FTC-ing, osztrák dressz, hová lett a meggy? - a magyar válogatott meztörténete

MEGGYPIROS MEZT, SEJ! – A KEZDETEK

Az első magyar válogatott mérkőzésre 1902. október 12-én, Bécsben került sor – akkor ugyan még Bécs–Budapest összecsapásról készültek a híradások, azóta viszont mindkét ország ezt az erőpróbát ismeri el első hivatalos, nemzetek közötti találkozójának. Sajnos fotó az eseményről a mai napig nem került elő – alighanem mindkét futballszövetségnél fájó pont ez, hisz kevésbé fontos meccseket is dokumentáltak a korból, az első kontinentális európai válogatott mérkőzést viszont nem –, azt azonban tudni lehet az osztrák leírásból, hogy a házigazdák tradíciót teremtő fehér mezükben léptek ki a WAC-pályára. A magyar válogatott az ezt kontrázó (meggy)pirosat öltött magára, és a két csapatnak a továbbiakban sem kellett nagyon gondolkozni, hogy melyik dresszt vegye fel az egymás elleni gyakori összecsapásokra – a hagyományos mindig pont megfelelt. Már ameddig az osztrákoknál Hans Krankl száz év fehér-fekete után ki nem találta, hogy a nemzeti zászló színeiben pompázó piros-fehér-piros (hagyományosan idegenbeli) felszerelés legyen az új hazai...

A piros tehát már az első mérkőzésünkön megvolt, a fehér is hamar előkerült váltódressznek a szertárból, és a meztörténet első rendkívüli eseményére is hamarosan sor került: 1904. október 9-én a Bécs–Budapest meccsen (a magyar válogatott 6. hivatalos találkozója, 5:4) válogatottunk idegen mezben lépett pályára. A különös eset miértjét is megvilágítja a korabeli tudósítás:

„A magyar csapat kisérő nélkül ment fel, mert a kiküldött szövetségi kapitány hirtelen közbejött akadályok miatt a vonatról lekésett, azért, mivel az ingek nála voltak, a csapat a Cricketerek színeiben játszott.”

Hogy a Cricketerek meze milyen is volt (avagy mi milyet kaptunk), az disputa tárgya: a klub színei fekete és kék, hagyományos szerelése pedig a kék-fekete félbeosztott mez – erről a dresszről 1897-ből maradt is fent kép –, míg más források fehér-fekete csíkosat említenek (és erről is van fotó, magáról a meccsről viszont az archívumban nincs).

Mindenesetre ez volt az első alkalom, hogy a magyar válogatott „kivetkőzött” az akkor még nem olyan nagyon hagyományosból... Egy évvel később egyébként a Cricketerek emlegetett trikója már számozott volt – alighanem a futballvilág egyik legkorábbi mezszámozása köthető a bécsiek nevéhez.

MIÉRT MEGGY?

Hogy miért a meggypiros a válogatotthoz kötődő hagyományos szín? Nos, ez egy igen jó kérdés. A legegyszerűbb válasz (és elég sok tradicionális futballmeznél ez a válasz), hogy pont meggypiros árnyalatú ing volt kéznél a korai válogatott meccsek előtt... Mindenesetre már bőven a második világháború előtt ezt az árnyalatot nevezik meg hagyományosnak. A nemzeti jelképek szabályozásánál nincs megadva pontosan a használandó vörös árnyalat, és a történelmi zászlókon is a vörös számtalan árnyalata bukkant fel (tegyük hozzá: a meggypiros is, a 17. századból például van ilyen zászló).

A meggypirost – kifejezetten a magyarságot hangsúlyozó zsinórozásként – rendszeresítették az 1848–1849-es gyalogsági honvéd-egyenruhákon, majd ugyanezen árnyalatú zsinórozás a 19. század végén a huszárezredek, később más magyar királyi honvédalakulatok egyenruhájára került rá, vagyis ez tűnik a legközvetlenebb konkrét kapcsolatnak.

„OSZTRÁK GÚNYÁBAN”

A meggypiros-fehér, a nyaknál hosszú zsinórozással ellátott magyar mez (a szív fölött eleinte hatalmas, aztán jóval arányosabb címerrel) a következő évtizedekben is első számú maradt, a harmincas évekbeli lapok már magától értetődően „hagyományosnak” nevezik ezt a színösszeállítást. Voltak azonban „reformkísérletek”, és a válogatott szerelésében a húszas-harmincas években vissza-visszatérő elemnek bizonyult a fehér-fekete, „osztrákos” dressz. A szokatlan összeállítás főleg a csehszlovákok (piros-fehér csíkos és piros mezt használtak) és a svájciak (tradicionális kárminpiros) elleni találkozókon kapott szerepet – és nem feltétlenül aratott nagy sikert. 1925-ből Schlosser Imréről maradt fent fehér-fekete szereléses kép, míg az 1932-es magyar–csehszlovák meccsről (2:1) a következőket írja a tudósító némi éllel:

„A magyar csapat fehér inget és fekete nadrágot húzott (fekete nadrág!) Huszonöt évvel ezelőtt is ilyen klotnadrágot húzott minden diák, ha futballozni ment. Oh szent emeleszi leleményesség és ötlet!”

