A jobbomon foglalj helyet! – Kiss Antal publicisztikája

Édesapámmal autóztunk hazafelé Nagyatádról, amikor valami belső hangtól vezéreltetve tárcsáztam a telefonom névlistáján: „Mezey Gyuri”. Csöng, csöng, csöng. Felveszi. „Szervusz, Gyuri bácsi, Anti vagyok.” „Antikám, de örülök!” – válaszolt a kopottas, de amolyan igazi mezeys hang. „Gyurikám, itt vagyok én is, Imre, a tanítvány.” „Imikém! De jó…” 

Néhány hét, és jött a halálhíre. Szerdán Farkasréten eltemettük, pénteken 17 órától Kápolnásnyéken a lelki üdvéért szól a harang, szentmisére hív. Nem edző volt, hanem mester, nemcsak ember volt, hanem társ a közös úton, támasz a mindennapokban. Ezért hívott mindenkit a keresztnév birtokos névmásával, a szeretet birtokos névmásával.

Székesfehérvári MÁV Előre–MTK-VM elhalasztott bajnoki a Takarodó utcában. A budapestiek trénere, Mezey György a Videotonnál több mint ötven éve utánpótlásedző édesapám jó barátja. Én először 1979 június 19-én lettem Antikám, ahogy gyanítom, Nagy Anti is így járt a becézéssel kicsit később. Tejfölszőke kisgyerekként édesapám kezét fogva mentünk a meccsre. Visszalapoztam a történteket: Játékvezető: Palotai Károly, a pályán a későbbi tanítvány Egervári Sándor is.

Temetjük Mezey Györgyöt. Szent Pál levelét olvasom, melyet Timóteushoz írt. Velem szemben fekete ruhában a magyar labdarúgás. Lassan olvasom, minden szónak súlya van: „A jó harcot megharcoltam…”

Felnézek. A hajdani MTK-bekk, Egervári, a szuperedző, a bajnokgyáros, a sikeres szövetségikapitány-utódot napszemüvege mögött rázza a száraz, férfias zokogás. Persze hogy rázza, persze hogy szaggatja a szívet, mert „Mezey Györgytől kaptam a legtöbb szakmai útravalót, a tőle tanultakra mindig támaszkodhattam” – mondta. A legtöbbet. És mindig. Odaadta, nem sajnálta, sosem állt odébb. 

Gurulunk édesapámmal, lassan ocsúdunk a rövid telefonbeszélgetésből. Félre-félre nézek az öregre. Érti. Tudja. Közel a vég. Közel a meccs vége. Három év van köztük. Mellettem egy ereje fogytán levő tanítvány. Aztán megszólal: „Kisfiam, Gyuri úriember volt, mindig elegáns, alapos és következetes.” Ezekből a tulajdonságokból ma már a pályák mentén egy is elég lenne…

Állok az MTK nagy kék-fehér Ikarusa mellett. A meccs 1–1 lett. Gyuri bá kijön a vasutasok vaskapuján, megsimogatja a fejemet: „Antikám, itt egy frutti.” Édesapám készítette el a Magyar Televízió Focisuli-sorozatához a segédeszközöket Botos Pista bátyánk Székesfehérvár felsővárosi műhelyében. Mezey a TF-en tanította őt, innen az örök barátság. Emberöltővel előzték meg a sportszakmát. Együtt dolgoztak rajta, „Gyuri kitalálta, lerajzolta, mi meg a Pistával megcsináltuk.” Gyerekként tátott szájjal álltam, megcsapott a vas szaga, és néztem a magyar labdarúgás újkori fejlődésének reality show-ját. Csak épp nem tudtam, hogy azt. A hetvenes évek végén készült ott beadógép, két oldalán gumikötélen felfüggesztett labda fejeléshez, megannyi különös palánk, filléres holmik. Mezey volt a korabeli magyar labdarúgás mindenkori Duplantisa, aki mindig egy kicsit magasabbra akart menni, mindig hitt a még magasabban. Hitt magában és ezekben az eszközökben is. Jól tette. Előkerestem a Focisuli egy adását 1977-ből. Gondoltam, belenézek. Nem sikerült: végignéztem, hallgattam, ámultam. Both Józseffel, Tajti Józseffel és számos elkötelezett labdarúgóedzővel tették a dolgukat. Ezek a sorozatok nem évülnek el. Aki ezekre alapoz, a világhírnévig repülhet. A helyes lábtartások minden passzfajtánál, a korát messze meghaladó gyakorlatok sokasága. Vajta. Kis falu Fejér megyében. Édesapám a kastély mögötti pályán tartott edzésen tanítja a teli rüszttel lövést. A pontos mellélépést, a rádőlést, a súlypontot. A megyeválogatottal voltunk ott. Néhány évvel azelőtt a Disztl fivérekkel, Wittmann Gézával serdülő Magyar Kupát nyert. „A félidőben éppen mentünk be az öltözőbe, vezetett a Vasas kettő nullára. Odajön hozzám Gyuri, azt mondta: Imikém, nyerni fogtok négy kettőre. S nyertünk négy kettőre.” Majd jóval később azon az esős napon a serdülő Magyar Kupa-győztes Wittmann odaállt a labda mögé, és ellőtte élete talán legfontosabb szabadrúgását a Sóstói Stadionban az UEFA-kupában a Videoton–Manchester United (1–0) párharc visszavágóján. Jöhettek a tizenegyesek! 

