A Népstadion-építő Bozsik fiú is ott volt a Puskás Arénában

Különleges vendéget fogadott kedd este a Puskás Aréna: az Aranycsapat kapitányáról elnevezett stadion lelátóján ott volt az 1950-es évek csúcsválogatottjának minden bizonnyal legközelebbi tanúja, Bozsik Lajos is. A klasszis fedezet, Bozsik József 1942-ben született öccse, a gyermekként az olimpiai bajnok, világbajnoki ezüstérmes, angolverő együttes öltözőjébe bejáratos sportember 1969 óta Franciaországban él, ám néhány hetes magyarországi tartózkodása alatt most módot talált arra, hogy a Nemzeti Sport főszerkesztője, Szöllősi György meghívásának eleget téve a helyszínen nézze meg a válogatott aktuális mérkőzését, a Magyarország–Bosznia-Hercegovina Nemzetek Ligája-összecsapást.

„De rég voltam itt!” – sóhajtott fel a parkolóban, meglátva a nemzeti színekben világító arénát, majd rögtön pontosított: „Mármint nem itt, hanem a Népstadionban…” A Puskás Aréna 1953-ban átadott elődjéhez számos személyes szál kötötte a díszvendéget. Az építkezéshez kivezényelt Honvéd-kölyökcsapat tagjaként személyesen részt vett az építési anyagok rakodásában, az 1954. májusi Magyarország–Anglia (7:1) mérkőzésen pedig labdaszedőként tevékenykedett – a Földtani Intézet felőli kapu mögött várta a mellé szálló lövéseket, és máig elevenen él benne a földön fekvő Gil Merrick angol kapus elkeseredett pillantása a gólözönt megnyitó Lantos Mihály rúgása nyomán. A legerősebb, egyúttal legfájdalmasabb emlék azonban a régi stadion 1953. augusztus 20-i megnyitójához, a híres testvér, Bozsik „Cucu” két gólja miatt is nevezetes Honvéd–Szpartak Moszkva (3:2) ünnepi mérkőzéshez kapcsolódik: ekkor látta utoljára élve súlyos tüdőbeteg István bátyját, aki várandós feleségével ült a lelátón. A Kispest egykori tehetséges kapusa másfél hétre rá, 29 évesen hunyt el, szeptember 13-án megszületett István fia pedig alig egy hónapot élt meg, október 16-án meghalt. A családi tragédiák sora nem ért véget ezzel: az édesanya, Ica néni és az elsőszülött István nélkül megmaradt négy Bozsik fivér, György, László, József és Lajos 1954 márciusában elveszítette a családfőt, a vágóhíd portásaként és mázsamestereként dolgozó idősebb Bozsik Istvánt.

A legkisebb fiú, Bozsik Lajos labdarúgó-pályafutását a Honvéd serdülőcsapatában kezdte, a Győri ETO balösszekötőjeként folytatta, majd a Budapesti Spartacusnál és a Kistextnél töltött időszak után jöttek a franciaországi aktív évek, többek között a másodosztályú Toulouse-nál és a Vittelnél (ahol a csapat Nancy elleni rangadóját a francia sajtó Michel Platini és Bozsik Lajos különcsatájaként vezette fel), végül következett kisebb kluboknál játékos-edzői és edzői fejezet.

Utóbbinak volt emlékezetes állomása a Créteil ifjúsági csapatának irányítása, éppen abban az időben, amikor a felnőttek között szerepelt az 1988–1989-es idényben Bölöni László, a 102-szeres román válogatott játékos, Steaua Bucuresti korábbi Bajnokcsapatok Európa-kupája-győztes középpályása. A régi egybeesést azért is időszerű feleleveníteni, mert kedden este a Puskás-örökösök páholyának vendégei között Bozsik Lajost váratlan meglepetésként éppen a 71 éves erdélyi ismerős fogadta. A Metz kispadjáról nemrég menesztett edző jelenleg nem áll alkalmazásban, és ugyanez elmondható a magyar–bosnyák mérkőzés során a „créteili pároshoz” néhány baráti szó és egy közös fotó erejéig csatlakozó Dárdai Pálról.

„Mennyi lesz a vége?” – fordult a korábbi magyar szövetségi kapitány a szünetben Bozsik Lajoshoz, mire a párizsi díszvendég határozottan rávágta: „Kettő null!” Aztán lement a második félidő is gól nélkül, és lefújáskor a párbeszéd fültanúi azzal vigasztalták a téves tipp miatt szabadkozó párizsi szakembert, hogy előrejelzése nem volt alaptalan, az elrontott lehetőségek alapján könnyen valóra válhatott volna. A helyzetek azonban kimaradtak, pedig a Puskás Aréna jeles nézője a kilencven perc során többször is megjegyezte, „Gólszagot érzek...”, a kapu előterében passzolgató játékosokat figyelve pedig vagy kétszer-háromszor is hangosan bekiabált, „Lődd már el!”, majd háborogva hozzátette: „Ott van előttem a labda, hát ellövöm, nem? Mert mi lehet belőle? Vagy gól, vagy fölé, vagy mellé. De ha válogatott játékos vagyok, azért csak megpróbálom.”

Máskor a ritmusváltásokat hiányolta vagy az oldalváltásokat gyorsította volna. De dicséretből is kijutott Marco Rossi csapatának, a németek elleni mérkőzésen látott, tartás nélküli hozzáállás helyett a díszvendég ezen az estén érzékelte a játékosokon az akarást és az agresszivitást, igaz, benyomása szerint a „null öt púpja” még mindig nyomta a hátukat. Nem állhatta meg, hogy ne tegyen összehasonlításokat az Aranycsapat-időkkel, újra és újra előkerült a párhuzam, általában a maiakra nézve kedvezőtlen tanulsággal: „Ilyet a Puskásnál nem láttál, hogy visszajátsszák neki a labdát, és nem indítja el egyből a szélen üresen induló embert.” Amikor Marco Guida játékvezető nagyvonalúan elnézett egy kemény bosnyák labdaszerzést és továbbengedte a vendégcsapat támadását, az elegáns úriember majdnem mondott valamit. „Be akartam kiabálni, hogy miért nem fütyülsz már, te feketerigó” – szólt csibészes mosollyal szomszédjához, majd hozzátette: „Végül csak visszafogtam magam.” A hajrában pedig Ádám Martin veszélyes fejesénél és Nikola Vasilj kapus védésénél bosszúsan mormolta maga elé, mintegy az egész mérkőzés összegezve: „Mit ettek ezek a bosnyákok, hogy ilyen szerencséjük van?!”