A JÓT KÖNNYŰ MEGSZOKNI, szokták mondani, így aztán a fél magyar sajtó alaposan lesajnálta, talán sokunk meg is mosolyogta azokat a kelet-európai meccshelyszíneket, amelyeken a közelmúltban fel kellett lépnie a magyar válogatottnak, Montenegrótól Litvánián vagy Bulgárián át Bosznia-Hercegovináig. Pedig, írta valamelyik kollégám a zenicai öltöző fotóján szörnyülködőknek, nem volt még olyan régen, amikor szinte bármelyik magyar stadionban lehetett volna hasonló képeket készíteni lepusztult, szegényes épületrészletekről. Ha valakinek, nekünk aztán volt okunk szemlesütve szégyenkezni, amikor évtizedeken át vállalhatatlan pályákon fogadtuk az ellenfeleinket, borzalmas, de a legjobb esetben is erősen retró hangulatot árasztó lelátókkal, öltözőfolyosókkal, helyiségekkel.
Onnan jutottunk el másfél évtized alatt a mai állapothoz, amelyben már fel sem kapjuk a fejünket, ha a kitűnő infrastruktúra, a biztonság, a jó megközelíthetőség, a szakértő személyzet miatt az elmúlt néhány évben hazai pályának választotta a stadionjainkat (Debrecentől Zalaegerszegig) a saját csapatainkon túl a katari, az izraeli, a belarusz, a belga válogatott és megannyi klubcsapat. Közülük több a legnehezebb covidos időkben első számú büszkeségünkben, a Puskás Arénában találta meg a megfelelő megoldást. Olyan csapatok, mint a Manchester City, a Liverpool, a Tottenham Hotspur, az RB Leipzig. Sőt, volt az új nemzeti stadionunk beugró rendező az UEFA Szuperkupa-mérkőzésre (Bayern München–Sevilla) is. Nem túlzás (vagy nem nagy), hogy az új Puskás létezésének eddigi rövid öt esztendeje alatt több nagy meccset és világhírű fellépőt fogadhatott, mint az elődje, a Népstadion teljes 64 éves történelme során. Hiába épült volna ugyanis a Népstadion az eredeti ambíciók alapján olimpiai stadionnak, építése a magyar futball 1954-től datálható politikai kegyvesztettsége miatt félbemaradt, sohasem fejezték be teljesen, ráadásul 1956 után még jó sokáig politikai karanténban volt Magyarország, szóba sem került például európai kupadöntők idehozatala. Időnként jött ide aztán néhány nagy csapat, nemzetközi szuperprodukció vagy világhíresség, mint a Real Madrid a Benfica, a Bayern München, Louis Armstrong, a Queen vagy éppen II. János Pál pápa, legalább ennyi világszámot tizedannyi idő alatt felsorakoztatott már az új stadion is. A már említetteken túl (a Fradihoz) jött ide a Barcelona, a Juventus, a Leverkusen, a válogatotthoz a német, az olasz, az angol, a portugál, a francia, az uruguayi, a holland nemzeti csapat, otthona lehetett a Puskás a Roma–Sevilla El-döntőnek, a 2021-es futball Eb négy mérkőzésének, s a még a futballmeccseknél is nagyobb számú telt házas koncertek világsztár fellépőit fel sem sorolom. A legutóbb olyan rendezvény helyszíne volt a leghíresebb magyarról elnevezett aréna, amelynek során negyvennél több ország állam- és kormányfője csodálkozhatott rá Budapest egyik új jelképére. Amely bizony jó másfél év múlva az egész világ által figyelemmel kísért Bajnokok Ligája-döntő, az év legfontosabb klubmeccse helyszíne lesz.
Ha lenne egy pályának pályafutása, akkor – szörnyű képzavar – elmondhatnánk, hogy ilyen karriert talán egy stadion sem „futott be”, mint a Puskás Aréna, amely igazi „sztár” a nagy rendezvényhelyszínek között. A név kötelez, mondhatnánk, és rögtön hozzáteszem, hogy Puskás és „a Puskás” nagyszerűsége nemcsak világsikerében van, hanem számunkra abban is, ahogyan összehozza a Kárpát-medencében és a nagyvilágban élő magyarokat maga a névadó és – a szó szoros értelmében – a róla elnevezett létesítmény is.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
