Kalmár Zsolt: Amiben bíztam, megtörtént, erősebben tértem vissza!

– Most akkor szerencsét hoz önnek a tizenhármas vagy nem?
– Szinte mindig szerencsét hoz! Vagy legalábbis sokkal több jót adott nekem, mint rosszat, úgyhogy kitartok mellette. Amikor felkerültem az ETO első csapatába, három szám közül választhattam, amint azt a mellékelt ábra is mutatja, a tizenhármas mellett döntöttem. Legfőképp azért, mert édesapám január tizenharmadikán született, és ily módon is szerettem volna megköszönni a családomnak, amit értem tett. Amikor Lipcsében játszottam, sajnos nem viselhettem, mert foglalt volt, de Dunaszerdahelyen már nem, és menet közben a válogatottban is „megörököltem” Böde Danitól.

– Ezek szerint nem babonás.
– Nem vagyok az. A korábbi sérüléseim ellenére sem. Azokat nem a tizenhármasnak tudom be, hanem másnak. Úgy vagyok vele, a sors valamiért próbára akart tenni.

– Olybá tűnik, rendre győztesen kerül ki a legnehezebbnek tűnő harcokból is.
– Tény, nem vagyok az a típus, aki egykönnyen feladja. A gyerekkori álmom az volt, hogy futballista legyek, és ugyan ezt már elértem, nem elégszem meg ennyivel, sokáig szeretnék még focizni.

– Mit tart a legnagyobb erősségének?
– „Látok” a pályán, jól osztogatok, szeretek cselezni és veszélyesek a szabadrúgásaim is. Amiben jó vagyok, azzal igyekszem a legtöbbet segíteni a csapatomnak.

– A játéktudását aligha vitatja bárki is, de vajon egyetért azzal, ha azt mondom, lelkileg is szerfelett erős?
– Azok után, amin keresztülmentem, felelhetek igennel. Sokat fejlődött a személyiségem a tavaly márciusban, Andorrában elszenvedett súlyos sérülésem után. Amiben bíztam, megtörtént: erősebben tértem vissza!

– Ez miben nyilvánul meg?
– Elsősorban gondolkodásmódban. Meglehet, kissé furán hangzik, de a pályán sok mindent másképp látok, letisztultabbá vált a játékom. Volt időm átértékelni magamban a dolgokat, tudom, mi a fontos, mi nem. Embert próbáló perióduson vagyok túl – a lényeg azonban az, hogy túl vagyok rajta.

– Ha beszélhetünk erről: mi volt a legnehezebb?
– Amikor tudatosult bennem, hogy miről maradok le. Amikor közölték velem a pontos diagnózist, vagyis azt, hogy a keresztszalagom nagyobb része megsérült, egyúttal arról is tájékoztattak, hogy az elkerülhetetlen műtét milyen hosszú kényszerszünettel párosul, na, akkor elsírtam magam. Egy világ dőlt össze bennem, hiszen rögtön tudtam, lemaradok az Európa-bajnokságról. Az Andorra elleni világbajnoki selejtezőt megelőző hónapokban a DAC-ban is remekül ment a játék, volt okom abban bízni, hogy a nyáron a szlováknál is erősebb bajnokságba igazolhatok. Ez tulajdonképpen egy másodperc alatt, egy balszerencsés mozdulat miatt elúszott – ezt volt nagyon nehéz feldolgozni. Az operációt követően viszont már csak az járt a fejemben, mit kell tennem azért, hogy a lehető leghamarabb visszatérhessek. Jóllehet volt ebben már rutinom, mivel korábban különböző sérülések miatt nem egyszer, nem kétszer kellett kimásznom egy meglehetősen mély gödörből. Mindamellett a rosszban is a jót kerestem: úgy voltam vele, ha eddig sikerült, ezúttal is megcsinálom!

– Minek, kinek köszönhető leginkább, hogy megcsinálta?
– A családomnak és a barátaimnak. Nem először bizonyosodtam meg afelől, hogy a szüleimre, a feleségemre, a testvéreimre és a barátaimra bármikor támaszkodhatok. No meg ott van a kisfiunk, Noel, aki mellett nem lehet nem mosolyogni. A klubom is ott segített, ahol tudott, ahogyan azt is éreztem, hogy a válogatottnál is töretlenül hisznek bennem. A szövetségi kapitány, Marco Rossi gyakran keresett, újra és újra hangsúlyozta, számít rám. Aligha kell részleteznem, mennyire fontos egy játékosnak a bizalom – ha sérült, kiváltképp. A görögök elleni mérkőzés után meg is köszöntem Marco Rossinak, hogy behívott, valóban sokat jelentett nekem, hogy a már említettek mellett ő is mellettem volt.

– Ami azt illeti, meghálálta a bizalmat, de mielőtt erre rátérnénk, hadd kérdezzem még az elmúlt másfél évről. Már ha egyáltalán akar róla beszélni...
– Persze, nem gond. Ma már nem.

– Egy korábbi interjú során beszélt arról, hogy Csernus Imrének is hálával tartozik. Vele is tartotta a kapcsolatot az elmúlt hónapokban?
– Amikor még Győrben voltam kollégista, akkor foglalkozott velünk, a kapcsolat később sem szakadt meg, ha bármi gondom volt, nyugodtan fordulhattam hozzá. A keresztszalag-szakadásom után nem beszéltem vele, de amit korábban tanultam tőle, annak nagy hasznát vettem. Ennek is köszönhető, hogy nem kerültem olyan mélyre, ahonnan már ne tudtam volna visszakapaszkodni. Most már tényleg csak az lebeg a szemem előtt, hogy visszanyerjem azt a formát, amit az andorrai mérkőzés előtt mutattam.

– A Luxemburg és Görögország elleni találkozót megelőző három bajnokin három gól és egy gólpassz volt a mérlege. Ez mintha arról tanúskodna, hogy jó formában érkezett a válogatotthoz...
– Ha a játékpercek és a gólok arányát nézem, csakugyan nincs okom a panaszra, ha a legutóbbi hat meccset veszem alapul, átlagban hatvanpercenként találok a kapuba. Ha ez így megy tovább, gólkirály leszek... Komolyra fordítva: annak örülök, hogy egyre jobban megy a futball, a „finom” mozdulatok is kezdenek visszajönni, de azt is érzem, hogy még nem vagyok százszázalékos állapotban, a Spartak Trnava ellen például hetven perc után elfáradtam. Némi időre még szükségem van ahhoz, hogy teljesen utolérjem magam – a téli felkészülés erre tökéletes alkalmat kínál. Ne felejtsük, tizenhat hónapig nem léphettem pályára, még ennél jóval rövidebb kihagyás sem múlik el nyomtalanul, nemhogy ilyen hosszú.

– Ha meghallja, hogy Andorra, kirázza a hideg?
– Sokan kérdezik ezt tőlem, de nem. Már túl vagyok ezen, tulajdonképpen el is felejtettem. Két hete Trencsénben játszottunk, ahol ugyanolyan műfüves pálya van, mint Andorrában, ám egy másodpercig sem gondoltam arra, hogy emiatt ismét baj érhet. A sérülésemben bizonyára a talaj minősége is közrejátszott, de ettől még nincs bennem, hogy soha többé nem megyek fel műfüves pályára. Nincs bennem félelem!

– A legnehezebb napokon felvetődött akár egy pillanatra is önben, hogy feladja?
– Nem! Mindvégig hittem abban, hogy visszatérek. Még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a rehabilitáció hosszabbra nyúlik a reméltnél, ugyanis begyulladt a térdem. Mint mondtam, jó emberek vettek körül, mindig volt valaki, aki átlendített a holtponton. Az engem műtő dr. Majzik Ernő is szüntelenül biztatott, kéthetente jártam hozzá kontrollra, és mindig megnyugtatott azzal, hogy szépen épül az izom. Mások mellett Radó Krisztina gyógytornász és Gál Bence rehabilitációs szakember, továbbá a DAC erőnléti és rehabilitációs edzői felügyelete alatt iszonyú kemény munkát fektettem abba, hogy minderről már múlt időben beszélhessek, de a jelek szerint megérte. Jól érzem magam a bőrömben, jönnek a gólok, jönnek a cselek, jönnek a jó passzok – én meg megyek tovább!

– Azért álljunk meg egy szóra a luxemburgi meccsnél, amelyen ötszázkilencvenhat nap után ölthette magára ismét a címeres mezt...
– Már az sokat jelentett nekem, hogy meghívót kaptam, hogy újra a csapattal lehettem. A taktikát nem is ártott átismételni... Nem gondoltam volna, hogy a kapitány mindkét mérkőzésen beállít néhány percre, talán hozzá sem kellene tennem, mennyire örültem ennek. Amiként annak is, hogy a többiek úgy fogadtak, mintha nem is hiányoztam volna csaknem másfél évig. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, ott folytattuk, ahol abbahagytuk, ugyanannyit nevettünk, mint régen.

– Akadt egyáltalán olyan játékos, akinek be kellett mutatkoznia?
– Egyedül Szappanos Péterrel nem találkoztam korábban, de benne is remek kapust és jó embert ismertem meg.

– Az edzéseken védte a szabadrúgásait?
– Á, nem volt esélye...

