Kell-e mondani, 1941-ben nem volt olyan egyszerű ellenfelet találni, ha egy európai labdarúgó-szövetség válogatott meccseket szeretett volna leszervezni. Az MLSZ kirakatcsapata például március 23-án Belgrádban játszott 1:1-et a napokon belül megszállt jugoszlávokkal, majd április 6-án csúnya 7:0-s verésbe szaladt bele Kölnben a németekkel szemben – ahogyan az lenni szokott, ez a zakó Fábián József kapitány állásába került.
A nemzeti tizenegyet az 1939 nyara óta irányító Ginzery Dénes egy Ganz TE elleni felkészülési meccsen leült a kispadra, ám ősszel a Fradi játékos-, majd edzőlegendája, Tóth-Potya István következett, aki a harmincas éveket nagyrészt Olaszországban, a Triestina, majd az éppen Ambrosiana néven játszó Internazionale élén töltötte, közben azonban két évre hazaugorva bajnokot faragott az Újpestből is. És 1937-től két idényen át az Elektromost irányította, igaz, a Latorca utcában 1939 nyarán nem újították meg a szerződését.
A Magyar Labdarúgó-szövetség (miközben Fábiánt az utánpótlás élére ejtőernyőztette) szeptember 22-én úgy érezte, ha ideiglenesen, megbízottként is, de Tóth Potya Istvánra van szükség a válogatott élén – ezzel nemhogy kavicsot, de hatalmas sziklát dobva a magyar futball vizébe...
„Számtalanszor emlékeztünk meg dicsérő és elismerő hangon az új MLSZ intézkedéseiről, és ezért senki sem mondhatja gáncsoskodásnak, kákán csomót keresésnek, amikor azt mondjuk: ezt a döntést helytelennek, a magyar labdarúgás ügyére károsnak tartjuk! Nekünk Tóth István személye ellen semmi kifogásunk. Vele mint az Elektromos edzőjével a legjobb barátságban voltunk. Tudomásul vettük, hogy neki a rendszer kérdésében más a véleménye, és hogy volt csapatát, az Elektromost nem abban a rendszerben játszatja, amelyet immár legtöbb csapatunk játszik. Tiszteltük is Tóth István meggyőződését, hogy erősen és következetesen ragaszkodik ahhoz, amit ő jobbnak tart. Nem is kívántuk és most sem kívánjuk, hogy változtasson meggyőződésén. Amíg Tóth István csak az Elektromos edzője volt, tisztán magánügy volt, hogy milyen rendszert tart jónak. Ez kizárólag Tóth István és az Elektromos ügye volt, amikor azonban őrá bízták a válogatottat, akkor már nem közömbös magánügy, hogy mi a meggyőződése, nem közömbös, hogy a válogatott körüli teendőket olyan ember látja el, aki más rendszer híve, mint amit a válogatott csapat játszik. Nem fogadhatjuk el az MLSZ-nek azt az indokolását, hogy a megbízatás csak ideiglenes és átmeneti. Ez a körülmény egyáltalán nem ment fel bennünket a bírálat kötelessége alól. Átmenetileg is lehet rosszat csinálni, s nem mindegy, hogy az éppen soron következő 1-2 mérkőzésünk sikeres lesz-e, vagy sem. De míg Tóth Istvánnal már évek óta ilyen »átmeneti«, »ideiglenes« félmegoldásokat csinál az MLSZ, önkéntelenül is felmerül a gyanú: az ideiglenes megoldás egyszer csak állandó megoldássá válik, amikor a közvéleményt már hozzászoktatták a dologhoz. A megbízatás ideiglenesnek minősített volta egyébként már önmagában is azt igazolja, hogy nem tökéletes megoldás. Mert ha az elnökség tökéletesnek tartotta, akkor miért nem minősítette véglegesnek?” – így hangzik a felütés a döntés miatt enyhén szólva is felháborodó Nemzeti Sportban, de hasonlóan harcias volt az MLSZ-szel és Tóthtal szemben az akkoriban hetilapként megjelenő Sporthírlap is.
