A címzett: Dzsudzsák Balázs – Sinkovics Gábor publicisztikája

Kedves Balázs!

Nem ezt akartuk. Mégis minden összetört, darabjaira hullott megint körülöttünk. Nekem, nekünk, neked és nektek, mindannyiunknak megvan a felelőssége, akik a magyar futball nevű társasjáték szereplői vagyunk. Kérdezhetnéd is rögtön, akkor miért éppen neked írom ezt a levelet. Bizonyára nem ismered azt az Európa Kiadó-számot, amely úgy szól: „A nővéred öreg, a húgod meg gyerek, de nem ezért van, hogy hozzád megyek…” Détári Lajosnak már nem írhatok, hiszen réges-rég befejezte pályafutását, Szoboszlai Dominik pedig még csupán tizenhét esztendős. Amúgy is te vagy a válogatott csapatkapitánya, és rólad gondoltuk, képzeltük, sőt állítottuk, hogy klasszis labdarúgó leszel. Idéznék neked néhány sort, Balázs, figyelmesen olvasd el: „Egyetlen szóval sem állítom, hogy Dzsudzsák sohasem fog sztárcsapatban játszani, csak azzal vitatkoznék, hogy már most megüti egy AC Milan kaliberű klub szintjét, ha a mostani tempójában fejlődik, két-három év múlva odaérhet erre a szintre…”

A bejegyzés dátuma 2009. augusztus 16.

De íme, egy négy hónappal későbbi idézet: „Hosszú évek óta tényleg Dzsudzsák az első magyar, akiben reálisan benne van a nemzetközi klasszis ígérete. Ehhez azonban az kellene, hogy semmiképpen se igazoljon a Real Madridba. Most őszintén, kit szorítana ki? Cristiano Ronaldót, Kakát vagy Raúlt…?” S akkor jöjjön egy 2011. március 29-ről származó aprócska vélemény: „Emellett Dzsudzsák is igazolta végre, hogy nemzetközi szinten is kimagasló játékos. Gólpasszok, egy ravasz majdnem gól, látványos villanások, pedig közben mindenki tudta, hogy a hollandok vigyáznak rá, valahogy így kell ezt csinálni, és nem csak San Marino ellen hősködni. A mai meccs után elhiszem, hogy beférne akár egy Liverpool-szintű csapatba is…” Milyen érzés „Kannibál Kovács” sporttárs gondolatait olvasni, Balázs?

Milyen érzés újra átélni, hogy a Milannal, a Real Madriddal és a Liverpoollal kapcsolatban emlegetnek?

Egyszer majd, ha elkészül életed regénye, legalább abban legyél őszinte magadhoz, s persze hozzánk, szurkolókhoz is, s mondd el, írd le, hol rontottad el, mikor és miért hoztál rossz döntést, és miért nem futottad be azt a pályát, amit mi annyira szerettünk volna. Miért nem lettél nekünk az, ami Hamsík a szlovákoknak, Lewandowski a lengyeleknek, Modric a horvátoknak? Idézzek abból is, amit mostanában írnak és gondolnak rólad? Felesleges, hiszen úgyis tisztában vagy vele. Sokan bűnbaknak kiáltanak ki, minden rossz okozójának, s ebben talán annyi az igazság, hogy óriási a felelősséged mindabban, ami történt és történik.

Példakép vagy.

Példakép a pályán és azon kívül is. A fiatal játékosok itthon olyanok szeretnének lenni, mint te, ők is vágynak a mesés vagyonra, a luxusautókra, ők is szeretnék megcsókolni Lindát, Barbarát, Tatjanát – az elérhetetlen, tökéletes nőt. De nem ezért írok most neked.

Engem nem érdekel a gazdagságod, a celeb léted és már az sem, miért a pénzt választottad a karrier helyett. Már nem zavar, hogy egy még Magyarországról nézve is semmilyen, a fejlődést aligha szolgáló bajnokságban játszol hétről hétre. Ez a te utad. Viseld a következményeit! Az viszont fontos számomra, számunkra, hogy te még nem léphetsz le a süllyedő hajóról, mert szükség van rád. Ne várd a meztépőket, az utánad jövőket, mert egyelőre sajnos nincsenek. Még neked kell helytállnod, sőt a vert sereg élére állnod, mert egyszerűen nem felejthettél el futballozni.

