Válogatott: százhúsz év világjárás a magyar nemzeti csapattal

Az első ellenfél 1902-ben nem meglepő módon Ausztria volt, amellyel akkor még közös monarchiát alkottunk, és amellyel máig a legtöbb válogatott mérkőzést játszottuk, 137-et. Arról az első mérkőzésről nagy terjedelemben írt Népsport retrómellékletünkben Thury Gábor kollégánk. A 120. évforduló apropóján az azóta lejátszott további 973 hivatalos válogatott mérkőzés közül azokat idézzük fel, amelyeket ritkán látott ellenfelekkel vívott egzotikus helyszíneken nemzeti csapatunk, amely ebben a 12 évtizedben minden kontinensen játszott mérkőzéseket – időnként teljesen indokolatlanul.

CONCACAF-zóna: kapitánybúcsúztató hakni Antigua és Barbuda ellen

Ez utóbbi kitétel miatt és földrajzi okokból is kezdjük az Antigua és Barbuda elleni, sok szempontból emlékezetes mérkőzéssel, vagyis haladjunk a CONCACAF-zóna (Észak- és Közép-Amerika) felől. Az akkor már meglehetősen sokat kritizált, az év során a válogatottban több mint ötven játékost kipróbáló szövetségi kapitány, a német Lothar Matthäus 2005 decemberére még tető alá hozott egy haknitúrát az Egyesült Államokba. December 14-én (magyar idő szerint már 15-én) kikaptunk Mexikótól az arizonai Phoenixben, majd jött volna 18-án Haiti, de az ellenfél váratlanul lemondta a meccset. Beugrót kellett találni, és két nappal a találkozó előtt sikerült erre rábírni Antigua és Barbuda szövetségét. A 70 ezer lakosú ország „válogatottja” ellen Miamiban, a Florida Egyetem futballpályáján csaptunk össze mintegy 150 helyi egyetemista előtt. A rossz nyelvek szerint a FIFA-világranglista 155. helyezettjének – amely története során ezen a meccsen játszott először nem CONCACAF-zónába tartozó ellenféllel… – csapatában nem is volt mindenki futballista, akadt köztük két-három baseballjátékos is, aki be tudott ugrani. Na, nem mintha a magyar válogatott ütősebb nevekből állt volna, a címeres mez megcsúfolásának is tekinthető, hogy pályára léphetett Koller Ákos, Regedei Csaba, Kapcsos Vince vagy Majoros Árpád. A magyar csapat 3–0-ra nyert, de nem maradt következmények nélkül a bohózat, a Magyar Labdarúgóliga hivatalosan tiltakozott a válogatott lejáratása miatt, álláspontja szerint a túra súlyos erkölcsi és anyagi károkat okozott a magyar labdarúgásnak, az MLSZ elnökségét is össze kellett hívni a botrány miatt. Lothar Matthäusnak ez lett az utolsó mérkőzése magyar szövetségi kapitányként, és kisvártatva a brazil Atlético PR-hez írt alá…

Tíz hivatalos mérkőzést játszott egyébként ebben a földrajzi térségben válogatottunk, az egyesült államokbeli két és egy San Salvador-i meccset leszámítva a továbbiakat mind Mexikóban. Irapuatóban hármat is. Ezek közül a második, az 1986-os világbajnokságon a Szovjetunió ellen ott játszott mérkőzésben nem sok örömünk volt, de annak eredményét most a szép évforduló jegyében borítsa jótékony homály… (A mellékelt info­grafikában megtalálható.)

Dél-Amerika: 3650 méteren két sárgáért nem jár piros

Az Európa mellett a futball másik fellegvárának számító dél-amerikai kontinensen a magyar válogatott eddig tizenöt hivatalos mérkőzést játszott. Ebből hetet világbajnokságon, négyet 1962-ben Chilében és hármat 1978-ban Argentínában. Chilében nem volt túl változatos a táj, mindhárom csoportmeccsét (2:1-es győzelem Anglia ellen, 6:1 Bulgária ellen, 0:0 Argentínával) és a Csehszlovákia elleni negyeddöntőt (0:1) Rancaguában játszotta Baróti Lajos csapata. Argentínában 16 évvel később Buenos Airesben és Mar del Platában meccselt a még mindig (már megint) Baróti Lajos irányította együttes, de mind a három meccsét elveszítette a házigazda (1–2), Olaszország (1–3) és Franciaország (1–3) ellen.

A legextrémebb dél-amerikai helyszín Bolíviában volt, La Pazban. Az 1978-as világbajnokság előtti selejtezősorozat végén Magyarországnak ugyanis interkontinentális pótselejtezőt kellett vívnia a kijutásért a dél-amerikai zóna harmadik helyezettjével. Baróti Lajos kapitány leginkább a magaslattól féltette játékosait, nem tudta, milyen hatást válthat ki az oxigénszegény levegő a bolíviai fővárosban. A válogatott 3650 méterrel a tengerszint felett lépett pályára, ennél magasabban sohasem játszott még hivatalos mérkőzést – de az első meccsen elért 6–0-s siker biztosította a nyugodt játékot: András-napon éppen Törőcsik András vezérletével Bolíviában is győzött 3–2-re a válogatott, így tizenkét év elteltével újra kijutott a világbajnokságra. De a holland játékvezetőt, Charles Corvert is megzavarhatta a magaslati levegő, mert két sárga lapot is adott Kocsis Istvánnak, viszont nem állította ki. Az elsőt a 12. percben kapta veszélyes becsúszásért, majd a 49. percben, amikor szabadrúgáshoz készülődött, a cipőjét kötő Pintér Sándor késleltette a szabadrúgás elvégzését, de ezért tévedésből nem neki, hanem Kocsisnak mutatott fel újabb lapot a spori. Utóbb rájöhetett, műhibát követett el, ezért a FIFA-nak küldött jelentésben javította, hogy Kocsis helyett már Kereki Zoltánnak (aki a közelben sem volt az esetnél) adta a második sárgát…