Míg a másik tudósítás éles kritikát fogalmaz meg a mezzel kapcsolatban, no meg odadöf egyet a szövetségi kapitány Máriássy Lajosnak.

„A nagyválogatott nem a hagyományos meggypiros mezt öltötte magára, bár a csehszlovákok csíkos piros-fehér ingével úgy sem lehetett volna összetéveszteni, hanem fehér inget fekete nadrággal. Ez a színkombináció csúnya is, de indokolatlan is, hiszen a fekete szín nincs nemzeti színeink között, nem is volt soha, s mellette legfeljebb az az előny szól, hogy a fekete nadrágot – nem kell annyit mosni. Voltak sokan, akik eltűnődtek, hogy vajjon miért nem tudnak az illetékesek nemzeti színeinkből kikombinálni valami szép és harmónikus öltözéket (ha már a piros inget kikapcsolták). Valaki jött a magyarázattal:

– Ezt az öltözéket Máriássy adta a csapatra. Ez ugyanis az osztrák válogatott dressze s a kapitány arra gondolt, hátha jó kabala lesz.

– Hiszen, ha a dresszel az osztrákok tudása is rászállna a csapatra...”

Kritika ide, kritika oda, a fekete nadrág egy ideig még maradt: 1933-ban a svájciak ellen is fehér-feketében lépett pályára a magyar együttes, míg a válogatott legelső világbajnoki mérkőzésén, 1934-ben Egyiptom ellen tiszta sötét szerelést mutat a csapatfotó: mivel a színárnyalatok nem látszanak jól, a nadrág meggypiros vagy fekete lehet, viszont a rendszeresen hordott fekete nadrág az utóbbit valószínűsíti.

Ekkorra már az idegenbeli mez is standardizálódott: tiszta (csak a címert tartalmazó) fehér és egy keresztcsíkos díszítéssel ellátott fehér után közel négy évtizedig a fehér mezt egy-egy piros és zöld keresztcsíkkal látták el, így a magyar válogatott szerelése azonnal felismerhető volt – mint ahogy a hazai meggypirosat sem hordta nagyon más nemzeti csapat. Ez az idegenbeli dressz lett a „megmentő” az 1935-ös, Csehszlovákia elleni hazai Európa-kupa-mérkőzésen is, amelyen elég bizarr kavarodást okozott a két szövetség rossz kommunikációja.

FRADI-MEZBEN A NEMZETI CSAPAT!

1935. szeptember 22-én a Hungária körúti MTK-stadion vendége volt a világbajnoki ezüstérmes csehszlovák válogatott. A két, bátran korabeli sztárcsapatnak nevezhető együttest több mint húszezer drukker várta, amikor...

„...a csehszlovákok kissé elkésve megérkeznek a pályára, kiderül, hogy pontosan ugyanolyan színű, piros inget öltöttek magukra. Nosza, nagy kapkodás kezdődik a magyar öltözőben, mert tartalékul is piros inget hoztak ki. A Hungária szertárában sincs elkészített ing, csak egypár rongyos, csupán edzési célokra alkalmas.”

A magyar szövetségi kapitány Dietz Károly dr. gyorsan „meglelte a megoldást” az izgalmas „itt a piros, hol a piros” játékban.

„Felkérte a csehszlovákokat, hogy cseréljenek mezt. Miután azonban a csehszlovákok kifejtették, hogy Prága oly messze van, hogy ennek a kérésnek nem tudnak eleget tenni, mégis arra az elhatározásra jutottak, hogy a magyar csapat fog mezt cserélni. Hosszú hajsza kezdődött.”

Az MLSZ emberei két taxit fogtak, és az egyiket megindították az Üllői út felé, a másikat pedig a szövetségbe, az idegenbeli mezekét. Az előbbi ért vissza hamarább, így...

„Kirohantak a csehszlovákok, hamarosan utánuk a magyarok zöld-fehér Fradi-mezben, s kezdetét vette a mérkőzés. Megtörtént az az enyhén szólva különös eset, hogy a magyar nemzeti válogatott Európa Kupa-meccsen klubmezben állt fel. A közönség nem haragudott, sőt az állóhely így üdvözölte a csapatot: Hajrá Fradi!” – írják a két nappal későbbi visszapillantóban. A meccstudósítás a következőképpen írja le a különös képet.

