Olyan évet zárt a magyar futball, amiről álmodni sem mertünk

„Nagyjából három évtizede követem a magyar labdarúgás minden rezdülését, és túlzás nélkül állíthatom, én ilyet még nem láttam, amilyen az idei magyar futballév volt.” Ezt tavaly ilyenkor írtam a szokásos évértékelőben, utalva elsősorban a magyar válogatott Eb-meccseire, a németek és a franciák elleni két döntetlenre, arra, hogy Didier Deschamps, az akkor világbajnoki címvédőnek számító, az idei vb-n pedig ezüstérmes franciák szövetségi kapitánya a meccs után kénytelen-kelletlen elismerte, a magyar válogatott dinamikusabb volt, jobban alkalmazkodott a körülményekhez, a nagy meleghez. Persze arra is utaltam, hogy Németországban kétszer is vezettünk a csoportkör utolsó fordulójában, kis híján tovább is jutottunk egy halálcsoportból, az év vége felé pedig ponttal távoztunk Angliából a Wembleyben játszott vb-selejtezőről, és nyertünk a lengyelek ellen Varsóban.

Akkor persze itthon sok „hozzáértő” bizonygatta, ez csak a véletlen műve volt, és az albánok elleni két vereség után hajlamos voltam én is elhinni: „Egyszer volt Budán kutyavásár” – a Nemzetek Ligájában majd a helyünkre kerülünk.

Erre mi történt? Az, hogy most már szerintem a legjobb bukmékerek sem tudják megmondani, hova is helyezzék a mieinket a nyereményszorzók meghatározásánál, hiszen nem sokon múlt, hogy megnyerjük az A-liga talán legerősebb csoportját azok után, hogy az angolokat oda-vissza, 1–0-ra és idegenben 4–0-ra megvertük, továbbá nyertünk Németországban is. Csak az Európa-bajnok olaszoktól kaptunk ki, igaz, tőlük kétszer is. Tehát ha a tavalyi évre azt mondtam, én ilyet még nem láttam, akkor az ideire nyugodtan mondhatom, ilyenről még álmodni sem mertem volna soha – és ezzel alighanem sokan vannak így.

ANGLIA–MAGYARORSZÁG 0–4

Kapcsolgatom a tévét karácsonykor, a különböző sportcsatornákon mennek az év végi ismétlések, és mit látok? Az egyik adón éppen megszerezzük a vezetést Szalai Ádám sarkazásával Lipcsében, a másikon pedig Hajdú B. István harsogja Wolverhamptonból: „Dörzsöljük meg szemeinket, és higgyük el, amit látunk!” Aztán mire a gyerekek kicsomagolják a fa alá rejtett, a régi időket idéző, de mégiscsak új, keresztbe csíkos magyar válogatott mezeket, már kezdődik a Ferencváros monacói mérkőzése – az a találkozó, amelyen az FTC 1–0-ra győzött, megalapozva egy, a csoportkörök bevezetése óta sohasem látott magyar sikert az európai kupákban. A Fradi első magyar csapatként tudott továbbjutni európai kupa (BL, UEFA-kupa, Európa-liga) csoportköréből, ráadásul első helyen ment tovább, rögtön a nyolcaddöntőbe kerülve – nyolcaddöntőt a Videoton 1985-ös nagy menetelése óta nem játszott magyar csapat az európai porondon. (A továbbjutás és a csoportelsőség a Monaco elleni hazai 1–1-gyel vált biztossá.)

