Népsport: a szerencsemaci sem segített a finneken

Az 1923 májusában a maga heti öt megjelenésével hivatalosan is napilappá avanzsáló Nemzeti Sport természetesen méltó terjedelmet szentelt az augusztus 19-i, finnek elleni válogatott labdarúgó-mérkőzésnek, hiszen a május 7-i első példány osztrák–magyarja (0:1) után ez volt az első itthoni meccs, amelyről új minőségében tudósíthatott.

Mindenekelőtt arról, hogy meleg fogadtatásban részesültek a finnek, akiknek kapitánya, a hátvéd Arthur Englund meghűlt a Bécsből érkező hajón, és torokgyulladása miatt nem is léphetett pályára az Üllői úton. A többiek viszont azon nyomban bejárták Budapestet, ha nem is azokon a „székesfővárosi vadászkocsikon”,amelyeket az MLSZ bérelni akart, mert a labdarúgókat megelőzték az úszók, akik német vendégeik számára lestoppolták a kocsikat. Így aztán „méregdrága autón szállította fel tegnap Hajós alelnök a Lánchídon át a Várba a finneket, akik alig győzték elragadtatással a Királyi palota, a Mátyás templom és a Halász-bástya láttára, a Halász-bástyáról nyíló nagyszerű panoráma meg egyenesen elbűvölte őket. Itt a lefilmezés gyönyörein kellő áhítattal átesve az MLSZ lapos tárcájára való tekintettel már csak villamoson mentek vissza a szállóba...”

A Nemzeti Sport nem fukarkodott a méltató jelzőkkel a finn válogatott megérkezésekor. „Az Üllői út kopottas, de büszke tribünjei előtt már sok nemzet vívott kemény csatát a magyar fiúkkal. A művelt, sportoló világnak alig van olyan nemzete, mely be nem mutatta még sportra termettségét, futballtudását ezen a legtöbb klasszikus küzdelmet látott pályán. Angolok, franciák, németek, svédek s az örök, hatalmas ellenfél, az osztrák csapat hányszor ejtette lázba a tribünök tízezreit, melyek szorongva lestek, vájjon tudunk-e annyit, mint külföld, legjobbjai, vajon nem kell-e pirulnunk a nagy világ előtt, mely mérföldescsizmákkal ért előre a sportban is csakúgy, mint a kultúra egyéb megnyilvánulásaiban, mint a műveltség minden ágában. (...) S ma ismét nagy napja van az Üllői út sporttelepének. Tizenegy szőke, meleg tekintetű fiú jelenik meg rajta s ez a tizenegy fiú magával hozza egy nemzet szeretetét, testvéries kézszorítását. Finn sportolók még nem voltak Budapesten. Még nem láttuk annak a nemzetnek a fiait, mely északon, idegen járom alatt nyögve is, a sportnak olyan magaslatára hágott, hogy maroknyi nemzet létére a világ legjobbjai közt foglal helyet s nem egy sportágban büszkén viselheti a legjobb jelzőt.”

Száz évvel ezelőtt éppen nem a finn-magyar rokonságra hegyezte az ország a csapat látogatását, akkortájt ez nem volt napirenden, ellenben az 1920-as olimpia finn hősei olyannyira megihlették a sportnapilap névtelen munkatársát, hogy kis versikét is faragott a vendégek tiszteletére. Íme:

„Hogyha egyszer nagy Nurminak
Erre vinne útja:
Megtenné, hogy országunkat
– Hej-haj! – körülfutja.
És hogyha a hír nem túloz
S úgy vóna a sorja,
Tulósz a mi országunkat
– Hipp-hopp! – átugorja.
Pörhöle ha idejönne
S vele Tajpál három:
Átdobálna csehet-rácot
– Zsupszti! — a határon.
Hősi munka népe a finn,
Nem a futball népe...
Bárcsak ez a játszó magyar
A nyomába lépne!”

