Az 1940 májusában rendezett többfrontos magyar–román futballtalálkozók kapcsán az ifik 1:0-ra megnyert mérkőzése után a Nemzeti Sport a BSzKRT futballistáját, Kovács Imrét is a jók között említette. Kovács még a WM-rendszerben jobbfedezetet játszott. S noha a második világháború alatt Tatabányán és Diósgyőrben is futballozott, pályája az MTK-ban teljesedett ki, az 1945–1946-os bajnokságban hatodik helyen végző együttesben 33 alkalommal lépett pályára.
Három évvel később a Ferencváros mögött ezüstérmes csapat tagja (Tóth Gy. – Kovács II, Börzsey, Lantos – Kovács I, Bosánszky – Sándor, Hidegkuti, Palotás, Bodola, Hegedűs), ekkorra már a válogatottban is bemutatkozott – jóllehet az Üllői úton a 2:1-es hazai győzelemmel végződő magyar–csehszlovák mérkőzés (1948. május 23.) 34. percében lecserélte Gallowich Tibor szövetségi kapitány (az FTC jobbfedezete, a szintén újonc Kéri Károly állt be a helyére). Kovács Imre nem éppen lámpalázasan nyilatkozott: „Elismerem, nem játszottam úgy, ahogy az MTK-ban szoktam, de hiányoztak a megszokott társak, no meg az a bizonyos taktikai utasítás! Tessék elhinni, húsz perc alatt nem lehet senkiről sem megállapítani, hogy tud-e játszani vagy sem. Ha nem bíztak bennem, miért állítottak be? Nagyon szégyellem magam.”
Született: 1921. november 26., Budapest Elhunyt: 1996. március 9., Budapest Sportága: labdarúgás Posztja: jobbfedezet Csapatai játékosként: BSzKRt (1939–1942),Tatabánya (1942–1943), DiMÁVAG (1944), MTK (1945–1959) Válogatottság: 8 (1948–1952) Sikerei játékosként: olimpiai bajnok (1952), KK-győztes (1955), magyar bajnok (1951, 1953, 1958), Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1952) Csapatai edzőként: MTK (1962–1964, 1974–1975), KSI (1964–1965), Zamalek (egyiptomi, 1965–1966), Canal Suez (egyiptomi, 1966–1967), Pécs (1968–1969, 1976–1978, 1981–1982, 1983), Videoton (1970–1971), Ú. Dózsa (1971–1973), Salgótarjáni BTC (1973–1974), Rába ETO (1978–1981), Nyíregyházi VSSC (1983–1984) Sikerei edzőként: KK-győztes (1963), magyar bajnok (1972, 1973), MNK-döntő (1978), KEK-döntő (1964, Volentik Béla ült a kispadon), mesteredző (1973) |
Az elmondottak nem is burkolt kritikát fogalmaztak meg a szövetségi kapitánnyal szemben, akivel a szakma sem volt teljesen elégedett, mert Gallowichnak még két meccse volt a válogatott kispadján, szeptembertől már nem ő irányított. Ettől függetlenül az Aranycsapatban szereplő Bozsik, Zakariás fedezetpár már Gallowichnál összeállt, s az őt követő válogató bizottság (Sebes Gusztáv, Mandik Béla, Kléber Gábor) is ebben a felállásban tartotta a legjobbnak a fedezetsort. Egyedüli kapitányként Sebes is a Bozsik, Zakariás duó mellett tette le a voksát, csakhogy a kapitány első meccsén Prágában 5:2-re kikaptunk a csehszlovákoktól, ezért Cucu mellett számos alkalommal Lakat Károly játszott balfedezetet. Sebes hatodik találkozóján az osztrákok ellen Bécsben 4:3-as győzelemmel végződő találkozón Bozsik és Zakariás újra egymás mellett lépett pályára, mégis, a kapitány 12. meccsén Albánia ellen Kovács Imre jobbfedezetként kapott lehetőséget, mellette Bozsik volt a bal oldalon. A csehszlovákok elleni idegenbeli, 2:1-es győzelmet hozó meccsen (1951. október 14., Vítkovice) is ők a fedezetek (Kovács, Bozsik), ezt megelőzően Kovács a berlini főiskolai világbajnokságon aranyérmes együttes tagja.
A helsinki olimpia előtt, 1952 májusában csapatunk két mérkőzést játszott Moszkva válogatottja ellen a szovjet fővárosban. Az első, 1:1-re végződő találkozón a Bozsik, Zakariás, a 2:1-es magyar vereséggel végződőn a Bozsik, Kovács fedezetpár lépett pályára. Sebes az Örömök és csalódások című önéletrajzi könyvében ezt írta: „Ebben az összetételben egyik pár játéka sem volt meggyőző.” Mégis, az olimpiai főpróbának szánt varsói lengyel–magyaron (1952. június 15., Varsó) a Kovács, Bozsik kettőst küldte pályára, a mieink 5:1-re győztek. Játékáról ezt írta a Népsport: „Kovács Imre a mérkőzés első felében egészen nagyvonalúan játszott, ügyesen szerelt, a megszerzett labdákat jól vitte fel és rendre jó helyre továbbította. Szünet után már időnként tovább tartogatta a kelleténél magánál a labdát, s halványabban játszott.” A finnek idegenbeli 6:1-es legyőzéséhez is hozzásegítette együttesünket: „A tőle megszokott lelkiismeretes, kitűnő játékát nyújtotta. Feltűnően sokat segített a védelemnek, jól fedezte összekötőjét, a megszerzett labdát jól hozta fel, s kifogástalan átadásokkal dobta támadásba csatártársait. Időnként azonban a kelleténél tovább tartotta magánál a labdát.”
