Ahogy mi megéltük: „Magyar–szovjet 0–6… Sohasem éreztem magam annyira egyedül!”

Talán hatéves voltam, amikor először láttam focimeccset, előbb a lengyelekkel, aztán a csehszlovákokkal – vagy fordítva – játszottunk, akkor fertőzött meg a labdarúgás. Gyerekként minden egyes vereséget nehezen éltem meg, pedig akkor még egészen szép számmal nyertünk meccseket. Eb-re ugyan nem jutottunk ki, de 1978-ban, 1982-ben és 1986-ban is játszottunk a világbajnokságon.Gyerekként minden egyes vereséget nehezen éltem meg, pedig akkor még egészen szép számmal nyertünk meccseket. Eb-re ugyan nem jutottunk ki, de 1978-ban, 1982-ben és 1986-ban is játszottunk a világbajnokságon.

Álomszerű sorozattal, magabiztosan jutottunk ki az 1986-os vb-re. Így visszanézve, semmi meglepő nincs a kijutásunkban. Ősszel két mérkőzés után négy ponttal vezettük a csoportot (megvertük itthon Ausztriát és idegenben Hollandiát – a szerk.), már akkor úgy tűnt, hogy sorozatban a harmadik vb-n is ott leszünk! Naná, hiszen ott a helyünk. És még megyünk Ciprusra is, hát van ott egyáltalán foci? Van bizony, a szünetben vezetnek… Aztán egyenlítünk, majd ráborítjuk a pályát a ciprusiakra, de csak nem akar megszületni a győztes gólunk. Letelik a 90. perc, és még mindig semmi… Na, de a 92. percben Nyilasi eldönti a meccset (nagyon mókás, ahogy a gól utáni ünneplésnél Nyilasi megcsúszik, és… – a szerk.)!Három mérkőzés, százszálalékos teljesítmény, lehet megrendelni a jegyeket Mexikóba?

Tavasszal Ciprus itthoni legyőzése után irány a Hanappi-stadion, Bécs! Úgy alakultak a csoport további meccsei, hogy ha legyőzzük az osztrákokat, már ki is jutottunk. Knézy Jenő tolmácsolásában Kipu két – úristen, az az első! – és Döme egy góljával – úristen, úristen az a gól! – lemossuk őket, ráadásul idegenben. Irány Mexikó!

Zárásként még egy telt házas meccs a Népstadionban, 1–0-s vereség a hollandoktól – Nyíl, hogy a fenébe hagyhattál ki olyan helyzeteket?

Mi vezetjük a világranglistát, „Izzik a csarnok, itt a világbajnok?!”

1986. március 16., Népstadion, magyar–brazil barátságos meccs. Apám barátja – Isten nyugosztaljon, Gyuri! – szerez jegyeket, buszt, társaságot, hajnalban nekiindulunk 240 kilométerről, irány a Népstadion! Vasárnap, március 15. okán még fel van lobogózva az ország, kisvártatva már kevésbé, mert néhány zászlót kölcsönveszünk, így haladunk tovább. Nem vagyunk egyedül, az utakon mindenhol nemzeti színbe öltöztetett autók, buszok és hihetetlen hangulat. Elképesztő embertömeg, addig soha nem láttam még meccsen ennyi embert, sőt, úgy egyébként sem, még május elsején sem. Százas tömegek skandálják:

„Itt a Húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három-null”. És hol van még a kezdősípszó?

Dugig tömött Népstadion, hetvenezer ember, Istenem, hol vagyok? És a csapat játszik, folyik a labda, Détári, Kiprich, Détári csukafejes, egy ide. Felrobban a stadion, hetvenezer torok és száznegyvenezer tenyér kelti a zajt, már szólhatna „az éjjel soha nem érhet véget”.

Egy kényszerű csere sem zavar meg minket, második félidőben Kovács Kálmán és Marci is bever egyet-egyet, hogy is szólt a rigmus? „Itt a Húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három-null”.

Feledhetetlen séta a tömeggel a stadionból a Hősök terére, összefutok az egyik barátommal, nem tudtam, hogy ő is ott volt, fel vagyunk spannolva. Meg sem kottyan a 240 kilométer hazafelé, főleg, hogy a buszon lezajlik a góltotó eredményhirdetése, egyedül én vállaltam be a 3–0-s tippet, nyerek vagy 2500 forintot, amennyi pénz akkor nem is volt értelmezhető. Másnap a gimiben kiderül, hogy olyanokat is tévé elé ültetett a csapat, akiket nem érdekel a foci, és mindenki irigy – természetesen. (Kb. egy órán keresztül kerestem a meccsjegyet, hogy befotózzam, de nem találtam, pedig istenuccse őriztem, a jelek szerint hatásosan, már én sem árthatok neki. De tuti megtalálom két hét múlva…)

Ezekkel az emlékekkel indulhat a csapat Mexikóba, mi pedig vidéken élhetjük át a '86-os vb-izgalmait.

1986. június 2., Mexikó, Magyarország–Szovjetunió. Közös meccsnézés Henrikéknél, tragédia, tragédia, soha el nem múló futballtragédia… Aki sokáig készítette a zsíros kenyeret a konyhában, már 2–0-ra érkezik be a tévészobába, nem is hiszi el, hogy a 4. percben ennyire égünk. Aztán jön még egy gól az első félidőben, majd még három a másodikban. 6–0, itt a vég!

Éjszaka a meccs után a 17 évem minden porba hullott lelkesedésével gyalog megyek haza a hat kilométerre lévő szomszéd városba, egyedül. Ennél rosszabb már nem is lehetne, soha nem éreztem magam annyira egyedül!

Aztán véres-verítékes győzelem Kanada ellen, sima vereség Franciaországtól, és már jöhetünk is haza, hogy azóta is fel-feltegyük a kérdést, vajon mi történt?

És Mexikó látszólag az örök viszonyítási pont marad, harminc éve mondjuk, „1986-ban voltunk legutóbb világversenyen”.

Igen, csaknem eltelt harminc év, amikor a legnagyobb meglepetésemre, az északírektől elszenvedett, siralmas vereség után Dárdai Pál és Bernd Storck „kézrátétellel megvalósuló gyógyítását” követően, újra kijutottunk egy világversenyre, az Európa-bajnokságra! Feléledt gyerekkorom minden elveszett reménye.

2016. június 14.: Bordeaux nagyjából 2050 kilométerre van Budapesttől, két nap alatt lehet autóval odajutni, nem nevezném ideális helyszínnek, de ha egyszer Eb-meccset játszik a válogatott, akkor indulás a családdal, köztük a 18 éves fiammal, aki idősebb, mint én voltam 1986-ban. Harminc év és 2000 kilométer választ el attól a sráctól, aki sírásra görbülő szájjal ment 1986. június 2-án – vagy már 3-án hajnalban – hazafelé.

Nem gondoltam volna, hogy az élet ilyen revánsot biztosít. Mind a négy meccsen ott voltam, minden percét, minden centjét megérte. Életem egyik nagy ajándéka, hogy részese lehettem.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”

Ilku Miklós:„Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita:„Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor:Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter:„Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás:„Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor:„Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Somlóvári Dávid:„Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”

Pusztai Viola:„Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”

Rusznák György:„Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben

Rácz Péter:Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján

Marosi Gergely:„Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja