Városi világsztárok – Ballai Attila publicisztikája

IZZIK A CSARNOK, itt a magyar bajnok! Évtizedek óta ismert szurkolói rigmus, amely rendszerint az aranyéremről döntő kézi-, kosár- és röplabdamérkőzések hajrájában zúg fel, majd tovább erősödik, hangorkánná fokozódik az összecsapás lefújásakor.

Legutóbb csütörtökön hallhatta – vagy üvölthette – az a nem egészen ezer ember, aki személyesen tette tiszteletét a Folyondár utcában, ahol a Vasas női röplabdacsapata 3:0-ra verte meg a Békéscsabát, ezzel ugyancsak 3:0-ra megnyerte a hárommeccses párharcot. A piros-kékek sorozatban negyedszer zártak az élen, mindannyiszor duplázva, hiszen besöpörték a Magyar Kupát is – ilyen diadalmenetre korábban csak az Újpest az 1960-as, az Eger az 1990-es években, valamint a Nyíregyháza az ezredfordulón volt képes. Az óbudaiak az idényben harminc győzelem mellett  csupán egyszer kaptak ki, az elmúlt három kiírás során e mutató 86–2. Egyáltalán nem mellékesen az idei a Vasas tizedik bajnoki címe, ezzel az örökranglistán feljött holtversenyes másodiknak az Újpesti Dózsa mellé, és már csak egy trófeával marad el a NIM SE-től.

Az előző bekezdés különleges sikertörténetet, valamint az azt elérő, kivételes sportolókat tárja elénk a világ egyik legnépszerűbb labdajátékában, csupán egy félmondat árnyalja a sztorit. A „nem egészen ezer ember”. Ami bizony nem sok, és valóban csak a Folyondár utcai csarnok izzott, mert szemérmetlen túlzással sem állíthatjuk, hogy országos érdeklődés kísérte a végjátékot. Az ellenkezőjét inkább. A sportág és a győztes klub megrögzött híveitől eltekintve a hazai sportkedvelők ingerküszöbét sem igazán érte el a Vasas bravúrsorozata. Tanulságos kísérlet lenne megkérdezni száz vagy ezer átlag sportbaráttól, hány játékost ismernek a bajnokcsapatból, tudják-e, ki az edző, legalább azt, milyen nemzetiségű, mire ment az együttes a nemzetközi porondon és így tovább. Lehangoló lenne az eredmény. Emellett továbbgondolásra, elemzésre érdemes.

Vajon miért jutott ide ez az egyébként remek, látványos, dinamikus, könnyen követhető és élvezhető, tiszta szabályrendszerű sportág? Legalábbis nálunk, mert a földkerekség számos pontján virágzik. (A tavaly nyári párizsi olimpián egy röplabdameccsre mehettem ki, az olasz–lengyel férfitalálkozóra, a színvonal, a hangulat, a csurig telt ház, a tízezer néző egyaránt maradandó élményt adott.) A miért mellett a honnan is kérdés, és utóbbira könnyebben megtalálhatjuk a választ. A fiatalabb generáció számára talán meglepő, de az 1970-es évek magyar női röplabdázói ismertségben, népszerűségben, eredményességben vetekedtek a kézilabdás lányokkal, asszonyokkal. Torma Ágnes, Bardi Gyöngyi, Bánhegyi­né Radó Lucia, Buzekné Makláry Ilona, Szalayné Sebők Éva ma is jól csengő nevek, olimpiákon és világbajnokságokon jutottak rendre dobogóközelbe, negyedik, ötödik, hatodik helyekig. Az első magyar női klub pedig, amely megszerezte a legrangosabb klubserleget, a BEK-et, ugyancsak röplabdás volt, méghozzá a NIM SE, 1973-ban. A rövidítés feloldása részben feleletet is ad a sportág múltja és jelene közötti kontrasztra, a NIM ugyanis nem más, mint a Nehézipari Minisztérium. Amelynek normális berendezkedésű országban és gazdaságban inkább a vaskohászat fejlesztése a feladata, nem a röplabdáé. Meggyőződésem, hogy ez a szocialista-kommunista bélyeg itthon rá is sült a röpire, így az a rendszerváltozás egyik legnagyobb vesztese lett.

