Liliputi súlyzók – a futballválogatott 1962-es felkészülése

A kor szokásainak megfelelően valamennyi NB I-es edzőt meghívták arra az értekezletre, amelyen Baróti Lajos szövetségi kapitány 32-es keretet hirdetett az 1962-es chilei világbajnokságra. Két nappal a február 8-i első közös edzés előtt volt a megbeszélés, amelyen Baróti ismertette a felkészülés menetét is.

Ezek szerint minden csütörtökön és pénteken együtt készül a keret, az első napon az erőnléti munkával a középpontban, másnap taktikai edzés lesz, a Népsport beszámolója szerint ekkor   „kívánják kialakítani az egyszerű, sallangmentes, önzetlen összjátékra épülő csapatjátékot. Különös tekintettel lesznek a szélek felé irányuló támadásindításokra, a labda nélküli mozgás beidegeztetésére és a váratlan súlypontáthelyezés begyakoroltatására” . Az is kiderült, hogy Baróti és segítője, Volentik Béla a 4-2-4-es, esetenként a 4-4-2-es formációt tartja a legalkalmasabbnak a játékosállomány ismeretében.

Volt némi szakmai vita is, az edzők közül Lakat Károly (Tatabánya), Orczifalvi István (Győri Vasas ETO) és Szűcs Gyula (MTK) szólt hozzá, főként arról beszéltek, hogy károsan befolyásolja-e a csapatok bajnoki szereplését, hogy a játékosok két napot a válogatottnál töltenek. Orczifalvinál ez elvi kérdés volt, hiszen nem volt győri a keretben, de a kérdésfelvetés egyébként sem volt több formalitásnál, hiszen      „hamarosan kialakult az egyedüli helyes álláspont: a vb-re való felkészülés idején a válogatott csapat érdeke minden mást megelőz”.     

„Köd terpeszkedett a népligeti fák közt, csípős szél fújdogálta mikor csütörtökön reggel a komlói Sós, a pécsi Csupák, a salgótarjáni Menczel Iván az elsők között érkezett meg az Építők pályájára. Volentik Béla és Kovács Imre, a két edző még náluk is frissebb volt”   – kezdi az első edzésről szóló riportját a Népsportban Németh Gyula, idézve Baróti játékosokhoz intézett beszédéből is:  „Ha az edzéseken egy kicsit is elfáradnak, gondoljanak arra, hogy csupán játékos, szórakoztató edzésekkel nem lehet boldogulni.”     

A játékosok hat csoportban, úgynevezett szakaszos köredzésben végezték a munkát,  „Grosicsék a nyújtón függeszkedtek. Mátraiék köteleztek. Kotászék helycserék közben adogatták egymásnak a labdát, Sándorék a gátakat rohamozták, Tichyék oszlopok között labdát vezettek. Szojkáék pedig padgyakorlatokat végeztek. Egy-egy gyakorlat két percig tartott, s többszöri ismétlés után a csoportok helyet cseréltek egymással”.     

Aztán a labda is előkerült, s a gyakorlás végén kétkapus játék következett, s amikor    „Tichy nagy helyzetből mellé lőtt, felhangzott az első epés megjegyzés: »Lajos máris chilei formában van!«”.     
Az öltözőben forró teát szürcsöltek a játékosok, hogy átmelegedjenek, de a riport utolsó bekezdése szerint      „a kis Sós Karcsinak tea sem kellett ahhoz, hogy nagy-nagy meleg járja át. Fűtötte őt a lelkesedés lángja, az a tudat, hogy életében először ő is ott lehet a legjobbak között – akik Chilére készülnek”.     

Egy héttel később sem kedvezett az időjárás a válogatott edzésének, köszönhetően annak, hogy      „a szerte Európában dúló vihar szele csütörtökön délelőtt meglegyintette fővárosunkat is. Jutott belőle a népligeti fáknak, az Építők sporttelepének is”     . Mielőtt kivonultak volna a pályára a fiúk, Botár Zoltán dr., a válogatott orvosa vérnyomást mért, Baróti pedig kommentálta a vizsgálatot:      „Ha valaki valamit észlel magán az edzés közben, nyugodtan szóljon...”      És a buzdító beszéd most sem maradt el     : „Sok függ attól, fiúk, hogy ki hogyan végzi el a gyakorlatokat... Tudják, hogy mire készülnek! Legalább hatvan-hetven százalékos erőbedobást várunk maguktól az edzésen.”     

