Hidegkuti Nándor uralta a mezőnyt

A hatfrontos magyar–osztrák futballtalálkozó előtt a kerethirdetések során kiderült, hogy az A-csapatból Lóránt Gyula és Puskás Ferenc „sérülése olyan természetű, hogy nem sok reményünk van az osztrákok elleni szereplésükre”. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány Örömök és csalódások című önéletrajzi könyvében kitért Puskás Ferenc hiányzására: „A Honvéd fegyelmi bizottsága – mert az egyik bajnoki mérkőzésen lement a pályáról – arra ítélte, hogy egy ideig nem szerepelhet az első csapatban. Ezért én is kihagytam a válogatottból.” Puskás fegyelmezettségére némi mentség, hogy a vesztes vb-döntőt követően kikezdték a szurkolók, elsősorban azt kifogásolva, sérülten miért vállalta a játékot… Szó, ami szó, lépten-nyomon – szó szerint – gyalázták, amit a balösszekötő nem bírt elviselni, a sértésekre a maga módján reagált.

Érdemes morfondírozni, mit is jelent a hatfrontos találkozó? A rengeteg tétmérkőzés miatt a módi kiment a divatból. Arra volt hivatva, hogy részben felmérje, hol tart egy ország labdarúgása. A nagycsapat mellett a B-válogatottban olyanok rúgták a labdát, mint Szusza Ferenc vagy az 1954-es vb-résztvevő Tóth II József és Tóth Mihály, a C-együttesben Szilágyi I Gyula játszott centert, Kispéter Mihály középhátvédet. Az utánpótláscsapatot Faragó Lajos, Orosz Pál vagy éppen Berendy Pál erősítette, az ifiknél Tichy Lajos, Szimcsák István kapott helyet. Az NB II-es válogatott az akkor ózdi Kóczián Antallal és Kóczián Jánossal állt fel, a testvérek Kóczián I és Kóczián II néven lettek ismertek később a Csepelben. Tehát volt miből válogatni…

A Pécsi vegyes elleni előkészületi mérkőzésen a nagycsapatban Puskás helyett Palotás Péter játszott balösszekötőt, a 8:1-es győzelmet 18 ezer néző látta a Mecsekalján. Walter Nausch, az ellenfél szövetségi kapitánya viszont behívott újoncokat, a csapat nagy hírű jobbfedezete, Ernst Ocwirk ezt ezzel indokolta: „Új összetételű csatársorral állunk majd ki Budapesten, s ennek a sornak a taktikáját nem ismerik még a magyarok. Hosszú idő óta nem győztünk a magyarok ellen, ideje lenne már legyőzni őket…” Az osztrákok edzőmeccsen 13 gólt lőttek a másodosztályú Ferrum kapujába.

Két nappal a találkozó előtt a Népsport feltette a kérdést: „Mit várhatunk hat válogatott labdarúgócsapatunktól az osztrákok ellen?” Az A-csapatok mérkőzésén „szükség lesz a harcos küzdőszellemre is, amely az elmúlt években annyiszor segítette hozzá A válogatottunkat, hogy tudása, játéka teljes fényében tündökölhessék!” Egyöntetű volt a vélemény: „Az eddigi közel száz találkozónak a mérlege reánk nézve kedvezőbb, az osztrák válogatott csapat utoljára 1932-ben nyert Budapesten, így igazán nem kellene tartanunk ettől a mérkőzéstől. Annál inkább nem, mert az osztrák válogatott együttes a világbajnokság után néhány játékosának külföldre távozása következtében veszteségeket szenvedett, s tartalékosan legutóbb Stockholmban a svéd válogatottól kikapott. Mégis azt kell mondanunk, hogy győzelmi esélyeink korántsem olyan biztosak, mint amilyeneknek látszanak. A magyar válogatott csapat jelenleg nem olyan egység, mint az elmúlt években volt.” 

Azért nem csak szakmai elemzés volt olvasható: „Szerte az országban a magyar dolgozó nép százezrei, talán milliói várják nagy érdeklődéssel a 98. magyar–osztrák labdarúgó-találkozót.” Továbbá: „A sportszerű, szép küzdelem jelentősen elősegíti a magyar és az osztrák sportolók baráti kapcsolatainak további elmélyülését.”

Aztán nyitányként a B-válogatottak mérkőzésén Magyarország 3:1-re nyert a Práterben. Itthon, a nagyok találkozója előtt kiderült, hogy Grosics Gyula és Lóránt Gyula is vállalja a játékot, az viszont csak a meccs délelőttjén, hogy Bozsik József orbánc miatt nem lehet a pályán. Sebes ezt mondta az ellenfélről: „Csapatukban a tapasztalt, nagy tudású játékosok mellett, tehetséges fiatalok is helyet kaptak, akik bizonyára mindent elkövetnek majd, hogy sikerrel állják meg a helyüket.” Az osztrákok végül csereként pályára lépő játékosa, Johann Riegler ezt mondta: „Vannak, akik Kocsist többre becsülik Puskásnál. Nekem azonban Hidegkuti játéka még kettőjüknél is jobban tetszik. Amit a világbajnokságon a brazilok ellen nyújtott, az a legkiválóbb csatárteljesítmény volt, amit valaha láttam.”

A Népsport arról is írt, hogy a filmgyár 14 tagú brigádja „hosszasan tanulmányozta a Népstadiont”, a találkozóról ugyanis rövidfilmet készültek forgatni. Noha a magyar válogatott a vb-döntőben vereséget szenvedett, negyedik hazai találkozóján is 90 ezernél több néző volt a lelátón: 94 ezer.

A vége 4:1 lett, a Népsport címlapján: „A magyar labdarúgás nagy sikere! Minden csapatunk győzött az osztrákok ellen.” Pedig a nagyok a félidőben csak 1:1-re álltak, Sebes az öltözőben biztatott: „Lőni, lőni, minden helyzetből.” 

A második játékrészben nem volt a mieinkre ellenszer, három gólt is berámoltunk. „Gyakori helycserékkel, ötletes húzásokkal, helyváltoztatásokkal, gyors kitörésekkel, sokmozgásos támadó játékkal a magyar csatárok felőrölték az osztrák védelem erejét, megbontották egységét.” Sándor Károly („Kitűnően ismerte fel a helyzeteket”), Hidegkuti („Hatalmas területen mozgott”), egyszerűen uralta a mezőnyt, Kotász Antal („Kitűnő játékot mutatott be”), Szojka Ferenc („Hatalmas munkát végzett”) és Grosics („Kifogástalanul védett”) bizonyultak a magyar együttes legjobbjainak. Sebes így örült: „Szinte lehetetlen valakit is külön kiemelni a magyar együttesből.” Nausch – aki a vereség hatására néhány nappal később lemondott – dicsért: „A magyar támadósor lendülete, támadókedve fokozatosan erősbödött. Ez a sor kitűnően játszott.”

Wiener Montag: „Bátorságot kell vennünk, és meg kell vizsgálnunk egész labdarúgásunk rendszerét. Helyes lenne, ha 1954. november 14-ét a »nulladik« napjának neveznék a háború utáni labdarúgásunkban. A magyarok oktatást adtak nekünk, lélegzetelállító iramban következtek egymásután a leckék, mialatt a mieink lassan kocogtak a labdával. Az egyik oldalon a paprika volt a támadások mögött – Istenem, és milyen erős paprika – a másik oldalon a méz. Ez édes ugyan, de hatása nincs…”

Röviden: hengereltünk.