Erről is az MLSZ tehet! – Kilencven éve oktatta legjobbjainkat a Wundermannschaft

A magyar labdarúgó-válogatott 120 éves történetében mindössze négyszer fordult elő, hogy hét góllal kikapjon egy ellenfelétől. Ebből kettő az első világháború előtti hőskorra esett, mindkétszer 0:7-tel a tanítómester angolok oktatták halálra a fiúkat. (1941-ben aztán Németországban 0:7-tel, 2013-ban pedig – ki ne emlékezne? – Hollandiában 1–8-cal szaladtak bele a késbe az aranylábúak.)

Hatgólos zakóból sincs sok, Irapuato (Szovjetunió, 0–6) 1986-ból még mindig fájó seb, akárcsak a Verebes-féle „menetelés” 1994-es hollandiai összeomlása (1–7) és a jugók elleni 1997-es vb-pótselejtező Üllői úti 1–7-je. A második világégés előtt háromszor kapitulált hattal a csapat, ezek közül is a legmeglepőbb és a legfájóbb az 1932. áprilisi bécsi csapás volt. Ekkor a Hohe Wartén hat évvel később vb-döntős válogatottunk 8–2-re maradt alul az ősi rivális Wundermannschaftjával szemben...

Kilencven éve a hetvenedik magyar–osztrákra készült a monarchia egykori két zászlóshajója, egyben a világ, ha nem is a legrégebbi, de leggyakoribb párharcára, ami mennyiségét tekintve még az angol–skótot is felülmúlta. (Az addigi 69 meccsből 16 döntetlen mellett 31-et megnyertünk, 22-t pedig elveszítettünk, a nem mindennapos versenyfutás ma 137 meccsnél jár.) Bécsben minden korábbit felülmúlt az érdeklődés. „Az ÖFB elnöksége elhatározta, hogy április 1-én bizottságilag megvizsgálja a Hohe Wartét, annak megállapítása végett, hogy milyen intézkedésekre van szükség az április 24-i osztrák–magyar mérkőzés szempontjából. Miután már a mai napig 6000 jegyelőjegyzés futott be a szövetség irodájába – köztük külföldiek is –, azt tervezik, hogy bővíteni fogják a nézőteret az előreláthatólag igen nagy tömegben felvonuló közönség elhelyeztetése végett.” A bővítés olyannyira jól sikerült, hogy végül 60 ezer osztrák (és némi magyar) szurkoló előtt játszhattak a felek.

A Nemzeti Sport testközelből számolhatott be arról, Bécsben mekkora az érdeklődés az osztrák–magyar iránt: „Mostanában igen nehéz bejutni Meisl Hugóhoz, amíg tehát hétfőn este erre várok az osztrák szövetség irodájában, végignézhetem Herma kisasszonynak, a szövetség mindig szeretetreméltó tisztviselőnőjének kálváriáját. Átlag hárompercenként csörren meg a telefon... a választ már betéve tudom: – Teljesen kizárt dolog... Nincs jegyünk az osztrák–magyarra... Máskor hetekkel előbb tessék előjegyezni!”

Igaz, nem kellett volna sok ahhoz, hogy a meccset későbbi időpontra halasszák, hiszen a mieink Európa-kupa-kötelezettsége miatt felvetődött, hogy játsszunk inkább május végén, hiszen az olaszokkal május 8-án esedékes a sorsdöntő kupacsata. Az osztrákok viszont képtelenek lettek volna a klubjaikkal megegyezni az új időpontról, így végül hiába utazott tárgyalni Kenyeres Árpád MLSZ-főtitkár Bécsbe, ahol találkozott is Hugo Meisllel, az osztrák futball mindenhatójával, de nem tudtak a kérdésben dűlőre jutni. (Az olaszok ellen végül 1:1-re végeztünk, az 1931–1932-es EK-sorozatot Ausztria nyerte meg.)

Hogy a '30-as években is létezett már bulvársajtó, arra kell-e jobb bizonyíték az egyik osztrák lap cikkénél, amely április 6-án, azaz két és fél héttel a meccs előtt azzal a szenzációs hírrel jött ki, hogy „Meisl Hugó elkótyavetyélte az április 24-i magyar–osztrák válogatott mérkőzést a magyaroknak”. Kenyeres főtitkár bécsi látogatása nyomán az osztrák kapitány ugyanis olyan nyilatkozatot adott a Nemzeti Sportnak, amely szerint „az április 24-i mérkőzés a régi hagyományok jegyében fog lefolyni, és magyaroknak nem kell félniök attól, hogy legjobbjaik sérülést szenvednek a nagyfontosságú magyar–olasz mérkőzés előtt két héttel”.

Erről persze szó sem volt, amint azt a legplasztikusabban épp az eredményjelző mutatta meg a kétkedőknek...