– Igaz, hogy valamelyik tréning végén ugyanolyan szabadrúgásgólt lőtt, mint aztán a görögök ellen?
– A meccs előtt két nappal történt, Szoboszlai Dominikkal és Dzsudzsák Balázzsal kint maradtunk gyakorolni, akkor rúgtam egy szép gólt. Annyiban különbözött a görögök ellenitől, hogy messzebbről lőttem, de ugyanúgy a hosszúba.

– A hírek szerint volt egy „súgója” is...
– Tudni érdemes, a háttérben kiváló csapat segít nekünk, a stáb egyik fontos tagja a videóelemzőnk, Beregi István, aki megannyi hasznos információval lát el minket. Ezúttal sem volt másként, a görögök kapusáról, Alekszandrosz Paszhalakiszról is kaptunk egy felvételt, amely a védési szokásait, a helyezkedéseit mutatta be. Abból kiderült, a szabadrúgásoknál gyakran lép be a sorfal mögé, ami azzal jár, hogy szabadon hagyja a hosszú sarkot. Amikor letettem a labdát, már tudtam, hogy a kapu bal oldalát célzom meg, bíztam benne, hogy Paszhalakisz azt teszi, amit többnyire szokott. Így is történt, ő belépett, én meg eltaláltam az üresen maradt sarkot.

– Ahhoz képest, hogy már attól lehetett tartani, be sem áll...
– Ne is mondja! Szappanos Petivel már percek óta az oldalvonal mellett toporogtunk, de a labda csak nem akart kimenni, még szabálytalanság sem történt... Peti újoncként várt bevetésre, én is mindenáron játszani akartam, gondolhatja, mit éltünk át. Aztán végre-valahára az oldalvonalon kívülre került a labda, mi pedig rohantunk fel a pályára. Tulajdonképpen a legjobbkor érkeztem meg, mert a bedobás után Ádám Martin előbb labdát szerzett, majd kiharcolta a szabadrúgást. Rögvest szóltam a többieknek, hogy bocs, de ezt most én lövöm. Az volt az első labdaérintésem – hála az égnek, gól született belőle. Már az lélekemelő volt, hogy Luxemburgban lehetőséget kaptam néhány percre, de utólag azt mondom, az igazi visszatérésemet ez a gól jelentette. S ami még fontosabb: mivel győzelmet ért, méltóképpen tudtuk búcsúztatni az évet és a válogatottban utoljára szereplő Dzsudzsák Balázst is. Nem véletlenül fogalmaztam úgy a lefújást követően, hogy a gólomat Balázsnak ajánlom, rengeteget adott ő a magyar labdarúgásnak.

– No és önnek mit adott ez a gól?
– Nagyon sokat! A világ legszebb stadionjában, a Puskás Arénában játszhattam újra, fantasztikus hangulatban, ráadásul gólt szereztem – hatalmas kő esett le a szívemről.

– Úgy még nem láttam ünnepelni, mint a görögök ellen...
– Való igaz, nem szokásom letépni magamról a mezt a góljaim után, ha nem tévedek, korábban nem is kaptam sárgát ezért. Hogy ezúttal felmutatta a bíró, nem bántam, ez egyszer belefért. Azzal, hogy levettem a dresszt, és a tizenhármast mutattam a kamera felé, üzenni szerettem volna. Egyfelől azt, hogy akik nem hittek bennem, most már hihetnek, másfelől azt, hogy ha valaki nem adja fel, ha szakadatlanul küzd a céljaiért, a legnehezebb helyzetből is van visszaút.

– Feltételezem, megtartotta a mezét.
– Naná! Szívesen adtam már mezt ajándékba, vagy ajánlottam fel jótékony célra, de azt a felsőt, ami a görögök ellen rajtam volt, már most féltve őrzöm otthon. Az biztos, hogy megtartom magamnak – időnként jó lesz ránézni...

– Nyolc éve vihette haza az első címeres mezt. Azért nagy szó, hogy azóta tagja a nemzeti együttesnek, nemde?
– Nagyon örülök neki! Még a tizenkilencedik életévemet sem töltöttem be, amikor bemutatkozhattam, Pintér Attila bízott bennem annyira, hogy a Dánia elleni debreceni meccsen beállítson. Azt nem állíthatom, hogy egyhamar nélkülözhetetlen láncszemmé váltam, amikor például az FSV Frankfurtban, majd a Bröndbyben játszottam, nem is kaptam meghívót. A DAC-ból már igen, és kétezertizenhét óta nem múlt el úgy év, hogy ne léptem volna pályára a válogatottban. Marco Rossinál már alapember lettem, élveztem minden pillanatát annak, hogy a hazámat képviselhetem – mígnem jött a sérülés. Most huszonkilenc válogatottságnál tartok, ha azt nézem, hogy nyolc esztendeje debütáltam, nem valami sok, de egyfelől így is büszke vagyok arra, amit elértem, másfelől remélem, jó néhányszor magamra ölthetem még a címeres mezt.

