„HOLLANDÓRA" UTÁN

A márciusi, Hollandia elleni selejtezőket alighanem így volt a legjobb lerendezni: két meccs négy napon belül, a pontok száma (nulla) meg annyi, amennyit a papírforma alapján várni lehetett. Azért van különbség a két találkozó között, nem is kicsi: míg a budapesti széteső játék az égvilágon semmire nem elég, Amszterdamban egy dacos, becsületéért is harcoló válogatott futott ki az ArenA gyepére, és sikerült is jó néhány kellemetlen percet szerezni a vb-ezüstérmesnek. Úgy, hogy a válogatott hajtott, pörgött, küzdött és játszott is – 3–5 ide vagy oda, a mérkőzés minden (főleg védekezésbeli) hiányosságot beszámítva is nagyon szórakoztató volt, és a kiutazó drukkerek egyáltalán nem érezhették azt, hogy a csapat nem tett meg mindent. Felemelt fővel jöhettek le a játékosok a pályáról.

Az érzés ennek ellenére kettős: egyrészt jó volt nézni, hogy a mieink fordítanak, 3–2 után pedig egyenlítenek, és ennek következtében a hollandok arcáról gyorsan leolvadt a totális magabiztosság. Másrészt hihetetlenül bosszantó, hogy három rúgott gól idegenben egy pontra sem volt elég – pedig a hollandok 2008 óta nem kaptak ennyit... – és hihetetlenül bosszantóak a védelmi gyengeségek is, amiket ez a két mérkőzés nagyon látványosan megmutatott. Hogy mást ne mondjunk: ezen a két selejtezőn több gólt kapott a válogatott, mint a teljes 2010-es világbajnoki kvalifikációs sorozatban – és ez még úgy is hízelgő, hogy abban a csoportban nem volt Hollandiához hasonló jó szériában levő és játékerejű ellenfél. Persze ez rávilágít egy felfogásbeli különbségre is.

Erwin Koeman egyértelműen „kiscsapatos" megközelítést alkalmazott, mindent egy stabil védekezésre épített fel, az más kérdés, hogy míg ez bizonyos szempontból bejött – a vb-selejtezőcsoport öt ellenfele közül három nem bírt nekünk betalálni! –, közben szurkolóktól, edzőktől egyaránt sokat kapott, főleg a svédek és a portugálok elleni meccsek után. Nehéz lenne azt elképzelni, hogy a holland szakvezető ugyanúgy belement volna egy amszterdami rohanásba, a második félidőben egy védekező középpályással, és nem valószínű, hogy más eredménye lett volna egy más megközelítésnek – ez a két meccs az esetek (legalább) kilencven százalékában két holland sikerrel végződik.

A keddi találkozón mutatott teljesítmény egyértelműen jobb volt a válogatott részéről, mint a Koeman-érában a csoport legerősebb csapatával szemben (Portugália) bármelyik, míg a pénteki egyértelműen rosszabb. A kinti „tökös" hozzáállás pedig szimpatikusabb. De a pontértéke ugyanannyi, igaz, így jobb a szánk íze és könnyebb elhinni mind játékosoknak, mind szurkolóknak, hogy a hátralevő selejtezőkön van keresnivalónk.

VÉDELEM, VÉDEKEZÉS

No persze keresni csak akkor van mit, ha a védekezést sikerül összekapni. Egy sokatmondó statisztikai adat: Magyarország szerzett gólok számában Hollandia és Németország után a harmadik az Eb-selejtezőkön (15 találat), gólátlagban ötödik (2.5) – ez jól mutatja, hogy a támadójáték meglehetősen jól működött eddig.

Eddig a pro. A kontra? A mieinknél San Marino, Feröer és Kazahsztán kapott csak több gólt eddig a selejtezőkön (Azerbajdzsán ugyanannyit), a kapott gólok átlagát tekintve pedig a hetedik legrosszabb a kvalifikációs sorozatban.

Lehet mondani, hogy nem sok válogatott kerül szembe a hollanddal hasonló támadógépezettel, de tény: kilenc gólt ugyanattól az ellenféltől ebben a selejtezőcsoportban egyelőre más csapat még nem kapott. Történt ez úgy, hogy csapatszinten a védekezés (nyilván részben a taktikai váltásnak – 4–2–3–1 helyett 4–4–1–1 köszönhetően) jobban működött Amszterdamban, és ez segítette a támadójátékot is.