Hogy miért nem száz százalékot, azt nem tudni, azt viszont igen, hogy ezúttal már a Közép-Amerikából hazatérő újpesti futballisták is ott voltak az edzésen. Mondta is Kuharszky Botár doktornak:      „Zoli bácsi, nekünk még nehezen megy az átállás... Már egy hete vagyunk itthon, de délelőttönként még mindig rettenetes álmos vagyok.”     

A bemelegítést Kerezsi Endre, a TF professzora, a rádió reggel tornájának parancsnoka vezényelte le, kedvenc fordulatát idézve, Grosics meg is jegyezte:  „Most persze nem mondja, hogy idősebbek abbahagyhatják...”     

Kerezsi után Volentik Béla lépett elő, az edzés következő szakaszát ő dirigálta. A játékosok pedig igyekeztek,  „megállás nélkül, sóhajoktól, nyögésektől mentesen”  dolgoztak, Baróti pedig sétálgatott közöttük, figyelte, ki mennyire bírja a munkát. A Népsport, pontosabban Fekete Pál szerint senki sem lazsált, valamennyi futballistán látszott, hogy ott akar lenni Chilében,      „elmélyedve, magukat átadva a gyakorlatoknak váltják fel apró, de nagy megterhelést jelentő mozzanatokra a fiúk azt, amit ígértek”.      Még Göröcs sem panaszkodott, pedig a Dózsa klasszisa a válogatott és csapata portyája alatt öt és fél kilót fogyott, hogy miből, azóta is rejtély.

Gatyaszaggató terhelésről persze nem volt szó, a Képes Sport szerint ugyanis:      „A pálya közepén tornáznak. A kezekben súlyzó. No nem, ne tessék mázsás vasszörnyekre gondolni. Ezek olyan picike kis súlyzók. A különleges méretek boltjának liliputi osztályáról. Félkilósak.     

 – Akkorák, mint egy fülbevaló – dünnyögi valaki a drótkerítés mögül. – Láttam a kajakosokat, ott a tízéves srácok |is háromszor ekkorával gyötrődnek.”     

Ehhez nem kell kommentár, ahogy ahhoz sem, hogy Baróti valamennyi játékossal kötelezvényt íratott alá, hogy március elsejétől a világbajnokságig minden este 10 órakor nyugovóra térnek. Ezek után aligha véletlenül zárul így a riport:      „Nos, úgy véljük, hogy ezt a kérését a játékosok már most teljesítik. Különben hogyan tudnának magukból annyit adni. mint amit a csütörtöki edzésen is láttunk...”     

Érdekes módon a Képes Sport (s benne Peterdi Pál) a súlyzós hasonlat mellett egyébként kifejezetten kritikus volt az edzéseket látva, legalábbis fenntartásai voltak:

„A magyar vb-keret február 8-án tartotta első közös edzését.    A magyar válogatott csapat május 31-én fut ki Rancaguában az angolok ellen  . A két dátum között – cirka – 111 nap telik el.     

Mutatós szám. Heltai Jenő regényt is írt ilyen címmel. Szerencseszámnak sem rossz, de felkészülésre valahogy kevésnek tűnik.

111 nap alatt kell csapatunkat áttuszkolni az alapozó időszak »lidércnyomásain«, a formába hozó időszak »keservein« és a formában tartó időszak első – jóval kellemesebb – periódusán.”     

Szemrehányás ezzel együtt nem tehető a vezérkarnak, Baróti boldogan nekilátott volna előbb is a munkának,      „de a nemzetközi kötelezettségek...”      Magyarán a túrák, hiszen a válogatott után a Ferencváros és az Újpesti Dózsa is keresett némi pénz az amerikai földrészen.

Ezzel együtt az biztos – állítja a lap –, hogy:      „Chilében szabad kikapni. Egy vb-n tán kiesni is szabad. Csak hármat nem szabad: Rosszul játszani, képességeink alatt szerepelni, alárendelt szerepet vinni.”     
Baróti itt már kitér a szakmára is. A nyugati lapokat cáfolja, amelyek azt jósolják, hogy a magyar válogatott a védekezésre épít, vasbetonfutballt játszik majd:      „A magyar futball – támadófutball. Szervezetten védekezünk majd, az igaz, de a »vasbetonvédelem« néhány tagját kellő pillanatban a támadó harmadban is ott találja majd az ellenfél.”     

Nos, Chilében a válogatott nyolc gólt szerzett – hetet csatár, Albert Flórián négyet, Tichy Lajos hármat. A nyolcadikat pedig a támadófedezet Solymosi Ernő.