Szombaton visszatért az Eb-hangulat a Puskás Arénába

Tavaly június közepén, három nap híján egy éve lépett pályára a magyar labdarúgó-válogatott Portugália ellen az Európa-bajnokság csoportkörének első fordulójában, több mint 55 000 ember előtt, a Puskás Arénában. Egy valóra vált álom, feledhetetlen futballélmény volt megtapasztalni azt az egészen varázslatos, utánozhatatlan hangulatot – még akkor is, ha háromgólos (3–0) vereség lett a vége. Pár nappal később – ismét hazai közönség előtt – a világbajnoki címvédő franciák ellen aztán már pontot is szerzett a nemzeti csapat, az azt követő hangulatot pedig aligha kell ecsetelni...

A 2021-ben megrendezett kontinenstornán a harmadik – egyben utolsó – meccsünket Németország ellen vívtuk, de azt már nem itthon, hanem Münchenben. A válogatottal elutazó szurkolók természetesen ott is kitettek magukért, a mieink pedig majdnem csodát tettek, ám a 2–2-es döntetlen nem ért továbbjutást. Most, egy évvel később a Nemzetek Ligájában megtapasztalhattuk, milyen lett volna a németek elleni csoportmeccsünket is itthon vívni, hiszen a magyar drukkersereg ismét Eb-hangulatot teremtett a Puskás Arénában, telt ház előtt (56 000 néző).

Bő két és fél órával hamarabb indultam útnak gyalog a stadion felé, s a Dózsa György úton már ekkor is hemzsegtek a magyar válogatott mezét viselők – nyilvánvaló volt, jóval a kezdő sípszó előtt oda akarnak érni, nem szeretnének tolongani. Az Aréna területére bő egy órával a kezdést megelőzően léptem be, s öröm volt látni, ahogyan az időben érkezők nem egyből a helyükhöz, vagy a büféhez siettek, hanem együtt énekeltek, fotózkodtak, élvezték, hogy ott lehettek. Ellenséges hangulatnak nyoma sem volt, sőt: egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy három piros-fehér-zöldbe öltözött magyar a „Ria, Ria, Hungária!” rigmusra tanította az egyik, Serge Gnabry-mezt viselő német szurkolót.

Pár perccel később aztán kollégámmal együtt egy Nagypirit feliratú piros-fehér-zöld zászlóra lettünk figyelmesek, s bevallom őszintén, utána kellett néznünk, mert nem volt ismerős ez a városnév. Város... dehogy város, Nagypirit ugyanis egy 318 főt számláló község Veszprém megyében, a Devecseri járásban. Ez is bizonyítja, ez a mérkőzés az ország összes szegletéből – de még a határon túlról is – ide vonzotta a szurkolókat Budapestre. Amikor felértem a tribünre, már javarészt tömve voltak a lelátók, szépen lassan mindenki helyet foglalt, a kapu mögötti tábor pedig ezúttal is kitett magáért, és egy „Nemzeti 11 – ma is érted lengnek a zászlók” molinóval fogadta a pályára bevonuló magyar játékosokat.

Na, de térjünk rá a meccsre: múlt héten, amikor válogatottunk – 30 ezer gyerek előtt – hatvan éve nem látott sikert aratott a Puskás Arénában Anglia ellen, sokan fogalmazták meg azt a véleményt, hogy csak azért játszottak ilyen bátran a mieink, s azért nyertek, mert az angolok nem vették eléggé komolyan az összecsapást. A magyar csapat azonban ezúttal is rendkívül bátran kezdett, már az első percekben is egyértelműen látszott az, amit Marco Rossi mondott a találkozót követő sajtótájékoztatón: „Igyekeztük minél magasabbra feltolni a védelmi vonalunkat, kockázatot vállaltunk.”

Ez a kockázatvállalás pedig szinte rögtön kifizetődött, hiszen a 6. percben az egészen magasan helyezkedő Fiola Attila jó pozícióból adhatta be a labdát a középen várakozó Sallai Rolandnak, aki ugyan közelről nem tudott a hálóba bólintani, de a kipattanóra érkező Puskás Akadémia-játékos, Nagy Zsolt elemi erővel bombázott a léc alá, megszerezve első gólját a válogatottban. Bizony, Fiola Attila és Nagy Zsolt volt a két főszereplője ennek a találatnak – ráadásul utána is szenzációs teljesítményt nyújtottak –, Marco Rossi pedig oda is szúrt az őt kritizálóknak.