Sebes kivitte az olimpiára, ahol egy mérkőzés jutott neki – így aranyérmesnek számít –, a románok elleni, 2:1-re megnyert találkozón játszott utoljára a nemzeti tizenegyben, mellette Bozsik volt a balfedezet. Sebes könyvében leírta: „Ezen a mérkőzésen végképp meggyőződtem arról, hogy a tapasztalt Kovács és Bozsik nem játszhat egymás mellett. Kovács Imre sem maradt el tudásban Bozsiktól. Ő is olyan egyéniség volt, aki színt, stílust tudott vinni a játékba. Futballozása erősen hasonlított az osztrákok nagyszerű fedezetjátékosának, Ocwirknak a játékára. Komoly problémát okozott nekem, hogy melyikről mondjak le. ” Sebes választása ma már történelmi tény, választásában döntő szerepet játszhatott, hogy a Kovácsnál négy évvel fiatalabb Bozsik az Aranycsapat jobbszárnyát alkotó Budai II Lászlóval és Kocsis Sándorral szerepelt együtt klubjában, a Bp. Honvédban.
Egyértelmű, hogy a válogatottsággal Kovács Imrének azért nem volt szerencséje, mert posztján, jobbfedezetként Bozsik József korának legjobbja volt. De Cucuval nem lehetett együtt a pályán, mert akkor felborult a védekezés és a támadás egyensúlya. Döntő szempont volt, hogy Bozsik mellé olyan fedezetet kellett találni, aki leveszi a Honvéd-játékos válláról a védekezés terhét. Ezért esett a választás Zakariás Józsefre, aki az MTK-ban (Textiles, Bástya, Vörös Lobogó) éppen Kovács Imre fedezettársa volt. Aktív pályafutása befejezése után öt évvel a Labdarúgás 1964. októberi számában ezt írták: „A legbalszerencsésebb magyar jobbfedezet. Nyugodtan viselhetné a neve előtt ezt a jelzőt. Európa nagyon sok országában akár ötvenszeres válogatott is lehetett volna, nálunk meg sem közelítette ezt a számot. Amikor az ő tudása fénylett, Bozsiké ragyogott.” Ő maga sem látta másképpen: „Mindig elismertem, hogy Bozsik jobb játékos volt, s ha kettőnk között kellett válogatni, elsősorban ő jöhetett számításba. Ezen kívül pedig abban a válogatottban bizony büszkeség volt tartaléknak is lenni. (…) Többször is bekerülhettem volna a válogatottba, ha Bozsik és Zakariás nem lettek volna »vasból«.” A Labdarúgás 1968 júniusában így összegzett: „Bozsik mellé jobban illett Zakariás játékfelfogása. A kék-fehér gárdát viszont a kitűnő jobbfedezet rengeteg alkalommal vezethette emlékezetes hazai és nemzetközi sikerekre, győzelmekre.”
Valóban: a Hungária körúton az 1948–1949-es ezüstérmet követően 1949–1950-ben bronzot, 1950 őszén, 1952-ben, 1954-ben, 1955-ben és 1957 tavaszán ezüstöt nyert – hogy az 1951-es, 1953-as és 1958-as bajnoki aranyéremről és az 1952-es Magyar Kupa-, illetve az 1955-ös KK-sikerről ne is beszéljünk. Egyik legjobb játékát éppen a nemzetközi kupasorozat elődöntőjében nyújtotta. Az első meccsen a Bp. Honvéd 5:2-re győzött a Vörös Lobogó ellen, a visszavágót a vezetésével 5:1-re nyerte meg a Lobogó: „Kovács I volt a mezőny legjobbja, hatalmas területen mozgott, védő és támadó feladatát egyaránt kitűnően látta el. Két gólt is lőtt, és az együttes játékának mozgatója volt.” Az 1957–1958-as aranyérmet követő – ezüstérmet hozó – idényt Kovács még végigjátszotta – 26 bajnokiból 21-en pályára lépett –, majd visszavonult, s eredményes edzői karrierbe kezdett. Az MTK-val szakvezetőként is KK-győztes lett, 1964-ben a KEK-döntőbe vezette az együttest, igaz, a döntőn és a megismételt fináléban már Volentik Béla ült a kispadon.
Újpesten Baróti Lajost követte az edző poszton, kétszer bajnok lett a csapattal. Bene Ferenc visszavontabban játszott nála, ugyanakkor a futballisták véleménye megoszlott Kováccsal kapcsolatban. Nagy László jó edzőnek tartotta, mégis volt afférja vele, Horváth József szerint a tréner becsülte a túlórázókat, de ha felment benne a pumpa, bezavarta a játékost az öltözőbe, és büntetett is. Tóth András becsülte benne a következetességet, ugyanakkor a sérüléséből visszatérő Göröcs Jánosra nem számított. Egy volt labdarúgója azt mondta róla, olyan nagyképű volt, hogy saját magával sem állt szóba…
Mondjuk, a kisujjában volt a futball.