– Ha az eddigiekhez még huszonegyet hozzátehetne, és ötven válogatottsággal a háta mögött vonulna vissza, aláírná?
– Tud adni egy tollat? Aláírnám, igen! Szép és kerek szám az ötven, úgy vélem, van is esélyem arra, hogy addig eljussak. A visszatérésem óta roppant elszánt vagyok, az az igazság. Talán elszántabb, mint valaha!

– Abban is hisz, hogy ami kétszer nem sikerült, harmadszorra összejön?
– Ha jól sejtem, az Európa-bajnoki szereplésemre céloz... Fájdalom, eddig nem adatott meg nekem, hogy Eb-n játszhassak, a franciaországi torna előtt nem számolt velem Bernd Storck, a legutóbbiról az Andorrában elszenvedett sérülésem miatt maradtam le. De épp az előbb mondtam, mennyire elszánt vagyok, úgyhogy szentül hiszek abban, hogy a következő Eb-re nemcsak a magyar válogatott jut ki, hanem én is. Mindennél jobban szeretném átélni, amiben a srácoknak hat, illetve egy éve részük volt. Tavaly júniusban még mankóval közlekedtem, de a Portugália elleni mérkőzésen ott voltam a Puskás Aréna lelátóján. Elképesztő volt! Végig libabőrös voltam, csak az járt a fejemben, milyen jó lenne, ha ezt az élményt én is megtapasztalhatnám. Szóval igen, borzasztóan vágyom arra, hogy két év múlva ott lehessek a németországi Eb-n.

– Jelen állás szerint a DAC játékosaként vehetne részt rajta.
– Bizony ám! A görögök elleni mérkőzés másnapján írtuk alá a kétezerhuszonötig szóló szerződésemet. Örülök annak, hogy a klubnál ennyire bíznak bennem. Sosem titkoltam, hogy a Dunaszerdahelytől milyen sokat kaptam. Huszonkét évesen, a korábban Németországban és Dániában történtek miatt némiképp csalódottan igazoltam ide, s mindent megkaptam ahhoz, hogy felépítsem magam. Háromszor bajlódtam súlyos sérüléssel, de a klub folyamatosan mellettem volt. A szívemhez nőtt a DAC és mindaz, ami körülveszi. Mindig hálás leszek azért, hogy Dunaszerdahelyen újra futballistának érezhettem magam. Nem utolsósorban a drukkereknek köszönhetően! Óriási élmény ilyen szurkolók előtt játszani. Minden gól, minden siker elképesztő hatással van rájuk és természetesen ránk is. Jól érzem magam, csapatkapitány vagyok, nem is hajthat más, mint újabb és újabb győzelemre vezetni a gárdát. Ha beszéltünk a válogatottbeli céljaimról, beszélhetünk arról is, miről álmodom klubszinten: arra, hogy végre megnyerjük a bajnokságot! Ha van olyan csapat, amely megérdemli, hogy aranyérmes legyen, az a DAC! Jó úton járunk, ott vagyunk szorosan a listavezető Slovan nyomában, ugyanakkor a folytatásban irtózatosan kemény melót kell végeznünk ahhoz, hogy letaszítsuk a trónról.

– Valami azt súgja, ebben is hisz.
– Ha nem így lenne, nem futballoznék Szerdahelyen. Amióta itt vagyok, minden áldott nap a legjobbamat próbálom nyújtani. A lehető legtöbbet szeretném tenni azért, hogy a vágyunk teljesüljön. Huszonhét évesen már rutinos rókának számítok, ennélfogva vezérnek kell lennem a pályán és azon kívül egyaránt.

– El tudja képzelni, hogy a DAC-ban futballozik profi karrierje végéig?
– Ha szükség van rám, ha számítanak rám, igen. Közelebb vagyok a harminchoz, mint a húszhoz, és bár a befejezés odébb van, miért ne maradnék itt „örökre”?! Szeretek itt futballozni, engem is szeretnek – kell ennél több? Azok után, amin keresztülmentem, minden pályán töltött percet maximálisan megbecsülök, szeretném kiélvezni minden napját annak, hogy focizhatok. Azt tervezem, harminchat-harminchét esztendős koromig játszom, s bízom abban, hogy még sok szép sikerben lesz részem.

– Ezek után mi más is kívánhatnék a végén, mint hogy viselje sokáig egészséggel a tizenhármas mezt!
– Köszönöm! Remélem, így lesz. Sőt: így lesz!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. november 26-i lapszámában jelent meg.)