Temetjük Mezey Györgyöt. Szent Pál levelét olvasom, melyet Timóteushoz írt. Velem szemben fekete ruhában a magyar labdarúgás. Lassan olvasom, minden szónak súlya van: „…a pályát végigfutottam…” 

Felnézek. Farkasréten az őszi nap fényében a gyászoló miniszterelnök mögött ott van Disztl Peti ősz üstöke. Veterán szálfa. „Albiston következik, és Disztl Péter megfogta!” Ennek is köszönhetően a négy közé jutott a Vidi. Világhírnév a fehérvári focisuliból. 

Mezey György világverő válogatottja is alakult már akkoriban a Disztl testvérekkel. Kapusa Péter lett, kőszikla, aki viszi a szovjetek elleni 0–6 góljait egy zsákban, mert mindig a kapusok cipelik a labdát és a gólok terhét. „Győztes csak az lehet, aki a vereséget is el tudja viselni” – hallgatták az MLSZ-életműdíjat kapó Mezey Györgyöt a 2020-es MSÚSZ Év sportolója-gálán néma csendben a jelenlevők. Talán 1954 és 1986 óta ezért jár a magyar labdarúgás fekete ruhában? Mert hiába a diadal megannyi állomása, Rákosi és Kádár világában elég volt egy rossz mozdulat, nem lehetett vereséget szenvedni, mert aki vereséget szenved, a nép ellensége. Az is, aki a vereséget emelt fejjel el tudja fogadni, aki egy vereség miatt nem kullog leszegett fejjel a saját árnyékával a fal mellett. Mert erre készítette őt fel kántortanító édesapja.

Mezey el tudta viselni a vereséget, el tudta viselni, ha leverte a magasra tett lécet, mert akkor még magasabbra tette. Nem kisebb magasságot jelölt ki maga és szakmai stábja számára az ezredfordulóra, mint a magyar hagyományokra épülő utánpótlás-nevelés korszerű megújítását, ami a valódi kiválasztáson alapuló Bozsik-programmal indult. Tudta és tanította kiszúrni, nevelni, megvédeni a kincset. „Nekem mint az egyik volt edzőjének, most csak egy kötelességem maradt. Ennek most nyilvánosan eleget is teszek. Megköszönöm a Mindenhatónak, hogy Törőcsik Andrást, ezt az egyedülálló futballzsenit az utamba vezérelte” – írta volt játékosa halálakor. 

„Ülj ide, öcskös mellém, a padra, van itt hely!” – mondta öcsémnek, aki labdaszedőként éppen mellette kapott helyet. A szív diadala, ami csak a legnagyobb emberek győzelmének része. Szeretettel fordulni a labdarúgás nagy liturgiájának minden szereplőjéhez, társnak tekinteni őket, mert a nagy műhöz kell a szertáros, a pályagondnok, a főpénztáros, a biztonsági őr, a labdaszedő és persze a zenészek és a zseni is. És ezért ő ad hálát a Mindenhatónak, nem ő várja el. Ahogy hetvenévesen is így tett, amikor 2011-ben szeretett városomba, Székesfehérvárra elhozta a vágyva vágyott bajnoki serleget.

Szent Pál levelét olvasom, melyet Timóteushoz írt. Velem szemben fekete ruhában a magyar labdarúgás. Lassan olvasom, minden szónak súlya van: „…a hitet megtartottam… vár rám az igaz élet koronája Vár rám az igaz élet koronája.” Felnézek.

A hitves. Zsuzsa asszony. Egyedül. Megtörten. Támasz nélkül. Mert ő is támaszték volt, nélküle nincs Mezey György. Milyen szép a magyar nyelv: hit. És folytatása: hitves. Itt maradt a fájdalommal. Neki az unokák hada a vigasz, talán az, hogy a Bozsik-programból kinőtt, volt akadémistákkal, a tanítványok tanítványaival is a soraiban válogatottunk férje nyomdokába lépve ismét világbajnokságon játszhat. S végre a magyar futball levetheti fekete ruháját. „Mert egyedülálló történet a magyar labdarúgásé, így nagy jövője van” – mondta, majd zárta prófétai gondolatait életműdíja átvételekor: „Hadd mondjam el a hittel teli, életvidám, büszke, boldog emberi tartás legfontosabb törvényét: győztes csak az lehet, aki a vereséget is el tudja viselni!” 

S nem marad el a győzelem sem, drága Zsuzsa, mert a hittel teli út után nem hangozhatott el más az Atyai Házban, mint „Gyurikám, gyere! Jobbomon foglalj helyet. Itt, a kispadon!” 

Eltemettük azt az átkos magyar vereséget is végre. Gyuri! Kell ennél nagyobb győzelem?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!