Népsport: Gyurka receptje – rum és feketekávé

Tíz nappal a mérkőzés előtt a Nemzeti Sport tudni vélte, hogy nyolc játékos helye már biztos Nádas Ödön Svájc ellen pályára lépő válogatottjában. A névsort nem érdemes ismertetni, mert négyen végül nem játszottak. Két futballista helye volt igazán stabil, a kapus Háda Józsefé és Sárosi Györgyé. Háda büszkén jelentette ki, hogy remek kondícióban van, 170 centimétert ugrott magasban, 620-at távolban, és 36 méterre szállt kezéből a diszkosz. „Bizony atlétának remek lett volna ez a Jóska... Kapusnak viszont érdekes...”– kommentált egy kívülálló a Fradi kapusáról. Aki egyébként énekesnek készült: „A hozzáértők szerint szép szoprán hangom volt. A második reálba jártam, amikor beütött a bomba. Meghűltem, elvesztettem a hangomat és vele együtt a művészet iránti nagy rajongásomat is.”

A másik biztos pont a szintén ferencvárosi Sárosi György volt. Csak az volt a kérdés, hogy centert játszik-e, mint a klubjában, vagy inkább a fedezetsor tengelyében veti be Nádas.

A válogatott meccs előtti bajnoki fordulóban a szövetségi kapitány Debrecenbe utazott (Bocskai–Somogy 1:2), jobbkeze, Fábián Pál pedig a Kispest–Budai „11” (3:1) meccset, majd az Újpest–Hungária (3:0) derbit nézte meg. A Bocskaiból (Teleki Pál) és a Kispestből (Serényi Imre) egy-egy, az Újpestből három (Szalay Antal, Pusztai Ferenc és Avar „Ricsi”) játékos lépett végül pályára a válogatottban, ám nem minden vita híján. Jellemző, hogy a meccsek estéjén Nádas és Fábián „foglalták le közel háromnegyed órára a Budapest-Debrecen telefonvonalat”a szövetségben, de végleges összeállítást nem adtak.

Annyi kiszivárgott, hogy Sárosi center lesz, centerhalfként pedig Kalmár Jenő (Hungária) játszik, s az is kiderült, hogy a svájciak a meccs után nem mennek haza, hanem Lillafüredre utaznak, onnan mennek tovább Belgrádba a világbajnoki selejtezőjükre. Ahol 2:2-re végeztek Jugoszláviával, és végül ott voltak az 1934. évi olaszországi tornán. Csapatukat 500 drukker kísérte el Budapestre, turistaút volt a javából, hiszen csak Bécsig mentek vonattal, onnan hajón csorogtak le a Dunán. A futballisták érkezéséről fontosnak tartotta megjegyezni a Nemzeti Sport, hogy „Kényelmes II. osztályú kocsiból száll ki a vendégek raja”, s mintha irigykedve tenné hozzá: „Hja! svájci frank!”

A válogatott a Phöbus ellen játszott edzőmeccset (5:1), Toldi Géza nélkül, aki meghűlt, beteget jelentett, s nem lépett pályára vasárnap sem. Gond volt még, hogy a nézőtér igencsak hangos volt, ezért      „szócsővel kihirdetik, hogy ha a közönség nem nézi csendben a játékot, ki fogják üríteni a pályát”. Erre végül nem került sor, sőt öt perccel tovább tartott a kétszer fél órára tervezett triál.

A meccs előtti napon különös kalandja volt Kalmár Jenőnek. Villamoson utazott a körúton, és a szél elfújta a kalapját. Félve a sérüléstől nem mert leugrani, hanem várt a Király utcáig. Ott azután ugyancsak elcsodálkozott. Egy gyerek várta a megállóban, lihegett, és a kezében volt a kalap. Nevetett, örvendezett és közölte, futott a villamos után: „Tessék, Kalmár úr, itt van a kalapja, és tessék vasárnap jól játszani.”

Erre nem kerülhetett sor, Kalmár szombat éjjel rosszul lett, bement a sportszanatóriumba Kreisz László doktorhoz, aki mellhártyagyulladást állapított meg nála, és eltiltotta játéktól. Így aztán Nádasnak variálnia kellett. Úgy döntött Teleki lesz a center, Toldi helyén pedig az akkor a Budai „11”-ben játszó, későbbi Fradi-klasszis, Polgár Gyula került be a csapatba.

Ide tartozik, hogy a meccs után kiderült, Sárosi „Gyurka” sem volt teljesen rendben: „Én is le akartam mondani a játékot. Vasárnapra virradóra rémes gyomorfájásom volt. Nem is aludtam semmit egész éjjel. Nagyon sok rumot és feketét ittam, hogy szűnjön a fájás, de alig valamit javult. Azzal a szándékkal mentem le a pályára, hogy lemondom a játékot. De mikor aztán hallottam, hogy Kalmár nem játszik, gondoltam nem csinálok még több gondot a kapitánynak.”Úgy tudta, center lesz, s csak megoldja valahogy a feladatot, ám aztán a fedezetsorban kellett produkálnia, ami azért strapásabb. Ezzel együtt jól játszott, így aztán érdemes kiemelnünk a rum-feketekávé kombót.