A kapott gólok száma mindenképpen jelzi, hogy hátul van mit rendbe tenni, és nem csak a kapott gólok száma a figyelmeztető, hanem a kapunk előtt kialakuló helyzeteké is. Svédországnak hét gólszerzési lehetősége volt (ebből két gól született és kimaradt két tiszta ziccer), Moldovának öt (egy gól, két kihagyott ziccer), Finnországnak négy (egy gól, egy kimaradt ziccer), most a hollandoknak pedig két meccsen húsz (kilenc gól, hét kimaradt ziccer). Mivel még San Marinónak is akadt egy helyzete, ez azt jelenti, hogy eddig hat meccsen 37 alkalommal alakult ki veszélyes szituáció a magyar kapu előtt, a kapott gólok és ellenfél által kihagyott ziccerek száma pedig 25 – ez egyértelműen magas. És nem jelent semmi jót.

Hol a gond? – kérdezhetjük, a választ Egervári Sándornak és stábjának kell megadni. Kapusposzton most sem Király Gábor, sem Fülöp Márton nem volt meggyőző – előbbi bravúrok mellett alaposan benne volt a meccset meghatározó első pesti holland gólban, utóbbi hét kaput eltaláló lövésből öt gólt kapott, bravúros hárítása pedig nem akadt.

A merítési lehetőség sem bő: gyakorlatilag Király és Fülöp az a két kapus, aki viszonylag magas szinten rendszeresen véd (még ha ez egy-egy elitbajnokság másodosztályát is jelenti), az NB I legjobb kapusai pedig légiósok.

Maradnak a fiatalok: Gulácsi Péter a Liverpool második számú kapusa, de felnőtt meccseken minimális a tapasztalata – harmincöt felnőtt tétmérkőzése van, az angol harmadosztályban –, Bogdán Ádám tizennyolc felnőtt tétmérkőzést tudhat maga mögött, igaz, ebben már vannak Premier League-találkozók is. Köteles László teljesen a kispadra szorult a Genknél, Megyeri Balázs még nem kapott „bevetési parancsot" az Olympiakosznál tétmeccsen.

A kilencvenes évek közepén feltűnt kifejezetten erős magyar kapusgenerációból még külföldön véd Babos Gábor (de ő már visszavonult a válogatottságtól és sérülése után klubjában is kispadra került) és Sáfár Szabolcs (ő pedig második számú kapus lett az Austria Wienben), a némileg fiatalabbak közül pedig Balogh János légióskodik még, de ő alaposan hátrakerült a Hearts kapusrangsorában.

A kérdés adott: vajon érdemes lenne-e kipróbálni akár Gulácsit, akár Bogdánt, vagy továbbra is bizalmat kell szavazni a két rutinosabb kapusnak? A két fiatal kapus közül talán Bogdán van jobb helyzetben, viszont klublegendát kell „kispadra ültetnie" Jussi Jääskeläinen személyében – és a finn kapus márciusban elmondta, simán elképzelhetőnek tartja, hogy akár negyvenéves koráig is folytatja.

A belső védőpáros nem a válogatott legerősebb pontja, de nem is a leggyengébb, szélsőhátvédben viszont egyértelműen problémák vannak. Laczkó Zsolton továbbra is látszik, hogy nem szélső védőnek nevelték – védekezésben bőven van még mit fejlődnie –, és jobbhátvédben sem Vanczák Vilmos, sem Lázár Pál nem nyújtott megfelelőt a hollandok ellen. A probléma alighanem alapszinten kezdődik: a szélsőhátvéd-képzést több szakember szerint is elhanyagolták, és ez látszik is – azzal kell „főznünk", ami adott. Azaz Lázárnak nagyobb nemzetközi rutint kell szereznie (és előbb-utóbb nem ártana kipróbálnia magát egy erősebb bajnokságban), Laczkónak pedig bele kell tanulnia a posztba, és valószínűleg minél jobban össze kell szoktatni a hátsó alakzatot. Gondok vannak, sok alternatíva nincs, bár...

MINDIG AZ A JÓ, AKI NEM JÁTSZIK

...a szurkolói lélektan szerint mindig az a jó, aki nem kapott épp lehetőséget. A Luxemburg elleni felkészülési mérkőzés és a San Marino elleni selejtező a nyárelőn jó lehetőség kipróbálni esetleg új játékosokat. Kérdés, hogy Egervári Sándor mennyire nyúl eddig kimaradt labdarúgókhoz – alant egy képzeletbeli csapat azokról, akik még nem kaptak eddig nála lehetőséget az A-csapatban. Huszti Szabolcs „kiírta magát" a keretből, Torghelle Sándor pedig nem fér bele Egervári szakmai elképzeléseibe.

Gulácsi – Szélesi (Bodnár L.), Korcsmár (Csizmadia), Horváth G. (Gyepes), Leandro (Gaál) – Buzsáky (Gosztonyi), Vass Á. (Bodor), Tőzsér, Stieber Z. – Németh K. (Nikolics), Szabics (Tisza).

