Népsport: Baróti Lajos új utakra tévedt

Lélektelenül játszott Belgrádban, simán kapott ki 2:0-ra Jugoszláviától a futballválogatott (Népsport, október 2.), a szív hiányának következménye volt, hogy az NDK elleni Európa-bajnoki (akkor: Nemzetek Európa-kupája) selejtezőre és az osztrákok elleni barátságosra Baróti Lajos szövetségi kapitány nem válogatta be Göröcs Jánost és Tichy Lajost.

Félhivatalosan sérülés miatt hiányoztak, Göröcs az MTK (2:2), Tichy a Vasas (0:2) elleni bajnokit ki is hagyta – nem voltak teljesen jól, de mondják, Baróti tanácsára tették, hogy ne legyen feltűnő a hiányuk. A kapitánynak ugyanis alapelve volt, hogy mindig a legjobb játékosok legyenek a csapatban, a formájuktól függetlenül. Csak hát a belgrádi blama után, az őt ért támadások (a Népsportban Borbély Pál jóvoltából) miatt új utakra kellett merészkednie.

Kockáztatott, és nyert, hiszen az NDK ellen továbbjutott a csapata, az osztrákokat pedig legyőzte (2:1) a Népstadionban (Népsport, október 30.).

De menjünk sorjában. Az NDK válogatottja a selejtező során a világbajnoki ezüstérmes (1962) Csehszlovákiát búcsúztatta (2:1, 1:1), s nagyon készült ellenünk. Főként kapitánya, Sós Károly volt elszánt, már csak azért is, mert korábban Barótival és Lakat Károllyal négy meccsen hármasban felelt a magyar válogatottért (1957. szeptember 15.–november 10.), ám a végén Baróti kezébe került a karmesteri pálca.

„Berlinben szerintem azon múlik minden, hogy eltaláljuk azt az együttest, amely azon a napon a legtöbbet tudja nyújtani. Minden a játékosok »hozzáállásán« múlik! Most azt az elvet követem, hogy játszhat esetleg valaki formáján alul, de akarat nélkül semmi esetre sem…!”– mondta Baróti Tatán, megfelelve a „magasabb” követelményeknek.

Hosszú és fárasztó utazás után, kerülővel érkezett meg a küldöttség Berlinbe, gépük Drezdában szállt le, ott kellett megvárniuk, amíg a lelkes tömeg a schönefeldi repülőtéren kiünnepelte magát – két szovjet űrhajós, Jurij Gagarin és Valentyina Tyereskova volt éppen az NDK vendége.

Tyereskova aztán a Walter-Ulbricht-Stadionban is főszereplő volt, ő végezte el a kezdőrúgást. Utána többnyire a miénk volt a labda az első félidőben, a 17. percben már vezettünk. Gyors akció után: Nagy István Albert Flóriánhoz passzolt, Albert Rákosi Gyulához továbbított, tőle Bene Ferenc kapta, aki hirtelen ritmust váltott, és már csak Jürgen Heisch kapus mellett kellett elrúgnia a labdát (0:1). A keletnémetek az 50. percben kiegyenlítettek. Mészöly Kálmán ráment a látványra, de ollózása nem sikerült a kapunk előtt, Dieter Erler elcsípte a labdát, Jürgen Nöldnerhez adta, ő pedig remekül eltalálta (1:1). De minden jó, ha jó a vége, a 90. percben Rákosi 22 méterről nagyon nagy gólt lőtt, a labda térdmagasságban vágódott a hálóba (1:2).

Győztünk, ami tényleg szép siker volt. A Népsport lelkesedett („A játékosok valahol Belgrád és Berlin között megtalálták a szívüket”), Baróti újra kötelességszerűen nyilatkozott („A jövőben sem számítok azokra a játékosokra, akik nem szível-lélekkel küzdenek.”), jöhetett az osztrákok elleni győztes presztízsmeccs (akkor is a csapat küzdőképességét emelték ki), s az NDK elleni visszavágó a Népstadionban.

„A mérkőzés előtt a magyar öltöző ajtajában Baróti Lajos szövetségi kapitány a labdát szorongatta. Valaki tréfásan megkérdezte tőle: »Csak nem ideges?«. Baróti nem válaszolt, csak mosolygott”– írta a Népsport. Nos, nem volt nyugodt, ahogy a főszereplők sem: „A magyar öltözőben tréfálkozva készülődtek a játékosok, mintha ezzel akarnák palástolni izgalmukat.”Talán megérezték, hogy nem lesz egyszerű meccs.