A csapat ellentmondást nem tűrően gyűrte maga alá Svájcot. A 7. percben „Jaeck faultolja Szalayt. Szabadrúgás! Szalay áll a labdának, beküldi Avarnak, Ricsi hármat dribliz, már a 16-osnál van, úgy 14 méterről ballal jól megvágja a labdát, és az a túlsó sarok mellett besurran a hálóba. 1:0.”A nézőtér tombol.

Nagyon akartak a játékosok, de azért a vezetés birtokában kissé visszavettek. Nem is lőttek több gólt a szünetig, legalábbis érvényeset, mert Telekiét a kapus lökése miatt nem adta meg Hans Frankenstein.

Már a szünetig kiderült, hogy Avar „Ricsi” remek formában van. Ő lőtte a harmadik gólunkat, de előtte a 66. percben: „Minelli tétován felugrik, hogy hátrafejeljen kapusához. Igen ám, de közben Séchehaye is odajött, hogy megfogja a labdát, amelyik most a kapus kétségbeesetten nyújtogatott kezei fölött lomhán áthull és a kapuba ugrál. Az élelmesen ráfutó Serényi csak bebiztosítja a gólt. 2:0.”Aztán a 77. percben már Avar: „Sárosi oldalt gurít Szalayhoz, Szalay kapásból Telekihez továbbít s a center egy lépés után remek passzal ugratja ki Avart. Nincs menekvés! A mintaszerű akció befejezése: Avar 10 lépésről jobbal védhetetlen gólt rúg a jobb sarokba. 3:0.”

Ez a vége, és Avar meccs hőse. Így aztán mondhatja: „Hát igen, tudom, két évig rosszul játszottam. A sérülés visszavetett. És még egy baj volt. A sérülésnél jóval nagyobb baj. Hiányzott az önbizalom. »Tehén!«-től kezdve ennek az állatfajnak minden változatát bekiabálták nekem két év alatt. Ha külföldön játszom és ott nem tetszem a közönségnek – hát Istenem... De itthon, a saját véreim... Ez nagyon fájt nekem. Higgyék el.”

A Nemzeti Sport igyekszik elégtételt adni „Ricsinek”: „Már régen kiáltozta valamelyik válogatottja nevét a magyar közönség. Tegnap délután Avar nevét zúgta karban, nemcsak bombagóljai, hanem számos remek egyéni rohanása, fejese, keresztlabdája után is. Mi is meghajtjuk az elismerés zászlaját a csapat szeniorja előtt, aki csüggedetlen szorgalommal 28 éves korában is vissza tudott kerülni az élre.”

Nagyobb különbséggel is nyerhettünk volna, nem véletlen, hogy a fiúk a lefújás után a fürdőben örültek a győzelemnek, de valamennyien a balszerencsét okolták, amiért nem fölényesebben nyerték meg a mérkőzést.

Nagy örömében Kiss Gyula, volt szövetségi kapitány azt nyilatkozta, ha mindig ilyen könnyű ellenfeleket kapnánk, akkor meg is nyernénk tíz meccsből nyolcat. A Nemzeti Sport is hasonló állásponton van: „Futballunk leromlott, de kényes ízlésünk megmaradt. (...) Szállítsuk csak le az igényeinket, lássuk be végre, hogy a font és a dollár zuhanása után a magyar futball valutájának sincs oka szégyenkezésre nagy zuhanása miatt.”

Főként, hogy a következő ellenfél Ausztria volt Bécsben barátságoson (2:2) és Olaszország itthon (0:1) újra az Európa-kupáért. De ez még a (közel)jövő, ezzel együtt igaz a Nemzeti Sport mélyebb értékelése:  „Ne feledkezzünk meg róla, hogy az olasz és osztrák futballt nem választották szét annyi fővárosi, vidéki, amatőr, profi, álamatőr és álprofi ízre, mint a miénket, hogy Olaszországban egy Pozzo, Ausztriában egy Meisl válogat és nincs külön MLSZ, BLASz, PLASz, KLASz, DLASz stb., külön bajnokságokkal és külön kapitányokkal. Ne feledjük, hogy az életrevaló bajnoki rendszer, a futballszervezet mozgékonysága s az általános futballoktatás terén Itália és Ausztria nagyon megelőzött minket (illetve mi maradtunk el nagyon), s velük szemben a magyar fiúktól csak becsületes küzdést lehet elvárni.”