Kedves kollégám meséli, hogy édesapjával, unokaöccsével és karlsruhei illetőségű német sógorával megy ki szombaton a Puskás Arénába szurkolni. Családi viszályra nem számít, mert jó fej a „sógorkoma”, s nem is az a megveszekedett futballdrukker, ellentétben 99 éves mamájával. Erre bizonyíték, hogy az öreg hölgy annak idején bejárta a világot a Nationalelffel, s többek között itt volt Budapesten közel hatvanhárom éve, 1959 novemberében, amikor legutóbb legyőzte a magyar labdarúgó-válogatott a németet hazai pályán. 4:3 kilencvenezer néző előtt a Népstadionban, a 48. percben már 3:0 volt ide, Tichy két, Sándor Csikar és Albert egy-egy gólt szerzett (utóbbi máig emlékezetes cselsorozatot követően), a másik oldalon Uwe Seeler duplázott, s a legvégén Brülls is betalált. Az 1954-es vb-döntős, majd az 1957-es hannoveri barátságos vereség után végre sikerült némi revansot venni a nagynevű riválison.
A karlsruhei matróna vasfüggöny mögötti meccslátogatása, tárgyi és szellemi emlékei riport után kiáltanak (kapacitáltam is a kollégámat, hogy írja meg), de nem ezért hoztam szóba amolyan velünk élő történelemként, hanem mert a jelek szerint nemzeti csapatunk is képes újra történelmi tettekre. Egy hete hat évtized szünet után megverte az angolokat, s bár kedden Cesenában az olaszok ellen „csak” tisztes helytállásra futotta, most megint itt a lehetőség a bravúrra a Nemzetek Ligájában. A németeket 1959 óta még kétszer (1985, 2004) „kaptuk el”, de nekem őszintén szólva inkább katarzis a tavalyi 2–2-es döntetlen az Eb-csoportban, noha München helyett szintén a Puskás Arénában éltem meg. A nézők többsége velem együtt nem a regnáló világ- és Európa-bajnok rangadójára, a francia és a portugál klasszisokra, Mbappéra és Cristiano Ronaldóra, hanem légvonalban hatszáz kilométerrel távolabbra figyelt. Szalai és Schäfer vezető góljainál hangorkán zúgott fel, s a végül elmaradó továbbjutás sem akadályozta meg az ünneplést.
Valami ilyesmit remélek most is, 65 ezres telt ház előtt, fantasztikus hangulatban. Teszek a lényegtelen dolgokra, az oda nem illő politikai és egyéb megnyilvánulásokra, azok fals kommentálására, egyszerűen csak megint mély közösségi élményt szeretnék átélni, az elején és a végén játékosok és szurkolók együttes Himnusz-éneklésével. Ez ugyanis azt jelentené – mint Marco Rossi szövetségi kapitány megfogalmazta –, hogy nincs ok a szégyenkezésre. S hátha a vendégdrukkerek között szintén lesz olyan, aki az eredménytől függetlenül jó szívvel emlékszik majd erre a 2022-es kora nyári estére. Mint a karlsruhei öreg hölgy 1959 őszére.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!