Máriássy Lajos szövetségi kapitánynak több ponton is főtt a feje az összeállítást illetően, talán csak fedezetsorral nem volt gondja, hiszen a Lyka, Kalmár, Lázár trión kívül mást be sem hívott a keretbe, az ifjú klasszisjelölt, az ekkor még nem doktor Sárosi György mandulaműtétje miatt épp nem volt bevethető és hiányzott a sérült újpesti Borsányi Ferenc is. A csatárok között pedig a Fradi jobbszélsőjéről, Táncos Mihályról volt kénytelen lemondani, mert a román színekben is futballozó támadó öt magyar fellépés után nem játszhatott többé piros-fehér-zöldben.

Viszont híres T-betűs Üllői úti társai közül elvben a másik négy Máriássy kapitány rendelkezésére állt, közülük a Turay, Toldi, Kohut trió ott is volt a bécsi kezdőben (Az alliteráció kedvéért Tohutnak becézett Kohut az MTK-s Titkos helyett, aki Máriássy szerint a legjobb magyar balszélső – lenne, ha klubjában is azt játszana...). Csak Takács II helyett kapott végül Cseh II László szerepet jobbösszekötőben, a jobb szélen pedig Závodi István játszott a Hohe Wartén. (Závodi az amatőr MÁVAG-ból azon a nyáron szerződött a francia Montpellier-be, ahol ma utánpótláspálya viseli a nevét, eredetileg Zavadszkynak hívták, testvére unokája volt a tragikusan fiatalon elhunyt, ugyancsak válogatott Zavadszky Gábor.)

Odaát Hugo Meisl nem volt híján az önbizalomnak, erről árulkodik az a mondata is, amit a tudósító magyar újságírónak, Howorka Ottónak mondott: „Nem csinálok titkot belőle, hogy az osztrák csapat győzelmeinek jelentős részét a »félidőben« vívta ki, amikor én megbeszélem a fiúkkal a szükséges stratégiai kérdéseket...”

Az osztrákoknál a kapuban a Wiener SC-ből a nagy Rudi Hiden (később, 1940-ben egyszeres francia válogatott) állt, elöl pedig félelmetes csatárötöst vetett be a csodakapitány. „A nagy áttörőerejű Admira-balszárny, a Schall, Vogel kettős újra tip-top formában van. A center Sindelar legutóbb szinte egymaga verte meg a Wackert 6:0-ra. Gschweidlben pedig nemcsak a kapitány, hanem az egész osztrák futball is bízik. Zischek beállításával a csatársor egységessége jelentősen nyert, és bizony a magyar védelemnek és fedezetsornak nem lesz könnyű dolga Bécsben.” Szó se róla, nem lett...

Az óvatos Nemzeti Sport persze tudta, hogy a bécsi útban vastagon benne van a vereség lehetősége. „Nagy az osztrák csapat tudása, felkészültsége. Olyan, amelyet legyőzni világraszóló feladat, amelytől vereséget szenvedni nem szégyen!”

Arra azonban nyilván kevesen számítottak, hogy a varázslatos Matthias Sindelar, a Papírember már a 31. percben három gólnál tart majd (Cseh II révén ekkor 3:1 volt az állás oda), a bécsi Admira balösszekötője, Anton Schall pedig egymaga négyet rúg Szabó kapusnak. Különösen a második félidő volt rémálom, ekkor Meisl csatárai már percenként alakítottak ki ziccert a magyar kapu előtt, a fájó 8:2-es végeredmény a meccs egésze alapján egyáltalán nem volt túlzás. Az osztrák kapitány húzása, hogy W-alakzatban játszassa támadóit, azaz Sindelart egészen feltolja a magyar védelem tagjai közé, fényesen bevált.

„A bécsi vereség rettentő gólarányával az egész magyar sporttársadalmat megdöbbentette. Ez a szomorúan nagy vereség ugyanis úgy szakadt a magyar futballra, mint valami egészen váratlan csapás, amit senki sem igen sejtett. A gólarány magában hordja annak a különbségnek a kifejezését, ami elsősorban a magyar és az osztrák futball vezetése között fennáll, ami a mindenki által elismert, közel egyforma játéktudás és futballkultúra mellett is ilyen óriási szakadékot tud vágni egy-egy mérkőzéssel a két ország csapatai között” – húzta rá értékelésében a vereséget az MLSZ-re a Nemzeti Sport.

És miközben idehaza a 2:8-cal szokás szerint rögtön eljött a nemzethalál, Bécsben csak Pataky bácsi, a magyar borház vezetője volt szomorú. A választások miatt ugyanis ezen a vasárnapon szesztilalom volt Bécsben, így vendéglőjében „a legsárgább tokaji és a legcsalogatóbb grinzingi” is hiába áhítozott a szomjas torkok után és viszont.