Egy közülünk – Marco Rossi csodát tett a magyar labdarúgó-válogatott élén

„Csányi Sándor volt, ugye?”

Marco Rossi felesége, Mariella csak mosolygott. Elég volt ránéznie férje arcára, hogy tudja, kivel beszélt telefonon az imént…

A hívás 2018. június 12-én érkezett, és igen, Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke, az OTP Bank elnök-vezérigazgatója kereste a Dunaszerdahely – akkori – vezetőedzőjét. Volt ugyanis egy ajánlata. Persze nem személyi hitelről, esetleg szabad felhasználású kölcsönről volt szó, hanem – a magyar válogatott kispadjáról. Csányi Sándor a telefonban még „csak” annyit kérdezett tőle, az idejébe belefér-e, hogy június 19-én ellátogasson a pénzintézet Nádor utcai központjába. Az olasz szakember – amint arról a Ch. Gáll Andrással közösen jegyzett könyvében is vallott – hirtelen képtelen volt felelni.

Nem azért, mert nem tudta a választ, sokkal inkább azért, mert elakadt a lélegzete.

Hiszen azt megelőzően még azt tervezgette, hogyan erősítse meg úgy a DAC-ot, hogy a 2017–2018-as idényben elért harmadik helynél eggyel, de lehetőleg kettővel feljebb kapaszkodjon a következő kiírásban. Ahogy azzal történelmet írt Kispesten, hogy 24 év elteltével újra bajnokot faragott a Honvédból, úgy vágyott arra, hogy a Felvidéket is a mennybe repítse: az 1904-ben alapított klubot fennállása során először a dobogó felső fokára vezesse. Már megvolt az elképzelése, miként taszítsa le a trónról a Slovant, amikor megcsörrent a telefonja.

Az MLSZ még június 19-én este bejelentette, hogy Georges Leekenst Marco Rossi váltja a magyar válogatott élén. Hogy mindössze egy évig tartott nála a DAC-korszak, azért nem írhatjuk, mert egy évig és egy hónapig boldogította a csapat híveit. Merthogy a könnyek közt megejtett kispesti búcsú után 2017. június 11-én Dunaszerdahelyre aláíró szakvezető 2018. július 18-án, vagyis egy hónappal a szövetségi kapitányi kinevezése után ült utoljára a DAC kispadján, jó szokása szerint emlékezetes győzelemmel köszönt el. Amíg a Honvéd vezetőedzőjeként az utolsó meccsén elért siker szó szerint aranyat ért a Videoton ellen, addig a Dunaszerdahely 2–1-es tbiliszi diadala azt jelentette, hogy a sárga-kékek 3–2-es összesítéssel ejtették ki a Dinamót, és léptek az Európa-liga-selejtező következő körébe. Ott már a német Peter Hyballa irányította a gárdát – a Magyarországra szövetségi kapitányként visszatérő Rossi azokban a napokban azon töprengett, kiket hívjon be először a keretbe. Ami azt illeti, volt min törnie a fejét, hiszen ha nem is lehetetlenre, de szerfelett nehéz feladatra vállalkozott: úgy kellett nekivágnia a Nemzetek Ligájának, hogy egy felkészülési meccs sem jutott neki. Nem mintha ez kedvét szegte volna, sőt!

„Szia, nagypapa! Remélem, jól vagy. Hány éve is mentél el? Túl sok. '94-ben volt, de az emléked most is itt él bennem. Ki tudja, milyen boldog leszel és büszke az unokádra, aki most a magyar válogatott szövetségi kapitánya… Igen, azé a Magyarországé… Az Aranycsapaté, amelyben Puskás, Hidegkuti és a többiek játszottak, és amelyről annyit meséltél nekem. Emlékszel? Ma elkezdődik ez az új kaland, és ha a lehető legjobban kezdődik, akkor pontosan tudom, kinek ajánljam a győzelmet! Ha így lesz, akkor tudni fogom, hogy szurkoltál nekem, nekünk! Szeretlek!”