Álljon itt némi mankó az örökbecsű sorokhoz. Paavo Nurmi nyilván tiszta sor, de ha esetleg lenne, aki nem tudja: Pörhöle, azaz Frans Wilhelm Pörhölä, a súlylökés antwerpeni (azaz regnáló) olimpiai bajnoka volt, Túlosz, azaz Vilho Immanuel Tuulos a hármasugrásé, Tajpál pedig, azaz Armas Rudolf Taipale diszkoszban nyert ezüstöt, de még a háború előttről vannak aranyai is. Nem véletlenül: „Az atlétika és birkózás igazi hazája Finnország, és a csodálatos eredmények sorozata mutatja a nagy sportkultúrát, ami a finneknél virágzik. A futball később lendült fejlődésnek. Ennek fő oka az, hogy az éghajlatuk kevésbé kedvez a futballnak.”

Ezek után 1923. augusztus 19-én Magyarország–Finnország 3:1 – „A második finn–magyar találkozás megérdemelt győzelmünkkel végződött”, bár „a finnek tavaly óta nagyot fejlődtek”.

Kiss Gyula szövetségi kapitány a kor valamennyi magyar nagyágyúját bevetette, Zsák Károly védett, az pedig természetes, hogy a kezdőcsapat a nagy MTK-ra épült, hiszen a kék-fehérek 1923-ban sorozatban hetedszer lettek bajnokok (ezt még kettő követte, azóta is felülmúlhatatlan szám). Mándi Gyula, Kertlész II Vilmos, Braun „Csibi” és az újonc Siklóssy Antal is a Hungária útról érkezett, a középfedezet Kompóti-Kléber Gábor és a balszélső Híres (akkor éppen Hirzer) Ferenc pedig karrierje legszebb éveit töltötte később a profi Hungáriában. A nagy Orth György 1923 nyarán éppen sérült volt – de ez még nem az 1925. szeptemberi, pályafutását derékba törő tragikus bécsi eset, Hans Tandler kíméletlen belépője, ekkor két év még hátravolt Orth tüneményes karrierjéből.

A finnek csak hét játékost hoztak el magukkal az egy évvel korábbi, helsinki finn–magyar résztvevői közül (1922 júliusában 5:1-re nyertünk), és hatan közülük pályára is léptek. Továbbá a kinti öt után ezúttal megúszták három kapott góllal, igaz, nálunk kizárólag az 1922-ben 11-esből betaláló Fogl II Károly és Hirzer volt ott a budapesti kezdőben, például az egy évvel korábban egyaránt duplázó Pataki Mihály és Schwarz Ernő sem.

Hiába azonban az esélyesség, 16 ezer néző előtt a szünetben a Helsingin PS együttesével már kétszeres finn bajnok balösszekötő, Aarne Linna góljával a vendégek vezettek. A rutinos magyar szélsők (Braun, Hirzer) között az ifjak – köztük a két újonc, Siklóssy és Winkler II Róbert – eleinte nem találták fel magukat.

A legjobbkor jött a pihenő után a Koskinen kezezése miatt megítélt büntető, amelyből Braun József egyenlített („A büntetőrúgást először Winkler, majd Fogl II akarta irányítani, de amíg Fogl a hátvédsorból előre került, Braun lapos védhetetlen lövéssel megszerezte a magyarok kiegyenlítő gólját...”),      és három perccel később már a vezetést is megszerezte. A 76. percben meghűlt a vér az erekben, mert 11-eshez jutottak a finnek, Eklöföt azonban először megzavarta Zsák, ezért Max Seemann bíró újrarúgatta a büntetőt, másodikra pedig a magyar kapus kivédte Linna próbálkozását. Híres-Hirzer kései találata kellett a lelkek megnyugtatáshoz, a 3:1-es végeredmény pedig már igazán vállalható, biztos sikert sejtetett. (Avagy nem jött be dr. Tamer, a finn szövetségi alelnök feleségének húzása, aki karján a csapat kis plüss szerencsemackójával érkezett meg az Üllői úti stadionba...) A finnek legjobbja kétségkívül a      „szemüveges, középtermetű, sovány”kapus, Niilo Tammisalo volt.

Mi pedig azzal a lendülettel még 1923-ban az osztrákokat (2:0) és a svédeket (2:1), a következő év áprilisában pedig 7:1-re (!) az olaszokat is megvertük idehaza – ki gondolta volna, hogy az 1924-es párizsi olimpián elsöpör minket a híres egyiptomi csapás...?