Úgy kezdődött, hogy a 25. percig már négy gól esett. A 8. percben Rákosi lövése leperdült Werner Heinéről, jött Bene, és négy lépésről vezetést szerzett (1:0). A 14. percben újra Heine volt a főszereplő – a másik oldalon. A kapunktól 20 méterre lőtt szabadrúgást. A félmagas lövés előtt szétnyílt a sorfal, Szentmihályi Antal meglepődött, későn mozdult, s máris: 1:1. Aztán három perc múlva megint vezettünk. Solymosi Ernő szabadrúgása után a labda még a levegőben volt, amikor Sándor „Csikar” egy testcsellel mindenkit becsapott, majd csukafejessel küldte a kapuba (2:1) Aztán újra Szentmihályi hibája. A 25. percben Peter Ducke kapura ívelt, kapusunk ügyetlenkedett, Roland Ducke elé ütötte a labdát, aki a testvérpasszból egyenlített (2:2).

A szünet után újra mi jöttünk. Az 50. percben Klaus Urbanczyk felvágta Rákosit a tizenhatoson belül, Solymosi tizenegyesével újra vezettünk (3:2).

Egy óra elteltével szerkezetváltásra kényszerült Baróti Lajos. Roland Ducke és Mészöly ütközött, centerhalfunk megsérült, kiment a jobb szélre, Solymosi került a védelem tengelyébe, elöl pedig Sándor középen folytatta. Az NDK egyenlített, újra védelmi hibából. A 81. percben Mészöly hátra akarta adni a labdát Mátrainak, a labda azonban Kurt Liebrechté lett, ő Dieter Erlerhez adott, és máris 3:3. Ez lett a vége. Akármilyen meccs is volt, lehetett örülni, hiszen továbbjutottunk, ráadásul a jubileumi meccsen (400.) nem kaptunk ki.

Baróti panaszkodott a lefújás után. Szerinte Szentmihályi indiszponáltsága is kellett ahhoz, hogy ne nyerjünk, de hozzátette: „Legfeljebb minden szökőévben fordul elő, hogy egy válogatott mérkőzésen a sorfal ilyen közepes erejű lövés előtt szétnyílik, és védelmünk a második kapott gól előtt is ritkán látható hibasorozattal szolgált.”Ehhez jött még: „Igen kíméletlen játékot láttunk az ellenféltől, ennek lett az eredménye, hogy több játékosunk is megsérült.”

Mészölyről már volt szó, Albert pedig: „Már a harmadik percben rátapostak a lábamra, s úgy éreztem, hogy eltört a középső lábujjam. A fájdalom egyáltalán nem szűnt, és ez nagyon zavart a játékban.”Flóri ki is hagyta a soros Pécs elleni bajnokit (5:1), lehetőséget adva ezzel Juhász Istvánnak, hogy négy gólt szerezve zárta első NB I-es mérkőzését.

A Népsport megállapította, hogy „nem tudta idegességét legyőzni a magyar csapat”, majd így összegzett:„Bármennyire is hadakoznak egyesek ellene, a magyar labdarúgó-válogatott ma nem képvisel olyan kivételes klasszist, mint néhány évvel ezelőtt. Az elmúlt évben sem folyt olyan korszerű, alapos és rendszeres munka a klubokban, amely lehetővé tette volna, hogy legjobbjaink bármilyen előnnyel induljanak az európai élmezőny ellen.”

Ehhez képest Barcs Sándor az MLSZ elnöke a fellegekben járt: „Elnyerhetjük a Nemzetek Kupáját, de ehhez az szükséges, hogy ne csak küzdőszellemünkkel, akaraterőnkkel tűnjünk ki, hanem igazán jó, a magyar labdarúgás hagyományaihoz méltó színvonalas csapatjátékunkkal is.”

Az esztendő végén, az MTS (Magyar Testnevelési Sportszövetség) kongresszusán Baróti Lajos nyilvánosan (és taktikusan) önkritikával szolgált: „Sok vita folyt a válogatás kérdéséről is. Belátom, hibát követtem el azzal, hogy akkor is ragaszkodtam egy-egy játékosnak a szerepeltetéséhez, amikor ezt sem formája, sem viselkedése nem indokolta. Mentségemre szolgáljon, hogy kerülni akartam a kapkodást, arra törekedtem, hogy válogatott csapatunknak egységes, állandó gerince legyen.”

Az MTS elnöke, Egri Gyula köszöntötte a kapitány szavait („Jó érzéssel töltött el például Baróti elvtárs önbírálata”), Baróti pedig 1964-ben visszatért Göröcshöz és Tichyhez, de főként az alapelvéhez: játsszanak a legjobbak!