Az azért a fenti névsorból is látszik: sok olyan kimaradó játékos nincs, aki azonnali minőségjavulást hozna a nemzeti csapatba, inkább a keret lehet „mélyebb". A bal szélen érdemes lenne alternatívát keresni Dzsudzsák mögé – Huszti önkéntes száműzetése miatt „megürült" a tartalék helye, bár Koman és Czvitkovics is tud itt játszani. Egy jó formában levő Buzsákynak helye van a keretben, hosszú távra keresni kell egy második-harmadik számú csatárt is, mert az most is nagyon látszott, hogy mennyire hiányzik a sérült Szalai Ádám.

Az nem a mi tisztünk, hogy javasoljunk, viszont érdekes lehet, hogy a kapitány miként választ – akar-e egyáltalán keretet frissíteni, vagy marad a kipróbáltaknál.

ESÉLYLESŐ: ALIGHANEM A 3. HELY A REALITÁS

Nézzük végül meg, hogy milyen esélyeink vannak az E-csoportban! Az automatikus továbbjutó hely alighanem elkelt, nevetségesen kicsi annak az esélye, hogy ne Hollandia legyen a csoportelső. A harc a második helyért folyik, és a pozícióink nem a legjobbak...

Először is, Svédország vesztett pontok számát tekintve jelenleg hattal van a magyar nemzeti tizenegy előtt. Ez még akkor is jelentős különbség, ha az északiak sorsolása nem könnyebb a mieinkénél – hasonlítsuk össze a két válogatott hátralevő csoportmérkőzéseit!

Magyarország: San Marino (i), Svédország (o), Moldova (i), Finnország (o)

Svédország: Moldova (i), Finnország (o), Magyarország (i), San Marino (i), Finnország (i), Hollandia (o)

A San Marino elleni mérkőzés kalkulálható három-három pont mindkét válogatottnak. Ez azt jelenti, hogy a képzeletbeli tabellán a magyar és a svéd csapatnak is 12-12 pontja lesz, és a háromkoronások meccselőnye továbbra is kettő. Egy dolog szinte biztos: a magyar válogatottnak elhanyagolható az esélye a második helyre, ha nem szerez hátralevő mérkőzésein legalább tíz pontot, és a tíz is csak akkor jó, ha abban benne van a svédek elleni három – az ideális tizenkettő lenne.

A feladat adott, a megvalósítás felvet jó néhány problémát. Az egyik: négy tétmeccset egymás után ugyan a Koeman-érában sikerült nyerni, de ez egy „dupla" máltai és albán meccspár volt, a mostani ellenfélsor pedig ennél erősebb. A másik: a svédek rendszeresen „számolgatós" időszakban jöttek Budapestre, és rendszeresen nyertek is egy góllal – mumus ellen készülünk. Ráadásul ha a svédeket sikerül is megverni és négy meccsből tizenkét pontot hozni, de a háromkoronások már ezen kívül csak a hollandok ellen vesztenek három pontot, akkor mindkét válogatott 21 ponttal végez (7–0–3-as mérleg). Ebben az esetben az egymás elleni meccsek eredményei döntik el a holtversenyt, tehát 2–0 vagy nagyobb különbségű győzelem kellene.

Ráadásul a négy meccsünkből csak egyet kezelhetünk úgy, mint egyértelműen kalkulálható győzelmet – a San Marino ellenit. A mumus Svédország megveréséhez kellene egy olyan bravúr, amit a válogatott igen régen tudott már bemutatni, a chisinaui „kirándulás” és a finnek elleni hazai meccs kimenetele meg legalábbis erősen kétséges, hisz két, a miénkhez hasonló játékerejű (kicsit valószínűleg gyengébb) válogatottról van szó.

A sorsunk már most sincs a saját kezünkben: ha Svédország elveszti budapesti csoportmérkőzését, de legalább tizenhárom pontot szerez a többiből, akkor mindenképpen megszerzi a második helyet. A finnek elleni kettő és a Moldova, illetve a San Marino elleni idegenbeli meccs papíron a svédeknek áll, ha a „kötelezőt” hozzák, az 12 pont, azt pedig a menetrendre pillantva már most látjuk, hogy az utolsó körben a skandináv együttes az akkor már vélhetően kevéssé motivált Hollandiát fogadja.

A fentiekből is látszik, hogy sokkal nagyobb az esély a harmadik, mint a második hely megszerzésére – valószínűleg ez reális helyére is tenné a nemzeti csapatot. Számolgatni csak egy esetben lesz igazán érdemes: ha a Magyarország–Svédország mérkőzést szeptemberben magyar győzelem után fújja le a játékvezető...