2018. szeptember 8-án, a Finnország elleni mérkőzés napján a fenti sorokkal üzent imádott nagypapájának Rossi. Fájdalom, a tamperei premier nem a végeredmény miatt emlékezetes: a finnek 1–0-ra nyertek. No, de nem hiába mondogatják, hogy a borúra derű jön…

ANGLIA–MAGYARORSZÁG 0–4 (A VIDEÓ ELINDÍTÁSÁHOZ KATTINTSON A LINKRE!)

„Egy-nullára kikaptunk Finnországban, másnap töltöttem be az ötvennegyedik életévemet – emlékezett vissza a kezdetekre Rossi. – Nem volt túlságosan vidám az ünnep, igaz, ehhez már hozzászokhattam, ugyanis pályafutásom során ritkán nyertem meg azokat a mérkőzéseket, amelyeket közvetlenül a születésnapom előtt vagy után játszottunk, netán éppen szeptember kilencedikén. A tamperei vereség után három nappal viszont máris jobbra fordult a kedélyállapotom, mivel Görögország ellen sokkal jobban játszottunk, két csodálatos góllal nyertünk is kettő-egyre. S tessék, azóta a magyar válogatott lejátszott további negyvenhárom meccset, s még mindig én vagyok a kapitány…”

Bizony, az olasz szakember már 45 mérkőzésnél jár. Baróti Lajos, Sebes Gusztáv és Mészöly Kálmán mögött, Bicskei Bertalannal holtversenyben negyedik az örökrangsorban – 16 találkozó hiányzik neki ahhoz, hogy megelőzze a legendás „Szőke Sziklát”, s további hat, hogy az Aranycsapat mesterét is lekörözze. Ha azt vesszük, hogy a 2021 márciusában meghosszabbított szerződése 2025-ig szól, megállapíthatjuk, jó esélye van arra, hogy idővel felugorjon a képzeletbeli dobogó második fokára. S ha már itt tartunk: Baróti 117 meccsen felelt a nemzeti együttesért, na, ha évek múltán őt is túlszárnyalná, az – országos – csúcs lenne a javából!

Holott a 16. mérkőzés után kétségessé vált a folytatás. Ha nem is sokáig, de azon gondolkodott, bedobja a törülközőt. Ez azután volt, hogy Magyarország 2019. november 19-én, az Európa-bajnoki selejtezősorozat utolsó csoportmeccsén 2–0-s vereséget szenvedett Cardiffban. Nem az volt a tragédia, hogy kikapott Walestől és emiatt pótselejtezőre kényszerült, hanem az, ahogyan kikapott…

„Mindig hiszek abban, hogy ha le is kell küzdeni számos akadályt út közben, a végén célba érek – beszélt jóval később az akkor benne dúló érzelmekről a kapitány. – De amivel a cardiffi meccs második félidejében szembesültem, nagyon csalódottá tett. Azt követően őrlődtem. Aztán eszembe jutott, hogy semmit sem kaptam ingyen az életemben, amire játékosként, majd edzőként vittem, azért tisztességgel megdolgoztam. Átéltem nehéz időszakokat, de sohasem adtam fel! Rádöbbentem, ez nem az a pillanat, amikor meg kell hátrálnom. Főleg nem akkor, amikor a magyar válogatott szövetségi kapitánya lehetek. Ahogy ezt lerendeztem magamban, csak az lebegett a szemem előtt, hogy a »vigaszágon« valóra váltsuk az álmunkat. Ehhez persze kellett egy hozzám hasonlóan eltökélt stáb, és egy szintén mindenre hajlandó csapat. Mindenki beállt a sorba, mindenki képes volt szenvedni. Úgy hiszem, megérte.”

Naná, hogy meg! Külön fejezetet, sőt misét érdemelne, hogy 2018 szeptembere óta honnan hova emelkedett Rossi és csapata.

