Frank Sinatra: énekes, színész és bokszrajongó

A papa, Anthony Martin Sinatra bokszoló volt. A ringben Marty O’Brien néven szerepelt, mert az olasz származású bunyósok gyakran vettek fel ír neveket, abban bízva, hogy így jobban megkedveli őket a New York-i közönség. Szicíliában született, majd amikor az Újvilágot választotta, New Jersey államban, Hobokenben kezdett bokszolni. A BoxRec szerint „O’Brien” 1910-ben mutatkozott be, majd négy győzelmet és hat vereséget könyvelt el, bár más források 1–7-es mérleget írnak. 1914 és 1920 között nincsenek regisztrált meccsei, ám még visszatért két összecsapás erejéig, mindkettőt elveszítette, majd visszavonult.

Valószínű, hogy feleségét, Dolly Garaventát a bunyónak köszönheti, mert Dolly testvére, Dominick Garaventa is ökölvívó volt. Dominick azonban szeszcsempészettel is foglalkozott, mígnem egy lövöldözés következményeként letartóztatták. „O’Brien” és Dolly 1913-ban házasodtak össze, két évvel később pedig megszületett fiuk, Francis Albert Sinatra – a későbbi Frank Sinatra.
A boksz a vérében volt, és a bárban, amit a szülei üzemeltettek, a kis Sinatra gyakran keveredett kisebb verekedésekbe. Volt egy sebhely az orra felett, sérülések a száján és a fülén, és később úgy nyilatkozott: „Többször ütöttek meg, mint egy parkolóban hagyott autó lökhárítóját.”

Már ötévesen megkapta az első bokszkesztyűjét, és a sport iránti szenvedélye sohasem múlt el. Pályája elején gyakran mondogatta: „A kedvenc testmozgásom a boksz.” Előfordult, hogy fellépés előtt, a kulisszák mögött kesztyűben ütötte a bokszzsákot. Gyakran látogatta az edzőtermeket, ahol profi bunyósokat nézett, és több reklámfotó készült róla boksznadrágban és kesztyűben. Anthony Summers Sinatra: The Life című életrajzában azt írta: „Azt is rebesgették, hogy félprofiként bokszolt Hoboken klubjaiban.”

Hogy ez alatt a szerző pontosan mit is értett, nem egészen világos, de feltételezhető, hogy kesztyűben, közönség előtt mozgott körbe pár dollárért a ringben. Azt többen is elmondták, hogy Sinatra valójában nem volt jó bokszoló – de nem is volt rá különösebb szüksége, hogy az legyen, ha már ő lett minden idők egyik legnagyobb énekese. Viszont közeli barátságokat ápolt a múlt század bokszlegendáival, sőt a bokszbiznisz is érdekelte, így részben tulajdonolta a félnehéz- és nehézsúlyú New York-i menőt, Tami Mauriellót – védence még Joe Louist is kihívta a világbajnoki címért. Résztulajdonosa volt egy másik nehézsúlyúnak, Chuck Crowellnek is, aki Buddy Baer és Lou Nova ellen is bunyózott, és menedzselte a chicagói váltósúlyú Ray Brownt, aki egyszer 10 menetet végigbírt a zseniális Ike Williams ellen.

Sinatra promóterként is próbálkozott, ő rendezte az 1947-es unalmas Jersey Joe Walcott–Joey Maxim mérkőzést 9747 néző előtt a Los Angeles-i Gilmore Fielden. A sztárokkal teli közönségben ott voltak művész cimborái, így Cary Grant és Mickey Rooney is, a gálán még Joe Louis is négymenetes bemutatómeccset bokszolt. A plakáton Maxim, Louis és Walcott fotója szerepelt, a felirat pedig ez volt „Frank Sinatra bemutatja…” Mégis sportszakmai és üzleti bukás volt, Sinatra maga is elismerte: „Nagyot csalódtam – a meccsben és a nézőszámban is.”

De a szenvedélye töretlen maradt. Egy későbbi védence, a könnyűsúlyú Cisco Andrade révén ismerte meg a mások mellett Jake LaMottával, Carmen Basilióval, majd Lennox Lewisszal is dolgozó edzőt, Al Silvanit, aki aztán közeli barátja lett. Egy New York-i bárban ismerkedtek meg, Sinatra kérte, hogy segítsen neki elsajátítani a menő boksztechnikákat. „Elvittem a Stillman’sbe, megtanítottam ütni és mozogni – mondta Silvani. – Gyorsan tanult.”

