Vágy és realitás – N. Pál József publicisztikája

Hiába vagyok (voltam) az utóbbi jó száz év magyar irodalmának kutatója, Esterházy Péter műveinek rajongójává sosem lettem igazán. Hogy nemzedéke tán legjelentősebb nyelvi tehetséggel megáldott, kivételes hatású alkotója volt, készséggel elismerem, számos fordulata szinte szállóigeként maradt reánk, ám vallom: legemlékezetesebb (mondhatnám: kikezdhetetlen) „poénjait” a futballal kapcsolatosan írta le. Az egyik így szól: a szurkoló természetesen tisztában van a realitással, csak éppen eltekint tőle. Teszem hozzá: a meccsre (meccssorozatra) készülve, várva, s még a meccs (meccssorozat) közben is – addig, ameddig, ami persze az eredmények alakulásától függ – egészen biztosan.

Tehát: a szurkoló – ha „igazi” szurkoló! – sosem készülhet kudarcra, vereségre, az öröm reménye éltetheti, annak meg-megújuló vágyát tőle elvenni nem lehet, aki ebben próbálja – akár a „realitásra” figyelmeztetve – visszafogni őt, megbocsáthatatlan vétket követ el, s haragot vív ki maga ellen irgalmatlanul. S tudjuk ugyebár: a szurkolónak „mindig igaza van”!

Magam az utóbbi szentenciát így értelmezem: a szurkolónak, mint „olyannak”, mindig igaza van természetesen (magyarán: nincs értelme ellenkezni vele), ám mint egyedi lénynek érzelme, reménye, aztán mámora vagy indulata van csupán, amit – egyrészt – figyelmen kívül hagyni nem érdemes, ám – másrészt – ez az „örök” állapot a racionális számvetés eredője nem lehet. E bűvöletes sportágnak a roppant összetett históriája s létezésének természete úgy alakult, hogy a kacifántosan bonyolult viszonyrendszerben az egyetlen „igazsághoz” eljutni sosem lehet, pedig ezt vágyja, követeli a szurkoló. Ha a régmúltról elmélkedik, akkor is, ha meg a jelenről vagy a közvetlen holnapról, akkor még inkább!

Mert tervezni, szurkolni jelen idejű műfaj a sportban kivédhetetlenül, s hogy kinek mi – s főleg milyen pozícióban ülve! – jön ki a száján, nagyon meg kell (kellene) gondolnia.

Miért írom ezt? Hát azért, mert Marco Rossi, a magyar válogatott szövetségi kapitánya – aki „hepehupákkal” bár, oly sok örömet adott nekünk 2020 és 2024 között, mint igen régen senki más – az azeriek elleni győzelem (!) után a világbajnokságra való kijutási esélyünket firtató kérdésre válaszolva kiejtett egy tőmondatot, ami sok szurkoló és futballban érdekelt egyéb ember fülének tektonikus robbanás erejével hatott.

„Nem hiszem”, így szólt a fordulat, legalábbis igen sokan ezt jegyezték meg csupán (mármint: nem hisz a kapitány a vb-kijutásban), s hogy mi volt a tőmondatot követő fejtegetésben, kevésbé számított már. Mert hát a selejtezőcsoportunkra nézvést a portugálok nagy fölényéről, aztán meg az írekkel való esély­egálról beszélt Rossi, meg hogy a csoport második helye – s vele a rájátszás lehetősége – a racionálisan elérhető nekünk, majd – ezt már nem mondta, de az elméjében folyvást ott van alighanem – igencsak „combos” ellenfeleken kell (kellene) túljutnunk győztesen még két alkalommal.

Van-e hát reális esélyünk a világbajnokság (immár 48-as) mezőnyébe bejutni negyvenesztendei várakozás után, s ha van, de elég kevés, kimondhatja-e ezt a csapat szövetségi kapitánya, akitől minden szurkoló – vele két Eb-szereplés után – ennek az álomnak a valóra váltását várja el?

A szurkoló válasza roppant egyszerű. Kell, hogy legyen esély, hisz a 2016-tól, aztán 2020-tól mutatkozó, utólag majdnem folyamatosnak tűnő „fejlődés” (Eb-részvételek, emlékezetes győzelmek) nyomán ez elvárható, ha így, ha úgy alakulnak a nemzetközi erőviszonyok közben, akkor is! S aki nem hisz ebben, tűnjön el, ne akarja a csapatot vezetni! E „fejlődésfétis” az, ami a magyar labdarúgás (a válogatott) jelenlegi állapotában az előző esztendők – olyan, amilyen, de örömöt s vele vágyakat is előhívó – sikerei után a „visszalépést”, a hitvesztést – főleg hangosan kimondva! – nem viselheti el.