„Két perc múlva erős taps és újabb meglepetés: a bejáratban feltűnik a zöldfehércsíkos dressz. Az, hogy a magyar csapat ferencvárosi színekbe öltözködve jelenik meg a pályán, különösen a B) tribünön összegyülekezett Fradi-szurkolókra van frenetikus hatással.”

A mez varázsa hamar lekopott, mert a beszámolók szerint a rendkívül gyenge játék miatt hamarosan forrongott a tömeg. A második félidőre pedig már megjött az MLSZ-be szalasztott taxi is.

„A magyar öltözőben már várja a fiúkat a piros-fehér-zöld sávos fehér ing.”

Szerencsére filmfelvétel is fennmaradt a mérkőzésről, melyen jól látható az első félidőben a csíkos Fradi-mez a magyar válogatotton, míg a fordulás után Markos Imre már a hagyományos idegenbeli szerelésben szerzi a találkozó egyetlen gólját. És már akkor is volt a lécről lepattanó, vitatott lövés – bár a korabeliek még nem kiáltottak (érthető okokból) videobíróért!

FRADI-MEZBEN A NEMZETI TIZENEGY: A FILMHÍRADÓ FELVÉTELÉT A MÉRKŐZÉSRŐL ITT TEKINTHETI MEG!

Története első vb-döntőjét 1938-ban, az olaszok ellen meggypiros mezben vívta – és veszítette el 4:2-re – a magyar válogatott, a standard mezeken minimálisan változtattak csak: az idegenbeliről volt, hogy „eltűntek” a csíkok, 1942-ben Svájc ellen, majd 1943-ban Svédország ellen például hófehérben játszott a csapat.

CÍMERCSERÉK EGYMÁS UTÁN

Ha maguk a dresszek nem is változtak sokat, a címerek igen: a második világháború utáni első válogatott mérkőzésen (Magyarország–Ausztria 2:0) a mieink a kör alakú MLSZ-címert viselték (ez egyébként korábban is előfordult, sőt volt, hogy a kapuson nemzeti, a mezőnyjátékosokon szövetségi címer díszelgett). Az 1946-os meccseken már a Kossuth-címert varrták a mezekre, hogy aztán 1949 őszén már a Rákosi-címer kerüljön rájuk.

KI VOLT A TÍZES?

A fejezetcímben feltett kérdésre sokáig nem lehetett válaszolni, hiszen mezszámozás még 1949-ben sem volt a válogatottnál – pedig a korabeli olasz–magyar, valamint a magyar–bolgár meccs felvételein látszik, hogy az ellenfél futballistái már számozott szerelést húztak magukra. A mezszámok terjedése lassú, de folyamatos volt a harmincas évek óta (több hazai klub is számozott mezt készíttetett, mondván, hogy az a „menő”), ám az MLSZ hivatalosan csak 1950-ben csapott az asztalra, és február 15-én kötelezővé tette a számozást. Így hát a kvízkérdésre, hogy Puskás Ferenc milyen számú mezben volt először válogatott, a válasz a „semmilyenben”. 1954-től a világbajnokságokon már állandó mezszámozás is volt – a vb-döntőt a magyar csapat Grosics Gyula (1) – Buzánszky Jenő (2), Lóránt Gyula (3), Lantos Mihály (4) – Bozsik József (5), Zakariás József (6) – Czibor Zoltán (11), Kocsis Sándor (8), Hidegkuti Nándor (9), Puskás Ferenc (10), Tóth Mihály (20) összeállításban veszítette el 3:2-re – e fináléban is a meggypiros mez feszült a mieinken.

'56 UTÁN

Az 1956-os forradalom és az Aranycsapat szétesése érthető módon hiátust okozott a válogatott találkozók sorában – október közepétől 1957 júniusáig a nemzeti csapat nem játszott mérkőzést. 1956-ban mezszempontból egy érdekes erőpróba akadt – a tiszta fehérben pályára lépő lengyelek ellen a magyar csapat tiszta sötét szerelést vett fel, de a fekete-fehér fotókon látszik az árnyalatnyi eltérés a mez és nadrág között (utóbbi világosabb), tehát meggypiros-piros, avagy meggypiros-zöld kombináció képzelhető el. Utóbbi igazi kuriózum lenne – a képekből ítélve valószínű, hogy ez volt a színösszeállítás.

Az 1957-es meccseken már a népköztársasági (Kádár-) címer virított a mezeken, a hazai és az idegenbeli dressz változatlan maradt, és egyes „altípusai" a legjobban a korabeli, utólag kiszínezett képeken követhetőek nyomon. Az 1958-as mintájú mez talán az egyetlen, amelyen felirat szerepelt – a románok elleni mérkőzés filmfelvételén látszik a HUNGARIA szó.