Innentől mindenhová együtt utaztak, Silvani afféle asszisztens, még inkább testőr volt, de ha ezt feszegette a sajtó, azt kikérte magának: „Nem szeretem a testőr kifejezést. De ha valaki balhét akar, át tudom venni az irányítást.” Ugyanakkor az olasz-amerikai Sinatra közismert maffiakapcsolatai miatt ekkor már kevesen érezték úgy, hogy kötekedni szeretnének a sztárral.

Tény: Frank Sinatra keresztapja a New York-i olasz maffia kisfőnöke, Willie Moretti volt, 1943-tól 1985-ig az FBI nem kevesebb mint 2500 oldalnyi dokumentumot gyűjtött össze az énekeskirályról, ezeket 1998-as halála után nyilvánosságra is hozták, ám az állandó kapcsolattartáson kívül mást nem tudtak rábizonyítani. Az sem gyengítette a maffiaszálat, hogy amikor énekesi karrierje lankadni látszott, hirtelen bekerült színészként a Most és mindörökké című klasszikusba, mi több, az 1954. februári gálán, ahol a film 13 jelöléssel és nyolc díjjal tarolt, megkapta érte a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscart is. Holott Angelo Maggio közlegény szerepét állítólag csak néhány jó helyről érkező, hatásos telefonhívásnak köszönhette.

A nagy Frank nem véletlenül volt meggyőződve arról, hogy a Keresztapa Hollywoodban a levágott lófej segítségével befuttatott énekese, Johnny Fontane karakterét róla mintázták. Mario Puzo, a film alapjául szolgáló regény szerzője 1972-ben azt írta, hogy amikor találkozott Sinatrával a Chasen’sben, Sinatra szidalmazni kezdte, „stricinek” nevezte és fizikai erőszakkal fenyegette meg. Francis Ford Coppola, a film rendezője pedig egy ízben azt mondta, hogy „Johnny Fontane-t nyilvánvalóan egy Frank Sinatra-szerű karakter ihlette.”

Ami biztos: Sinatra boksszal való kapcsolata élete végéig megmaradt. 1968-ban szerepelt A detektív című filmben, amelyben Sugar Ray Robinson és a neves bokszszakíró, George Plimpton is felbukkant. Három évvel később pedig, Amerika többi hírességéhez hasonlóan, ő is ott volt a Madison Square Gardenben, amikor Muhammad Ali 1974-ben legyőzte Joe Fraziert az „Évszázad mérkőzésén”. Sinatrának nemcsak VIP-, hanem sajtóbelépője is volt, és a Life magazinnak a ring mellől fotózta a főmeccset — az egyik fényképe a címlapra került. Pedig nem is kedvelte Alit, zavarta a „Legnagyobb” magabiztossága és hogy nem volt hajlandó bevonulni a Vietnámban harcoló amerikai hadseregbe. Ehhez képest már az első Ali–Liston meccsen is ott ült az első sorokban Elizabeth Taylorral és Jackie Gleasonnal, de csak évekkel később került közel a bokszkirályhoz.

Viszont kezdettől hatalmas Joe Louis-rajongó volt, sokszor segítette is őt. Amikor 1980-ban Ali Larry  Holmesszal bunyózott a Caesars Palace-ban, ő szerzett az egykori bajnoknak helyet maga mellett az első sorban. Fiatalkorában Jack Dempsey és Gene Tunney voltak a hősei, de a nagy Frank többször ott volt Rocky Marciano, Floyd Patterson, Sonny Liston és Joe Frazier világbajnoki címmeccsein is. Mégis Joe Louis állt a legközelebb a szívéhez. Amikor a bajnok sztrókot kapott, Sinatra magángépén vitette Texasba, a lehető legjobb kezelésre, és a feleségének azt mondta, ne foglalkozzon a költségekkel.

Louis temetésén Sinatra is beszédet mondott: „Joe utolsó nagy meccse néhány napja véget ért. Nem tudom, a bírók hogyan pontoznak, de 100:1-ben fogadnék rá, hogy egyhangú döntéssel nyert.”
Joe halála után sem szakadt el a bunyótól, a ring mellett ült a Sugar Ray Leonard–Marvin Hagler szupermeccsen 1987-ben, egy évvel később pedig Mike Tyson és Michael Spinks csatája előtt még az is felvetődött, hogy a ringet alacsonyabbra építik, hogy Sinatra jobban lásson – igaz, végül el sem ment. Viszont jelen volt, amikor Tyson kiütötte Larry Holmest.
De amúgy is ott volt mindenütt, eladott vagy 150 millió lemezt, több mint 60 filmben szerepelt, és senki sem csodálkozott, amikor a szintén a filmvászonról induló amerikai elnök, Ronald Reagan 70. születésnapján, első beiktatása után alig több mint két héttel ő énekelt a Fehér Házban rendezett partin.