Miért ne? – Thury Gábor jegyzete

A két ország futballválogatottjának 23. találkozója következik ma este a Puskás Arénában, mégis, csupán a hatodik tétmérkőzés. Az eddigi huszonkét mérkőzésen öt magyar és tizenöt angol győzelem született két döntetlen mellett. A tétmeccseket tekintve már jobban jöttünk ki a párosításból: az 1962-es vb-n csoportmérkőzésen győztünk 2:1-re, s bár az 1982-es spanyolországi tornára menet a selejtezőben 3–1-es és 1–0-s vereséget szenvedtünk, csoportelsőként jutottunk ki a vb-re. Ebből a szempontból csupán az 1984-es Európa-bajnokságra kvalifikáló találkozók jelentenek sötét foltot, a 2–0-s és a 3–0-s vereség önmagáért beszélt, nem lehettünk ott a kontinensbajnokságon.

Mégis, ha magyar futballista pályára lép Anglia ellen, tisztában van vele, az 1953-as londoni 6:3 a magyar labdarúgás egyik legfényesebb sikere, ráadásul az Aranycsapat legkarakteresebb alakjáról, Puskás Ferencről elnevezett aréna a válogatott otthona. Ennek erőt és tartást kell adnia minden aktuális összecsapás előtt. Ugyanakkor nyilvánvaló, a múltból meríteni lehet, de megélni nem. A sportág erőviszonyai­tól nem lehet függetleníteni magunkat.

A nyári Eb-n Anglia ezüstérmet szerzett, a 2018-as vb-n negyedik helyezett volt, ezt nem csak illik, hanem muszáj figyelembe venni, Magyarország pedig nem vett részt a vb-n, s Eb-csoportjából nem jutott tovább – más kérdés, hogy a mutatott teljesítmény a gigászok (Portugália, Franciaország, Németország) között több mint biztató volt. A Nemzeti Sport Eb-csapatába ugyanakkor nem került honi labdarúgó, míg az ellenféltől Luke Shaw, Kalvin Phillips, Harry Kane és Raheem Sterling is ott volt a képzeletbeli pályán. Mégis, Lovrencsics Gergő sérülése, Loic Nego betegsége és Nagy Ádám eltiltása ellenére a pontszerzés reményében vehetjük fel a harcot, két okból is: a játékosai értéke alapján cirka tizenegyszer többet érő vendégválogatott (1180 millió euró) szövetségi kapitánya, Gareth Southgate elmondta, legjobbjaink ellen nehéz játszani, a mieink szakvezetője, Marco Rossi szerint pedig nem engedhetünk teret a félelemnek.

Legutóbb 59 évvel ezelőtt, az 1962-es chilei vb-n győztünk az angolok ellen (2:1), döntetlent is több mint két évtizede játszottunk (1999, 1–1), ám 21 évvel ezelőtt a Népstadionban a 2000-es holland-belga közös rendezésű Eb-n ezüstérmes olaszokkal szeptemberben vb-selejtezőn 2–2-es döntetlent játszottunk.

Miért ne ismételhetné magát a történelem?

Ha nem bízunk benne, jusson eszünkbe: nem engedhetünk teret a félelemnek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!