Ezt az állapotot érzem nyomasztóan meghatározónak nemcsak a szurkolói, hanem az oda-vissza hatás törvényének megfelelve a labdarúgás irányításáért felelős emberek tudatában is. Magyarán: mintha a világbajnokságra való kijutás vágya, parancsa élet-halál kérdésévé dagadt volna ebben az erőtérben, ha nem mindig valljuk be szóval, akkor is. Még egyértelműbben: mintha az ebbéli siker versus kudarc az utóbbi tíz-egynéhány év (ne tagadjuk, politikától is támogatott) szándékának, reményének a nagy-nagy próbája lenne. Ha kijutunk, az említett idő törekvéseinek, vágyainak (szurkolói vágyainak is!) az igazolása, legitimálója lesz, ha nem, „kiderül”, minden akarat, munka és – főleg! – a „projektbe” ölt pénz (!) hiábavaló volt, s illesse megvetés mindazokat, akik az egészet kitalálták, vezényelték, s a siker lehetőségét – az innét nézvést „részeredményekkel” – elhitették velünk!

Mindebben a labdarúgásunk históriájára jellemző mámor-hisztéria dimenzió szélesülésének újabb esélyét látom szurkolói és vezetői oldalon egyaránt, amitől szabadulni kéne végre, de minden jel szerint benne maradunk továbbra is. Úgy tetszik: futballunk egészének – hogy egy újabban lábra kapó, tudálékos fordulattal éljek én is – a DNS-e ez.

Nos: e miliőben egy, az összefüggésből természetesen kiragadott kapitányi kijelentés („Nem hiszem!”) kétségbeesést hozhat mindenki reménykedőre, ami a szavak holdudvarának megértésére s a helyzet végiggondolására való képességünket fojthatja meg.

A kételymentes magabiztosság elváróinak (legtöbb szurkoló és „vezető” ilyen, legalábbis verbálisan az) nyilván „az jön le”, hogy eleve föltartott kézzel indul csatába a kapitány, esetleg előre mosakszik, magyarázkodik, az önfelmentés, a felelősség elhárításának szavait mondja, miután a hosszú évekre szóló zsíros szerződését a zsebében tudhatja már. Mert hát miért nem a szerződéshosszabbítás előtt mondta ezt, s miért hozta stábjába – nem ingyen, gondolom – a vízipólós fiát is? Emlékeztetném magunk: Rossi azt, hogy válogatottunk ereje, tudása a legjobb együttesek szintjét messze nem éri el, a látványosabb sikerek (Anglia, Németország legyőzése) idején is elmondta szinte mindig. Érzékeltette, hogy a gárda játékosai képességének átlaga behatárolt, s hogy az eredmény, amit mutattunk (a Nemzetek Ligája A-ligájának tagsága, a legutóbbi Eb-selejtezőcsoportjának megnyerése) sajnos nem a honi bajnokság színvonalából „nő ki”, így a tartóssággal is lehetnek gondok néhanap.

Mindezt a realitással tisztában lévő, ám attól rendre eltekintő közeg is „tudta” persze, ha jött a fájó kudarc (Albánia elleni meccsek), harsogta is, de a fellobbanásokkor (kijutás az Európa-bajnokságra, hosszú veretlenségi sorozat) menten elfeledte, rögvest álmodni kezdett, a kontinensviadalra készülve például egyértelműen, ami csalódást hozott nekünk, s – valljuk meg – azóta sem találjuk magunkat igazán. Mintha vallott erényünk – csapatként vagyunk erősek! – csorbult volna ki.

Majd egy éve írtam (Marad-e a láz? 2024. július 3.): „Ennek esélyét [a közös remény, bizalom és áhítat esélyét] féltem, remélve, hogy (…) nem tűnik el”. Nos, a reménynek az emlékezetét még őrző, a Puskás Arénát majd’ mindig megtöltő szurkolósereg ellenére ez a – csapat tartása által is sugallt – közös áhítat látszik eltűnni valahogy, s mert nem tudjuk, miért történik ez velünk, ötletelünk (nincs elég csatár, a hátvédek formája visszaesett, kiismertek bennünket stb.) s Fortuna istenasszonyra haragszunk általában (nem mennek be a helyzetek). S valóban: mi volt korábban? Hiányzott Willi Orbán vagy Szoboszlai, mégis futott a szekér. Beállt Ádám Martin, s két gól­passzt adott Angliában. Beállt Varga Kevin, s szétfutotta a török védelmet. Mintha minden arannyá vált volna, amihez Rossi nyúlt.

Most meg? Rettegünk, nehogy kiessen valaki, kapkodva keressük a megfelelő védőket, a Varga Barnát pótolni képes csatárt, lassan – Gulácsi kiválásával – kapust is már. Hallunk két szót, s riadt hisztériával reagálunk.

Pedig a kapitány – igaz, a reá jellemző, tán nem szerencsés „hirtelenséggel” – a realitásról beszélt. Arról, hogy ha – a korábbi állapotot előhívva magunkból – mentálisan is újra „összeállunk”, a csoport második helyére valós (!) esélyünk lehet, aztán meg… Jön két – török, svéd, esetleg olasz erősségű – csapat is szembe velünk. Jó tudni hisztéria helyett: igen-igen nehéz lesz a negyven éve várt-vágyott „ígéret földjére” eljutni nekünk.

Mondjak valami biztatót? Az írás szerint Mózesnek épp ennyi idő múltán sikerült!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!