E helyütt azonban csak röviden, mégis sokatmondóan idézzük fel, mit tett a 2012 nyarán az ismeretlenség homályából előbukkanó, a Honvéd után a DAC-cal, végül, de nem utolsósorban a nemzeti tizeneggyel is csodát művelő olasz edző a magyar futballért. Előbb a Nemzetek Ligája C-ligájából a B-be juttatta az együttest, majd az Eb-részvételt harcolta ki, hogy aztán az NL-ben még egy szintet lépjen vele. Aki azt állítja, hogy ebben a történetben több volt, annak szerkesztőségünk állja az elmeorvosi vizsgálat díját…

Élünk ezzel a felajánlással annak ellenére, hogy a tavalyi kontinenstornán minden addiginál nagyobb varázslatot láthattunk volna, ha válogatottunk továbbjut abból a kvartettből, amelynek rajta kívül Gibraltár, San Marino és Málta volt a tagja. Ja, nem! Franciaországgal, Németországgal és Portugáliával kellett felvennie a versenyt – és olyannyira felvette, hogy az utolsó csoporttalálkozó utolsó pillanatáig reális sansz volt arra, hogy a mindenre elszánt, a nagyvilág elismerését méltán kivívó „kis” magyar csapat ne vérezzen el a „halálcsoportban”.

Az első, a portugálok elleni összecsapás reggelén a szentimentális mivoltát sohasem tagadó szövetségi kapitány megint csak tett egy vallomást: „Ez a nap is eljött! Alig hiszem el. Néhány évvel ezelőtt néhány nehéz pillanat után azon gondolkodtam, abbahagyom ezt a munkát. A focitól távol, új életet kezdhettem volna. Nagyon közel álltam hozzá. De nem tettem meg. Az egész világod romba dőlhet egyetlen pillanat alatt, de hinned kell az álmaidban, és keményen dolgoznod azon, hogy elérd a céljaid. Az élet néha keményet tud ütni, de neked keményebben kell visszaütnöd!”

Hírlik, azon a napon (2021. június 15.), ahogy nemzeti együttesünk autóbusza közeledett a Puskás Aréna felé, úgy érzékenyült el egyre jobban Rossi… Aki nyolc nappal később, a müncheni 2–2 után már a síró Schäfer Andrást vigasztalta – a megindító kép milliók emlékezetébe égett bele.

„Kiestünk. De emelt fővel. Köszönöm!” – írta közösségi oldalára két órával a lefújást követően. Két napra rá valamivel bővebben fogalmazott: „Az Euro 2020 nekünk véget ért. Szomorú vagyok, mert három meccsen át küzdöttünk, de a sors más utat szánt nekünk. Én viszont nem is lehetnék boldogabb az utazásunkat tekintve. A fiaink mindent megtettek. Szeretnék köszönetet mondani nektek. Játékosoknak, szurkolóknak, szakmai stábnak, mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy ez az álom valóra váljon. Nem jutottunk tovább a csoportból, de hihetetlen tapasztalatot szereztünk, amelyre egész életemben emlékezni fogok. Köszönöm, és örökké hajrá, magyarok!”

Hogy ezek nem üres szavak, arról csak annyit: az elmúlt időszakban hiába kapott ajánlatot egy szövetségtől, a Premier League-ből, valamint a busás jövedelmet ígérő arab világból is, egytől egyig visszautasította őket, mert mindennél jobban hajtja, hogy Magyarországot újra kijuttassa az Eb-re, majd a 2026-os világbajnokságra. Jó úton jár, annyi szent: szövetségi kapitányként 45 meccs áll a neve mellett, 21-et megnyert, 9 végződött döntetlenre és csak 15 vereséget kellett elkönyvelnie. Jelen sorok írásakor Magyarország négy játéknap után éppenséggel vezeti a Nemzetek Ligájában az A-liga 3. csoportját Németország, Olaszország és Anglia előtt…

Még egy sorozatot megérne, hogy a Poz­zuoli mellett immár Budapestet is otthonának tekintő, a Himnuszt egy országgal együtt éneklő, a játékosaival és kollégáival remek viszonyt ápoló, az olasz tészták mellett a magyar levesekért, a töltött káposztáért és a pörköltért is rajongó, Magyarországnak bevallottan hálás maestro mit adott nekünk, magyaroknak, de talán azzal járunk a legközelebb az igazsághoz, ha a néhány évvel ezelőtt, Kispesten felcsendült rigmust idézzük: „Marco Rossi, uno di noi”.

Úgy ám, immár egy közülünk.

(Vége)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. augusztus 13-i lapszámában jelent meg.)