Népsport: a játékosok otthon hagyták a szívüket

A magyar labdarúgó-válogatott az október 19-i, NDK elleni Európa-bajnoki (akkor: Nemzetek Európa-kupája) nyolcaddöntőre készült, egy győzelemmel (3:1) és egy döntetlennel (1:1) már túl volt a Wales elleni selejtezőn. Nem lehet azt mondani, hogy a fiúknak rosszul ment volna, júniusban 2:2-es döntetlent játszottak Prágában az 1962-es vb-ezüstérmes csehszlovákok ellen, majd szeptemberben Moszkvában a Szovjetunió ellen is (1:1). Érdekesség, hogy a Vasas csatára, Machos Ferenc mindkét mérkőzésen gólt szerzett, ám a legjobbak között végül 12 gólos támadó a jugoszlávok ellen lépett pályára utoljára – 28. alkalommal – a csapatban.

Baróti Lajos szeptember 30-án kihirdetett keretéből hiányzott a sérült Novák Dezső, helyére az Újpestből Sóvári Kálmán került. A belgrádi ellenfélről jó hírek érkeztek, különösen Milutin Soskics, Fahrudin Juszufi, Petar Radakovics, Velibor Vaszovics, Szpaszoje Szamardzsics, Joszip Skoblar és Vladimir Kovacsevics kapott sok dicséretet. Kovacsevics nemcsak két gólt rúgott a Partizan játékosaként a Vojvodinának, a mezőny legjobbjának is bizonyult.

Válogatottunk a budafoki pályaavatón 10:1-re legyőzte az MTE-t, érdekesség, hogy a kezdőben három későbbi olimpiai bajnok (1964, Tokió), Szentmihályi Antal, Palotai Károly és Nógrádi Ferenc is helyet kapott. A Népsport szerint időnként biztatóan játszott az A-csapat. Az is biztató volt, hogy 1927. április 10-től 1963-ig a két ország egymás közti mérlege kedvezett a mieinknek: 19 találkozóból 10 győzelem, 6 döntetlen és 3 vereség, a gólarány 41:26. Külön figyelemre méltó, hogy a második világháborút követően a jugoszláv főváros négy mérkőzésnek adott otthont, valamennyi alkalommal a magyar válogatott győzött.

Más kérdés, hogy a hazaiak – függetlenül a statisztikától – győzelmet vártak. Az érdeklődés óriási volt, noha a JNA Stadion befogadóképessége hivatalosan 55 ezer, a magyarok elleni meccsre tízezerrel megnövelték a férőhelyek számát. A jugoszlávokat igencsak fűtötte a bizonyítási vágy, mert az Eb-nyolcaddöntőben otthon 0:0-t játszottak Svédországgal, idegenben pedig 3:2-re kikaptak.

Belgrádban a Crvena zevzda csatárától, Dragoszlav Sekularactól várták, ha nem is a megváltást, de azt igen, hogy összefogja a csatársort. A helyiek leginkább Sándor Károlytól tartottak, más kérdés, hogy Csikar végül csak csereként jutott szóhoz. A Népsport címlapján Göröcs János, Machos és Albert Flórián volt látható, és egy felvetés, hogy ugyan játszottak már együtt, de nem ilyen összetételben. Ez arra vonatkozott, hogy Baróti „Titit” állította a jobb szélre, Machost jobbösszekötőbe, Albertet centerbe. Baróti így vélte: „Sándor több nehéz mérkőzést játszott, megbeszéltem vele, hogy most pihenésre van szüksége. Göröcsben minden képesség megvan ahhoz, hogy nagyszerűen játsszék a szélső posztján is vasárnap. Szerintem sok múlik azon, hogy Nagy Pista hogyan tudja majd semlegesíteni Sekularacot. Ennek nem annyira szakmai, mint inkább lélektani jelentősége van... Remélem, nem lesz semmi baj, 2:2 körüli döntetlent várok.”A Vecsernje novoszti ezt írta: „A malmői kudarcot – amely alaposan megtépázta a jugoszláv labdarúgás hírnevét – csak a magyarok legyőzésével lehet feledtetni. A csatát nem a jugoszláv ötösfogat, hanem a védelmünk fogja eldönteni.”

A magyar szövetségi kapitánynak nem jött be a reménye, 2:0-ra kikaptunk, ahogyan a Népsport fogalmazott: „Biztosan győzött a hazai csapat.”Az eredmény már az első félidőben kialakult.