Két ilyen év után, amikor a már 2021-ben is hihetetlennek tetsző eredményeket sikerült még tovább javítani, egyszerűen nem lehet azt mondani, hogy nem fejlődik a futballunk. Persze, a hozzáértők idén is elmagyarázták, ez csak szemfényvesztés, hiszen a Nemzetek Ligájában nem is nagyon akartak futballozni az angolok és a németek. Azért milyen érdekes nem, hogy a németek nagy érdektelenségükben azért csak rúgtak öt gólt az olaszoknak az NL-ben? Lehet, hogy csak mi nem vagyunk szimpatikusak nekik, ezért ellenünk dafke nem hajlandóak futballozni? Ezért is dobálhatták meg a szurkolóik Szoboszlai Dominikékat a lelátóról Lipcsében, és ezért képtelenek ellenük nyerni, most már három tétmeccsen keresztül? Viszont ha ellenünk csak direkt, tiltakozásból nem futballoznak, akkor mi lehetett a gond a vb-n, Japán ellen? Lehet, velük is bajuk van? Vagy talán inkább arról van szó, hogy ez a német válogatott már fényévekre van a 2014-es, világbajnok önmagától, és bizony egy nagyon szervezetten, kevés hibával játszó, szorgalmas kiscsapat, mint amilyen a japán vagy a magyar, már képes meglepni, egymás után többször is, adott esetben legyőzni.

NÉMETORSZÁG–MAGYARORSZÁG 0–1

Ugyanakkor van itt valami, ami az eredményeinknél is fontosabb! Mégpedig az, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány idén is folytatni tudta az elmúlt évek szisztematikus építkezését, és hét olyan játékos tudott bemutatkozni ebben az évben a nemzeti csapatban, akik a következő években kulcsemberei is lehetnek a válogatottnak. A 22 éves Callum Styles és a 19 éves Kerkez Milos már most annak tekinthető, de Ádám Martin is fontos szerephez juthat a közelgő Eb-selejtezőkön, míg Baráth Péter, Dárdai Pál, a góllal bemutatkozó Németh András vagy éppen a 18 éves Vancsa Zalán hosszabb távon válhat meghatározó játékossá (a nyolcadik idei válogatott újonc Szappanos Péter volt). Azért különösen fontos ez, mert ebben az évben alighanem végleg búcsút intett a nemzeti csapatnak az 1980-as évek generációja, a két legutóbbi csapatkapitánnyal, Dzsudzsák Balázzsal és Szalai Ádámmal, illetve a Szalaihoz hasonlóan két Eb-n szereplő, de ebben az évben a válogatottban már nem játszó Nikolics Nemanjával.

Egyértelműen korszakhatárhoz ért a válogatott – ezért jelzésértékű az is, hogy a 22 éves Szoboszlai Dominik lett az új csapatkapitány –, de a jó hír, ha nem is lépnek egymás sarkára a tehetségesebbnél tehetségesebb újak, azért egyelőre úgy tűnik, van kiből válogatnia a kapitánynak. Ez három fő tényezőnek köszönhető. Az egyik, hogy a korosztályos válogatottak, annak ellenére, hogy kiemelkedő eredményekkel nem büszkélkedhetnek az elmúlt évekből, továbbra is jó előszobának bizonyulnak a tehetségek számára. Szalai Attilától és Szoboszlai Dominiktól kezdve Bolla Bendegúzon, Schäfer Andráson és Schön Szabolcson át a Kerkez, Baráth, Németh trióig sorra tűnnek fel az A-válogatottban azok a fiatalok, akik végigjárták a különböző korosztályos válogatottakat, Marco Rossi több éven keresztül követte a fejlődésüket, és fokozatosan kezdte csapatba építeni őket.