Afrika: A fáraók földjénél tovább nem jutottunk

Noha Afrikában csaknem hatvan ország található, a magyar válogatott 120 éves története során egyetlen afrikai országban vendégszerepelt hivatalos mérkőzésen, Egyiptomban, ott is csak háromszor. Először még 1932-ben. A dr. Máriássy Lajos szövetségi kapitány által irányított gárda kicsit tartott a meccstől, mert ez volt a két ország első találkozója az 1924-es párizsi olimpia „egyiptomi csapása” (3:0 az afrikaiaknak) óta. A 6500 néző előtt játszott, minden beszámoló szerint lényegében nézhetetlen mérkőzésen nem esett gól. 1961 februárjában viszont az áprilisi, NDK elleni vb-selejtezőre készülő együttes ünnepi körítés mellett játszott Kairóban: e találkozóval avatták fel az új Olimpiai Stadiont. Egyiptom, pontosabban az Egyesült Arab Köztársaság (Egyiptom és Szíria uniója 1958-ban jött létre a pánarab nacionalizmus eszméinek megvalósítására, de 1961-ben Szíria kilépésével már fel is bomlott) erős csapattal állt ki, szinte ugyanez a gárda három hónappal később, ugyancsak hazai környezetben megnyerte az Afrikai Nemzetek Kupáját. A mérkőzés a második félidőben, a 70. és a 72. perc között dőlt el Albert Flórián két góljával. Két nappal később a két csapat egyébként Kairó és Budapest néven nem hivatalos meccset is játszott egymással, 5:2-re nyertünk. A játékosokat tevegelni is elvitték a sivatagba, Sándor Károly azonban nem ült fel az állatra, mondván: „Én hű maradok a nemzeti sajátosságokhoz: ha már négylábúak, én a lovakra szavazok…”

Óceánia: Új-Zélandon hazafújtak a bírók, de hiába

Az 1982-es vb-felkészülés jegyében a Mészöly Kálmán szövetségi kapitány irányította együttes az óceániai térségben vendégszerepelt, ott, ahol azelőtt és azóta sem lépett pályára válogatottunk. Előbb Ausztráliában játszott egy sor nem hivatalos mérkőzést főleg nagyvárosok vagy államok sebtében összetákolt alkalmi csapatai, illetve az ottani magyarok által szervezett klubok ellen, majd továbbrepült Új-Zélandra, ahol két hivatalos mérkőzésre is sor került. Mindkettőn a házigazda Új-Zéland volt az ellenfél, és mindkettőt 2–1-re nyertük meg, csak az NB I-ben szereplő játékosokkal. Inkább bulimeccsek voltak ezek valójában, még a játékvezetők is új-zélandiak voltak, akik jelentősen besegítettek a hazaiaknak mindkét meccsen, de így is csak a két csapat közötti különbséget tudták csökkenteni.

Ha 2004-ben Lothar Matthäus szövetségi kapitány valamilyen PR-szempontból nem rángatja el a válogatottat a kínai Tiencsinbe, majd néhány hónappal később Thaiföld fővárosába, Bangkokba, elmondhatnánk, hogy Európán kívül a magyar nemzeti csapat csak Közép- és Dél-Amerikában veszített mérkőzéseket. Afrikában, Óceániában nem és Ázsiában is csak ezen a két meccsen. A bangkokin ráadásul nem is ázsiai csapattól, hanem Szlovákiától kapott ki az úgynevezett Király-kupában, a később 79-szeres válogatottá avanzsáló Vanczák Vilmos itt mutatkozott be címeres mezben. Mint ahogy az azóta is világvándor Vadócz Krisztián. No meg egy másik „legenda”, a Manchester United-ölő Koplárovics Béla.

Tizenhét ázsiai meccsünk közül mégis az 1956-ban Bejrútban lejátszott Libanon–Magyarországé a legkülönösebb történet, hiszen annak idején Libanon–Budapest-válogatott meccsként volt jegyezve, de persze tulajdonképpen az Aranycsapat játszott, ott volt a pályán Puskás Ferenc, Hidegkuti Nándor, Bozsik József, Lantos Mihály, Buzán­szky Jenő, a kispadon pedig Sebes Gusztáv ült. Az MLSZ ezt a meccset utólag sorolta a hivatalos válogatott mérkőzések közé, ennek köszönhetően lett Bozsik József 101-szeres válogatott, holott ez a hetvenegyedik lett volna neki a sorban. Fiatalon meghalt, sohasem tudta meg, hogy végül nem százszoros, hanem 101-szeres válogatottként vonult vissza.