Nem jött be a terv, hogy megfékezzük a házigazdák kezdeti várható rohamait, Nagy István nem tudta lefogni a Zvezda kedvencét, Sekularacot. A sportlap szerint: „Jellemző játékosaink zavarodottságára, hogy a közben adódott gólhelyzeteket sem tudták kihasználni.”Albert szemére vetette, hogy 0:1 után az üres kapuba se tudott betalálni... A cserékkel együtt hét csatár lépett pályára a mieinknél, mégis csupán 2-3 lövés ment Soskics kapujára. A Népsport hibák garmadáját sorolta fel: a csigalassúságú támadásépítést, a kevés mozgást, s azt, hogy az ötös fogatnak és általában az egész magyar csapatnak nem volt egy higgadt, körültekintően játszó, irányításra képes játékosa. A sok rossz egyéni teljesítmény is akadályozta a jó csapatjáték kialakulását. A lap leszögezte: „A jugoszlávok megérdemelten győztek, a lélektanilag fontos első negyedórát nagyszerűen kihasználták, hallatlan becsvággyal küzdöttek, s kitűntek ötletes, rugalmas csapatjátékukkal is.”Sőt, a játék képe, de főként helyzeteik alapján nagyobb arányban is győzhettek volna...

A magyar együttes legjobbjának Sárosi László bizonyult, a balhátvéd jól fogta a jobbszélső Szpaszoje Szamardzsicsot – más kérdés, hogy a tudósító ugyanakkor a hazaiak egyik erősségének tartotta... –, emellett részt vett a támadásokban is. Csatáraink kemény kritikát kaptak, Göröcstől „jobb szélen alig láttunk valamit, úgyszólván teljesen passzív volt, bár az is igaz, hogy kevés labdát kapott”, Machos      „nem értette meg magát Alberttal”, aki „a mezőnyben néha jól cselezett, a lövőkörzetben azonban a jugoszláv védők egészen könnyedén választották el a labdától. Kihagyott helyzete igen nagy hiba volt.”

Tichy „keveset volt játékban, úgyszólván semmi veszélyt sem jelentett a jugoszláv kapura, rendkívül lassú és körülményes volt”. Fenyvesi Máté „sokat változtatta a helyét, sokszor feltűnt hátul is, a jugoszláv kapura azonban ő sem jelentett semmi veszélyt”.

Ezzel szemben a jugoszlávoknak sem a védelemben, sem a csatársorban nem volt gyenge pontjuk. Ba­róti Lajos sportszerűen értékelt: „A jugoszlávok lelkesebben, frissebben, jobban játszottak. Mindkét összetételű csatársorunk gyenge teljesítményt nyújtott. A hazaiak megérdemelten nyertek.”Nagy István kesergett: „Ha Albert belövi azt a nagy helyzetet, akkor más lett volna a játék képe.”Sárosi fején találta a szöget: „Lövés nélkül nem lehet győzni. A jugoszlávok nagyobb akarással, nagyobb lelkesedéssel játszottak, jobbak voltak.”A jugo­szláv válogató bizottság elnöke, Ljubomir Lovrics így látta „A játékosok minden dicséretet megérdemelnek jó teljesítményükért, (...) gyors ellentámadásainkból akár több gólt is lőhettünk volna.”

Borbély Pál, a Népsport tudósítója a vereség után bement a magyar öltözőbe, s kínos csendet tapasztalt. Keményen fogalmazott, az első gólt fedezetpárunk taktikai önállótlansága előzte meg. Hiányolta az irányítót a csapatból, szóvá tette azt is, ha Mészöly Kálmán egy-egy magyar szögletnél előrevágtatott fejelni, miért „kiskorner” következett, miért nem direkt beadás. Borbély mégis optimistán zárta mondandóját: a védelem alapjaiban nem rossz, a szellemi dirigens kérdése is megoldható úgy-ahogy,      „de a támadójátékon, a csatárok játékfelfogásán alapjaiban változtatni kell!”Feltette a kérdést: „Göröcs, Machos, Albert, Ti­chy, Fenyvesi dr., Rákosi és Sándor ma a legképzettebb, legjobb hét csatárunk. Kitől lehetne várni a magyar labdarúgás megtépázott tekintélyének helyreállítását, ha nem tőlük?!”

A banketten azért Terpitkó András, az MLSZ elnökhelyettese megjegyezte, egyesek rosszul csomagoltak, otthon hagyták a szívüket... Sándor Csikar, aki az Aranycsapatban is rendre pályára lépett, azt nehezményezte, hogy noha fiatal csatáraink méltó utódai lehetnének Puskás nemzedékének, egy-egy jobb játékkal elégedetté válnak, pedig nem csupán országszerte kellene ismertségre szert tenniük, hanem törekedni a világhírnévre.

A Képes Sport megoldást is javasolt: „Jó volna, ha mindazok, akik felelősséggel tartoznak a magyar válogatottért, elfogadnák azokat a segítő kezeket, amelyek valóban segíthetnek a magyar labdarúgás fellendítésében.”