A másik tényező, amire sokan talán legyintenek, az a Ferencváros folyamatos, most már negyedik éve tartó, csoportkörös nemzetközi szereplése. Igen, a Fradiban nem sok magyar kap lehetőséget, viszont például Dibusz Dénes a Ferencvárosban 67 nemzetközi meccset játszott már az évek alatt (ebből 2022-ben 13-at), ami olyan rutint adott a számára, hogy jelenleg Gulácsi Péter sérülése ellenére sem kell aggódnunk az Eb-selejtezők előtt a kapusposzt miatt. Aztán említhetjük a védelemből Botka Endrét is, aki 35 nemzetközi kupameccsnél tart a Fradival (tízet ebben az idényben), és az idei El-csoportmeccseken vagy éppen a tavalyi Eb-n is bizonyította, mennyire érett, magabiztos teljesítményre képes kiélezett helyzetekben is, amikor nagy nyomás alatt játszik a hátsó alakzat. A sor a középpályás Vécsei Bálinttal folytatódhat, aki a válogatottban egyelőre ugyan kiegészítő embernek számít, az FTC-ben azonban több El-meccsen is a csapat legjobbjai közé tartozott. És akkor még nem beszéltünk az esztendő ferencvárosi felfedezettjéről, a balhátvéd Pászka Lórándról, aki a válogatottba egyelőre nem kapott meghívót, de ha szükség lesz rá, mert a posztjáról esetleg kiesik Nagy Zsolt vagy Kerkez, akkor nem a válogatottban játssza majd az első nemzetközi tétmeccsét.

A FERENCVÁROS A MONACO ELLENI HAZAI 1–1-ES DÖNTETLENNEL BIZTOSÍTOTTA BE EL-CSOPORTELSŐSÉGÉT

A harmadik kulcsfontosságú tényező, hogy egyre hatékonyabban bánik Rossi és az MLSZ a honosítás eszközével. 2022-ben öt olyan játékos lépett pályára a magyar válogatottban – Loic Nego, Willi Orbán, Kerkez Milos, Callum Styles és Dárdai Pál személyében –, akik nem Magyarországon születtek, és nem itt kezdtek el futballozni. Ez persze megint egy olyan terület, amit sokan a magyar futball szegénységi bizonyítványaként próbálnak feltüntetni, miközben Marokkóban aligha zavar bárkit is, hogy a vb-n négy közé jutott válogatott 26-os keretének több mint fele, 14 játékos nem az észak-afrikai országban látta meg a napvilágot. Nyilvánvaló, hogy a magyar utánpótlás-képzés még nem tart ott a tehetségek kinevelésének számában, ahol szeretnénk, hogy tartson. Ezzel együtt látni kell, mostanra kezd felnőni egy generáció, amelynek a szülei, nagyszülei a rendszerváltozást követően, az 1990-es, 2000-es években kerültek külföldre, egy generáció, amely nem Magyarországon nőtt fel, de valamely családtagja révén kötődik az országhoz, és szívesen szerepel nemzeti együttesünkben, ha meghívót kap. Illetve van egy másik csoport, ide tartozik például Nego vagy Kerkez, amelynek tagjai úgy érzik, sokat köszönhetnek az országnak a karrierjük alakulásában, és látnak jövőképet a magyar válogatottban, látják, hogy minden feltétel adva van ahhoz, hogy velük együtt fokozatosan fejlődjön a válogatott, ezért büszkén öltik magukra a magyar címeres mezt. A 2000-es években ezt még jóval kevesebb nem Magyarországon született játékos tette meg, sőt olyan is volt, aki Magyarországon született, mégis másik válogatottban szerepelt – azóta nagyot változott a világ, a magyar válogatottságnak két Eb-részvétel után egyre inkább presztízsértéke van.

Ezek ellenére ne legyenek kétségeink: a jövő év pokolian nehéz lesz! Azért, mert a mögöttünk hagyott időszakban a válogatott nagyon magasra tette a lécet azzal, hogy több topcsapatot is meg tudott verni és az Eb-selejtezőkre az első kalapból kapott besorolást. Egy olyan csoportba, amelyikből az egyenes ágú Eb-kvalifikáció már nem a bravúrkategóriába tartozik, hanem kötelező elvárás. Az a válogatott, amelyik az elmúlt négy évben megverte a legutóbbi két vb-n egyaránt négy közé jutó Horvátországot, győzött Németországban, és kétszer nyert az Eb-2. Anglia ellen, előzze meg a bolgár, litván, montenegrói triót (ha az idén vb-részvevő szerbeket nem is sikerül)! Csakhogy ezen csapatok ellen már nem építhetünk elsősorban kontrákra, mert az NL-ellenfelekhez képest várhatóan sokkal inkább átengedik majd a területet, ezért nekünk kell kreatív támadójátékkal kirukkolni. Márpedig azt legutóbb Luxemburg és Görögország ellen is láthattuk, ezen a téren még bőven van hova fejlődnünk (és akkor az albánok elleni meccseket ne is említsük újra).