Az 1980-as években országos ügynek számított még a röplabda, a két Eb-bronz mellett az sem volt akármilyen siker és elismerés, hogy a perui világklasszis, hazája válogatottjával vb-ezüstérmes Raquel Chumpitaz, „Chunga” az évtized közepén majdnem százötven meccsen a mi nemzeti együttesünkben szerepelt, mert úgy gondolta, érdemes váltani. Egyszer, 1989 őszén Madridban (akkor éppen ott játszott) nyílt alkalmam vele személyesen találkozni és hosszabban beszélgetni, utánozhatatlan kedéllyel és némi iróniával idézte fel magyarországi karrierjét.

Még az 1990-es évek elején is megőrzött valamennyit a nimbuszából a sportág. Én magam újságírói pályám egyik legfeszültebb, legizgalmasabb tudósítói munkájaként emlékszem vissza az 1993-as női bajnoki döntőre. Az Eger és a Tungsram közötti, az egyik csapat harmadik győzelméig tartó párharc négy felvonás után 2–2-re állt, és olykor infarktusos körülmények között zajlott. Nagy Sándor, a „Tungi” szakosztályvezetője például a játékvezetők sorozatos – legalábbis általa vélt – hibái és az egri szurkolók tiszteletlen viselkedése miatt egy ízben lehívta a csapatát a pályáról, az az összecsapás félbe is szakadt. Ilyen előzmények után az Eger a mindent eldöntő, ötödik mérkőzés első két játszmáját 15:7-re és 15:5-re hozta (akkoriban 15-ig ment egy szett), és amikor a harmadikban is elhúzott 9:1-re, a mellettem ülő helyi vezető rám nézett, és örömtől sugárzó arccal azt mondta: megyek ki, hozom a virágokat. Amikor visszatért, csak hosszas győzködés után hitte el, hogy elveszítették a játszmát, méghozzá aranyérmet érő meccslabdáról, majd, mint ahogyan azt már ő is végigszenvedte, a meccset és a bajnoki címet is. Eger népén ekkora letargia talán akkor lett legutóbb úrrá, amikor 1596-ban a török végül bevette a várat (mi persze az 1552-es, sikerrel visszavert ostrom történetét ismerjük), a közönség előbb néma csendben gubbasztott, majd látva zokogó kedvenceit, rázendített a „Szép leányok, ne sírjatok!”-ra. Fésűs „Zsókáékat” ez persze nem vigasztalta, az később annál inkább, hogy a következő öt kiírásban ők diadalmaskodtak.

Ez volt az ő aranykoruk, az 1970-es évtized pedig a magyar női röplabdáé. Csakhogy az is leáldozott. A válogatott 1980 óta nem jutott ki olimpiára, 1982 óta vb-re. Kosarashölgyeink esetében az 1980 ugyanígy stimmel, világbajnokságon pedig 1986 óta csupán egyszer, 1998-ban jártak. Az összevetés azért is kínálkozik, mert e fronton ugyancsak javában folyik a bajnoki döntő, nem is akármilyen fordulatokkal. Pénteken Miskolcon izzott a csarnok, és úgy látszott, itt a magyar bajnok, de az összesítésben 2–1-re vezető diósgyőriek „aranykosarát” a játékvezetők Lelik Réka szabálytalan karmozdulata miatt érvénytelenítették, a Sopron ezt köszönve utolsó másodperces ziccerrel 66–64-re nyert, 2–2-re egyenlített, így ma mindent eldöntő, ötödik összecsapás következik. Ennél kiélezettebb végkifejlet elképzelhetetlen – a helyszínen jelen lévő három és fél ezer drukker így vagy úgy bizonyára majdnem bele is őrült, de országos érdeklődésről ezúttal is erős túlzás lenne beszélni. Ellentétben, mondjuk, a harminc évvel ezelőtti bajnoki hajrával, amikor Rátgéber László első trófeáját nyerte meg a Péccsel – de ha hiszik, ha nem, még az 1989-es budapesti belügynek számító MTK–BEAC csata is közügynek számított. Sohasem felejtem el, amint a kék-fehérek technikai vezetője az egyik meccs forgatagában idegességében eszméletét vesztve lefordult a padról, majd miután magához tért, folytatódott a játék – tőlem pedig napokon át minden ismerősöm azt kérdezgette, mi lett vele? 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!