Ha már színezés: akadtak persze vicces bakik is, egy olasz képes újságban például tévedésből zöld-fehér-piros keresztcsíkosra színezték az idegenbeli mezt. Az 1966-os világbajnokságon a váltómez még a keresztcsíkos volt, de a tradicionális összeállítás több mint negyven év után ezt követően kezdett kikopni a használatból.

A MEGGYPIROSNAK IS VÉGE

Az 1970-es évek elején még a meggypiros volt a „divat” – a nemzeti trikolórt mutató kör- avagy V-gallérral –, de már ekkor is megjelent egy világosabb árnyalat, mely aztán a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától vált dominánssá. A színbeli eltérés nagyon jól megfigyelhető a változatlanul meggypiros (bordóba hajló) melegítőt és a középpiros mezt egyszerre megmutató fotókon. Ha minden igaz, 1983. április 17-én, Luxemburg ellen volt utoljára meggypiros mez a magyar válogatotton, egy 6–2-es győzelem alkalmával.

Az 1978-as világbajnokságon a mezen már a hivatalos gyártó emblémája – az adidas klasszikus jele – is megjelent, valamint ezen a vb-n a magyar mez tripla fehér ujjcsíkozást kapott, és 1982-ben is ez volt a módi. Szerepelt aztán a válogatott hajszálcsíkosban (nagyon vékony fehér csíkozás), az 1986-os világbajnokság előtti menetelés során pedig vállövben végigérő fehér csíkok voltak a piros dresszen (és pirosak a fehér idegenbelin – mindkét mez kifejezetten eredeti). Az 1986-os vb-re egy kifejezetten világos, fehér galléros piros mezt (a zöld árnyalata szintén világos lett) biztosítottak a válogatottnak, az idegenbeli dressz pedig – ebben született a mindmáig utolsó magyar vb-gól, Kanada ellen – fehér volt, piros gallérral.

MODERN IDŐK

Az adidas egészen a nyolcvanas évek végéig öltöztette a magyar nemzeti csapatot, majd az angol Umbro vette át a dresszkészítést, így alapos stílusváltás következett: a frissítés során kifejezetten jól sikerült a zöld és fehér nyilacskákkal ellátott idegenbeli mez, s a későbbi, retró stílusú, zöld-fehér hosszanti hajszálcsíkos, fűzős nyakú dressz is érdekes. Szintén Umbro-dresszre került ismét vissza a koronás címer – először a törökök elleni 4–1-es találkozón, 1990. szeptember 5-én. A népköztársasági címert utoljára 1990 júniusában, Kolumbia ellen viselte a válogatott, majd a törökök ellen még átmeneti megoldás érvényesült – fehér alapra varrták az új címert –, az angolok elleni meccsen viszont már rendesen felvarrt koronás címer ékeskedett a dresszen.

Az imént említett hajszálcsíkos már az utolsó Umbro-mezek egyike volt, hisz a kilencvenes évek közepén visszaöltözött adidasba a válogatott, és a mai napig a német cég a mezszállító. Először az 1990-es évek elejére jellemző átlós háromcsíkos mezt kapott a csapat, és 1996-ig azt is viselte, pedig léteztek újabb generációs dresszek is (az olimpiai válogatotton például). Aztán 1996-ban meglepő váltás jött, a magyar válogatott kimondottan egyedi, sötétebb piros, „Arsenal”- (fehér ujjú) mezeket kapott – a díszítés zöld helyett fekete volt (vajon miért?).

1998-ban kifejezetten magyaros mezt (az oldalán fehér és zöld) kapott a csapat, a kilencvenes-kétezres évek fordulóját követően viszont évekre kiveszett a zöld a mezből – az együttes dresszét a címeren kívül nem sok minden különböztette meg más csapatok piros-fehér szerelésétől… A mezdizájn többször változott, a dánok elleni, 2008 őszi, hazai meccsen ritkaságszámba menő tiszta piros volt a gárdán, mint ahogy többször a vb-bronzéremig jutó U20-as válogatotton is. Az elmúlt években aztán „visszalopakodott” a zöld – a hazai szerelésen finomabb díszítésként, a vendégmezen kifejezetten markánsként, és állandó számozást, valamint névfeliratot is kaptak a játékosok, a nemzetközi gyakorlathoz igazodva.

Az első válogatott meccs 110. évfordulóján, az észtek ellen a legújabb generációs pirosat viselte a csapat, míg a törökök elleni győztes mérkőzésen napokkal később a fehéret – mindkettőről kimerítő és részletes bemutatót írt a Népsport Mezmegaz blogja „Szerethető mezben a válogatott” címmel.

Hogy a jövőben visszatér-e ismét a tradicionális meggypiros és nemzetiszín keresztcsíkos mez egy „retróhullámmal”, az kérdés – de mivel a tervezők újabban gyakran nyúlnak vissza a múltba, reménykedni lehet benne.

Alighanem sokan örülnének neki.