Sportrádió: Ballai Attila így emlékezett Mészöly Kálmánra

Egy-egy elkeserítő futballvereség után olykor a múltban keresek vigaszt, menedéket. Archív felvételeket nézegetek hajdani, fényes diadalokról; így bukkantam rá a világhálón a BBC közvetítésére az 1966-os magyar–brazilról. Megindító élmény. A liverpooli Goodison Park, az Everton-pálya ötvenezres nézőserege hol azt harsogja, Hungary, Hungary, hol azt, Albert, Albert, harmadik gólunk után pedig „We want more!”, azaz „Még, még, még, ennyi nem elég!” rigmusban tör ki. Az angol riporter szakadatlanul áradozik válogatottunkról, játékosainkról, és akkor ér a csúcspontra, amikor a vállsérülést szenvedett Mészöly Kálmán felkötött karral visszatér a pályára. „Azt hiszem, én ennél hősiesebb cselekedetet futballistától még nem láttam” – mondja elhűlve.

Torokszorító minősítés. Különösen most, hogy Mészöly Kálmán 81 esztendősen itt hagyta e földi világot, amely már messze nem a futballhősök, egyáltalán, nem is a hősök világa. Ő viszont valóban hősi alkat volt. Hősi pózok nélkül, magától, magától értetődően. Ne idealizáljuk, ez őt is zavarná: nem az éteri, mondabeli hérosz típusa, hanem a köztünk, velünk élő, hús-vér, szenvedélyes, érzelmekkel teli, esendő emberé. A vérbeli vagányé – meggypiros válogatott vagy piros-kék Vasas-mezében, miként kockás zakójában is. Életműve éppen ezért leírhatatlan, visszaadhatatlan puszta számokkal – 61 válogatottság, Eb-bronzérem, 4 bajnoki cím, világ- és Európa-válogatottság –, edzőtársa, Mezey György szavai sokkal hívebben jellemzik: „Talán az utolsó magyar futballzseni volt, aki megjelenítette a magyarok futballtörténelmének valamennyi hagyományát: játékában, futballtudásban, életvitelében, magatartásában, edzői munkásságában.”

Tegyük hozzá, egyetlen honfitársunk, akinek játékosként és szövetségi kapitányként is megadatott a világbajnoki részvétel. Mit megadatott, megküzdött érte, kiharcolta! Az 1982-es vb-re a selejtező csoport első helyének kivívásával, az angolok, a románok, a svájciak, a norvégok előtt. Úgy, hogy a bukaresti kulcsmérkőzésen a román játékmester, Anghel Iordanescu őrzését rá merészelte bízni az először válogatott, 21 esztendős Sallai Sándorra. E döntést – ami előzetesen eszelős kockázatnak tűnt, de tökéletesen bevált – a tízmillió szövetségi kapitány országában egyedül Mészöly Kálmán hozta, hozhatta meg. Részben tapasztalatból – ő maga ugyancsak huszonegy évesen már világbajnokságon állta a védelem oszlopaként az angolok, az argentinok rohamait.

Koromból adódóan sem láthattam futballozni, de az archív felvételek és a társak visszaemlékezései alapján rendíthetetlennek hittem. Ezért is döbbentett meg, amikor először sírni láttam. Az 1982-es, spanyolországi vb-n, a belgák elleni, kiesésünket jelentő 1–1 után. Azóta már pontosan tudom, hogy a férfikönny nem a gyengeség, hanem az érzelemgazdagság bizonysága. Amikor 2017-ben, utolsó nyilvános szereplése alkalmával, a MLSZ életműdíjának átvételekor, az Év Sportolója-gálán agyonszerette, szűnni nem akaró vastapssal köszöntötte a Nemzeti Színház – természetesen sportos – közönsége, már nem nyelte vissza a könnyeit, hanem szabadjára engedte azokat. „Gyenge pali vagyok” – mentegetőzött önironikusan a magyar labdarúgás egyik valaha élt legerősebb egyénisége, majd azzal búcsúzott: meg szeretné élni, hogy a magyar válogatott kijut még a világbajnokságra.

Az idei vb rajtját még megvárta, de a csapatunkat hiába kereste. Ezért inkább csatlakozott a brazilverőkhöz: Alberthez, Benéhez és testi-lelki jó barátjához, Farkas Jancsihoz.