Viszont Rossi válogatottjában az az igazán becsülendő, hogy időről időre képes szintet lépni. Amikor az olasz tréner átvette a csapatot, előbb megtanulták a srácok, hogy legalább a hasonló játékerejű vagy gyengébb együttesek (például görögök, finnek, észtek) ellen hogyan tudnak itthon nyerni. Aztán 2020-ra egy új, három belső védős felállással összeállt a védekezésünk, és kezdtek „jönni” az eredmények idegenben is. Az idei év nagy kihívása már az volt, hogy a miénknél papíron jóval erősebb angol, német olasz trióval szemben se valljunk szégyent – ezt is sikerült elérni. Ezért bízhatunk abban, hogy elöl is sikerül megtalálni a megfelelő megoldást, és az Eb-selejtezőn tovább tudunk jutni a csoportunkból, még úgy is, hogy Szalai Ádámra már nem számíthat a szövetségi kapitány.

Klubszinten az új évre nézve most már reális cél lehet a Ferencváros számára az Európa-liga után a Bajnokok Ligája csoportköre (ha az esélyeknek megfelelően tavasszal újra bajnok lesz az FTC), és egy újabb tavaszi szereplés kiharcolása az El-ben a következő idényben is (akár a BL-ből átkerülve). Emellett jó lenne, ha Pászka után lenne újabb olyan magyar játékos, aki a nemzetközi porondon is bizonyítani tud a Ferencvárosban. A Fradi jó szereplése mellett a következő cél az lehetne, ha még egy magyar csapat eljutna európai kupa főtáblájára, de az idei tapasztalatok azt mutatják, nem bajnoki ágról ehhez továbbra is hatalmas bravúrokra lenne szükség (az Európa-konferencialigában a Fehérvárnak például egy nagy meglepetés összejött idén a Köln idegenbeli legyőzésével, de a visszavágón az újabb bravúrtól, mondjuk egy továbbjutást jelentő döntetlen kiharcolásától már messze voltak Negóék). A válogatott és a klubcélok elérése mellett pedig jó lenne, ha Schäfer idén januári, Berlinbe igazolása után lennének újabb olyan magyar labdarúgók, akik topligába tudnak szerződni az új esztendőben, hogy magasabb szinten készülhessenek a válogatottra váró feladatokra is – a topligás játékosok számában sajnos továbbra is messze elmaradunk például a vb-n járt európai válogatottaktól.

Megmászandó csúcsokat tehát a 2022-es eredmények után is találhatunk bőven a magyar futball számára. Viszont ez az év tényleg azt példázhatja, nincsenek lehetetlenek. A novemberi évfordulókor újra megnéztem a 6:3, avagy, Játszd újra Tutti című filmet, amelyben a főszereplő Boksai Rezsőt játszó Eperjes Károlytól elhangzott egy, idén új értelmet nyerő mondat az angliai diadal kapcsán: „Helénke, ilyen mérkőzés többet nem lesz”. Nos, ha a Wolverhamptonban duplázó Sallai Roland az elmúlt években látta a filmet, mondjuk családi körben, akkor ennél a jelenetnél mondhatta: „Apu, fogd meg a sörömet!” Hát ha ezen múlik, én is megfogom bárkinek a sörét, és jövőre jöhet sorozatban a harmadik Eb-szereplés és a hatodik csoportkörös magyar szereplés az európai kupákban!