Szedd össze magad! Két és fél év múlva Európa-bajnoki meccseket rendez Budapest, és a magyar válogatottnak ott kell lennie a kontinenstornán. Abszurdnak tetsző mondat, amikor Andorrával, Feröerrel és Luxemburggal vagyunk egy szinten. De muszáj talpra állni, elsősorban neked, Balázs, mert leírom még egyszer: olyan tudás birtokában vagy, amelyre szüksége van Georges Leekensnek és a magyar válogatottnak. A belga szakember bizonyára vezéregyéniségként számít rád, és neked kell lenned az elsőnek, a legjobbnak, a leglelkesebbnek, a legelszántabbnak, hogy példát mutathass a többieknek, főleg azoknak a fiataloknak, akik ebben az esztendőben olykor unottan, kényelmesen, szenvedély nélkül futballoztak címeres mezben. Gyalázatos bűn ez a szurkolókkal szemben. S te, Balázs, pontosan tudod, hiszen Franciaországban átélhetted, hogy mit jelent a drukkereknek a válogatott, ott a címer a mezen, és az ország. Érezhetted a szeretetüket, a rajongásukat – és most érezheted az indulataikat, a gyűlöletüket is. Nem te tehetsz róla, hogy itthon az NB I-es mérkőzések ritkán hozzák lázba a szurkolókat, ahhoz sincs semmi közöd, hogy e gyakran gyenge teljesítményért mennyi pénzt markolnak fel a játékosok. Ahhoz viszont már igenis van, hogy hány kissrác akar futballista lenni hasonlóan, mint legutóbb 2016 nyarán, a franciaországi Európa-bajnokságot követően.

Példaképnek lenni felelősség, óriási felelősség.

Mint ahogy folyamatosan jól teljesíteni, mindig a legtöbbet adni is embert próbáló feladat. Nem is várja el tőled, tőletek senki a folyamatos győzelmet, de az akarást, a harcot, a küzdelmet, a sikeréhséget annál inkább. Figyeltem, ahogy játszottál Andorrában és Luxemburgban, s azt láttam, hogy szinte beletörődtél a szégyenbe. Van Philip Rothnak egy zseniális regénye (épp a harmincadik...), amelynek az a címe: Kiégés. Egy színészről szól, aki egyik pillanatról a másikra elveszti varázsát, tehetségét, magabiztosságát: „Eddig biztosan tudta magáról, hogy nagyszerű lesz, most tudja, hogy csődöt fog mondani. Zsinórban háromszor történt meg ez, s harmadjára már nem érdekelt senkit, nem is reagáltak. Simon Axler nem tudta megszólítani a közönséget. Elsorvadt a tehetsége. Persze akinek egyszer tehetsége volt, azt mindig megkülönbözteti valami. Én mindig más leszek, mint a többi…”

Valami ilyesmit élhetsz át válogatott szerelésben, Balázs.

Mert címeres mezes kollégáid többsége a te képességeidhez képest valóban haloványabb. Attól nem lesz lelkes sem az aktuális szövetségi kapitány, sem a közönség, ha Ádámka ügyes, ha Józsi becsúszik és kétszer jól passzol. Ennél azért több kell. Bár közkatonákból is lehet ütőképes válogatottat összerakni, de ahhoz olyan mentalitás szükségeltetik, mint amilyen például az izlandi vagy a svéd labdarúgókra jellemző.

Philip Roth hőse is szenvedett.

A közönség, ha nem is tüntetett ellene, pontosan látta, hogy képtelen eljátszani Prosperót, Macbethet. „Nem ment neki a visszafogott Shakespeare, és nem ment neki a túlfűtött Shakespeare – pedig egész életében Shakespeare-t játszott…” A Pulitzer-díjas amerikai író könyörtelen véget szánt a történetnek, a lelki válságba kerülő színész a padláson tárolt Remington 870-es pumpás vadászpuskájával zárta le pályafutását – és az életét.

Neked is egy lövésed maradt, Balázs.

Összeszedni magadat a tavaszra. Ha kell, klubot váltva, ha kell, pluszedzésekkel, súlyzózással, tudom is én mivel elérni, hogy férfiként valóban igazi vezére legyél a magyar válogatottnak. Mert ha nem megy, neked sem megy, akkor 2020-ban hallgathatjuk majd az új Puskás Ferenc Stadionban a szlovák vagy a román himnuszt.

És akkor valóban sírhatsz.

Velünk együtt.

Üdvözöl: Sinkovics Gábor