A történeti hűség kedvéért nem árt megjegyezni, hogy az MLSZ még 1939-ben kinyilvánította: az ún. WM-rendszer mindennél üdvösebb, 1941-re már az élvonal szinte összes csapata ebben futballozott, nem úgy a Nagyvárad – és a Tóth Potya vezette, „olasz” rendszerben (azaz két hátvéddel és három fedezettel) pályára lépő Elektromos... Az edzői karrierje során amúgy mindig is az újítások és a modernizáció hívének számító szakember egyebek mellett a fizikai és a pszichés felkészítés fontosságára is épített, hazánkban ő honosította meg a téli „alapozást”, amúgy pedig a Ferencvárossal 1928-ban első magyar klubként megnyerte a kor legrangosabb európai trófeáját, a Közép-európai Kupát, majd 1929 nyarán Montevideóban legyőzte az olimpiai (és egy évvel későbbi világbajnok) Uruguayt. Szakmai pedigréje szinte kifogástalan volt, WM-rendszer ide, 1939-es MLSZ-állásfoglalás oda.
A szög persze hamar kibújt a zsákból. Tóth Potya Istvánnal az volt a gond, hogy „dribler”, azaz a Nemzeti Sport szerint ügyeskedő. Márpedig, „ma a vitéz Béldy Alajos országos vezető által irányított sportkorszakba kerültünk, amelynek a célja az ifjúság testi és jellembeli nevelése. Határozott, bátor, férfias, egyenes, a »placcra bátran kiálló« férfiakat akarunk nevelni, akik kertelés nélkül vallják felfogásukat, akik nyíltan mondják: »Ez a barátom, ez pedig az ellenségem!«, akik nem jobb kézzel vakarják meg a bal fülüket.” Tóth Potya ezek szerint jobb kézzel vakarta...
Tóth onnan kapott támogatást, ahonnan leginkább várhatta: a Ferencvárostól. Dimény Lajos, a zöld-fehérek mestere a Képes Sportban kelt az egykori Fradi-tréner védelmére: „A kapitányságra Pataky Mihályt is kiválóan alkalmasnak vélem, de egy személyben nem találhattak volna Tóthnál jobb megoldást. Mert Potya mindenhez ért, ami ebben a szakmában fontos s amellett tisztában van a játékos lelki világának legkisebb rezdülésével is – mondja Dimény. – Ez a meggyőződésem, s nem azért mondom, hogy ellenkezzem a magyar sajtó azon részével, amelynek nem tetszik Potya megtisztelő megbízatása.”
A mester egy szeptemberi Bécs–Budapest meccsen debütált megbízott kapitányként, a 8:2-es vereség különösen annak fényében fájó, hogy a '38-as vb-ezüstérmes csapat maradékát (Bíró, Lázár, Polgár és a két Sárosi) is felvonultató magyar kezdőben már olyanok is helyet kaptak, mint az ifjú Szusza Ferenc vagy Gyetvai László. Novemberben egy hét alatt háromszor vívott klubok elleni mérkőzést, kétszer (5:1, 5:3 – ez utóbbin egy félidőt az újpesti Zsengellér Gyula is játszott, de nem a válogatottban...) a Sebes Gusztáv vezette Elektromost, egyszer a Lampart FC-t (5:2) győzte le, ezek a meccsek 2x30 percig tartottak, ezt követte egy 15 perces ráadás. Ezt követően viszont Tóth Potyának nem volt maradása, november 16-án Zürichben már ismét Ginzeryé volt a magyar kispad, vele nyertünk Svájc ellen 2:1-re.
A mester pedig már csak 1943-ban vállalt edzői munkát, hivatalosan szaktanácsadóként vezette a Ferencvárost, amely a finisben Schaffer Alfréd vezetésével meg is nyerte a Magyar Kupát. A driblernek minősített Tóth Potya hősies élete 1945. február 6-án ért tragikus véget: a Gestapo letartóztatta és Kertész Gézával, az ugyancsak korábbi válogatott labdarúgóval együtt a Várban agyonlőtték, miután a nemzeti ellenállás tagjaként üldözöttek százait menekítette ki a nyilasok karmaiból.
Budapesten egy héttel később elnémultak a fegyverek.