„Mindig rengeteg kritikát kapok, amikor behívom őt (Nagy Zsolt – a szerk.), pedig fantasztikus futballista, ezt ma is bizonyította. Ugyanez a helyzet Fiola Attilával. Mégis, hogyan teljesítettek ők ketten ma este?! Ugye, hogy nem hordok én sem szemellenzőt?”

A vezető gólunkat követően elképesztő ünneplés vette kezdetét a stadionban, akkor tényleg úgy éreztem, mintha ismét az Európa-bajnokságon lennénk, ám még fel sem ocsúdhattunk az örömből, amikor Nico Schlotterbeck – aki pár hete még Sallai Roland csapattársaként lépett pályára a három magyar válogatott labdarúgót foglalkoztató lipcseiek ellen a Német Kupa idei döntőjében – indítása megtalálta Jonas Hofmannt, ő pedig kiegyenlített.

Mi tagadás, átfutott a fejemen, hogy innen megfordulhat a mérkőzés addigi menete, s brutális nyomás alá helyeznek majd bennünket a németek, de nem így történt. A magyar válogatott egészen elképesztő bátorsággal, taktikai felkészültséggel és motivációval játszott, és igen, ki kell mondani: több veszélyes lehetőséget dolgozott ki, mint az ellenfele. A tavalyi Eb-n is hősies küzdést láthattunk a mieinktől, de annak a csapatnak a jól megszervezett védekezés és a labdaszerzések után indított kontratámadások álltak jól, míg Marco Rossi együttese ezen a nyáron már labdával is szervezett, minőségi támadójátékot produkál. Az, hogy a magyar válogatott a legerősebb ellenfelek ellen is ilyen bátran futballozik, nem véletlen, sokkal inkább tendencia.

A második félidő elején aztán jó pár percre a kapunkhoz tudtak szögezni minket a vendégek, akkor visszább álltunk, és fel is vetődött bennem a kérdés: vajon bírja-e végig szusszal a magyar csapat a világ egyik legjobbja ellen úgy, hogy egy héten belül ez már a harmadik hasonló jellegű összecsapásuk?! A 72. percben aztán a németek első – s végül egyetlen – gólját szerző Jonas Hofmann hatalmas ziccerben találta magát, azonban rossz döntést hozott, Wili Orbán pedig nagyot mentett. Ettől kezdve újra erőre kapott a magyar válogatott támadójátéka: a csereként beálló Ádám Martinnak két közeli fejese volt, de Gazdag Dániel is veszélyeztetett.

Gól már nem született, a németek elleni 1–1 pedig hatalmas bravúr, az pedig még jobb érzéssel tölthet el minket, hogy egy ilyen bravúros pontszerzés után még bosszankodhatunk is. Bosszankodhatunk, mert bár a helyzetek minőségét tekintve közel azonos számokat produkált a két fél, nekünk hét próbálkozásunk is eltalálta a kaput, nekik csak egy – abból gól lett.

Bárhogy is, az a helyzet, hogy három fordulót követően a második (!) helyen állunk a Nemzetek Ligája A-divíziójának halálcsoportjában, egy ponttal lemaradva az Eb-címvédő olasz válogatottól, megelőzve Németországot és Angliát. Hatalmas bravúr.

NEMZETEK LIGÁJA
3. FORDULÓ
A-LIGA
3. CSOPORT
MAGYARORSZÁG–NÉMETORSZÁG 1–1 (1–1)
Budapest, Puskás Aréna, 67 000 néző. V: José María Sánchez (spanyol)
MAGYARORSZÁG: Gulácsi – Lang, Orbán, Szalai A. – Fiola, Nagy Á., Styles (Vécsei, 86.), Nagy Zs. (Nego, 69.) – Sallai (Gazdag, 76.), Szoboszlai – Szalai Á. (Ádám, 69.). Szövetségi kapitány: Marco Rossi
NÉMETORSZÁG: Neuer – Kehrer, Süle, N. Schlotterbeck – Hofmann (L. Nmecha, 85.), Goretzka (Gündogan, 68.), Kimmich, Raum – Havertz (Adeyemi, 85.), Musiala (Brandt, 78.) – Werner (Th. Müller, 78.). Szövetségi kapitány: Hans-Dieter Flick
Gólszerző: Nagy Zs. (6.), ill. Hofmann (9.)

A csoport másik mérkőzésén:
Anglia–Olaszország 0–0

NL-ADATBANK ITT!