Labdarúgás: az utánpótlás eddig nem élt a történelmi lehetőséggel – elemzés

„Mintha Magyarországon nehézséget jelentene a nemzetközi szintű futballisták kinevelése.”

Marco Rossi mondta ezt még az albánok ellen Budapesten elszenvedett vereség (0-1) után, és most ne menjünk abba bele, hogy a meccs előtt még hitelesebb lett volna tőle. Pedig ne legyenek kétségeink, az olasz szakember akkor is ezt érzékelhette, csak selejtező előtt illik pozitívan nyilatkozni.

Sorsdöntő találkozó volt ez – könnyen írjuk le, pedig tévedés. A magyar labdarúgás sorsát nem az befolyásolja, sikerül-e egy fontos mérkőzést megnyernie. A sorsát az dönti el, hogy a mindennapokban elvégzett munka alapján joggal várja-e a sikeres szereplést (jelen esetben a vb-kvalifikációt). A válaszunk: nem, sajnos nem, irreális ez az elvárás. Az 1998-as vb előtt a jugoszlávok ellen 7–1-re és 5–0-ra elveszített pótselejtező megsemmisítő volt, de akkor legalább második volt a válogatott a csoportjában. Aztán háromszor volt negyedik, majd Egervári Sándorral lépett előre, és miként az Eb-selejtezőben is, 2018 előtt is harmadik volt – most újra a negyedik.

A szurkolói válasz erre: de hát a nyári Eb!

Igen, csakhogy az azt megelőző selejtezőben is negyedik volt a magyar válogatott: Horvátország, Wales és Szlovákia előttünk végzett, példátlan és alighanem megismételhetetlen módon innen jutottunk ki az Eb-re. A 24 csapatos Eb-re, amelyre a kontinens csapatainak csaknem fele eljut.

Az Eb óriási élmény volt – mégis félrevezető. Szakmailag azért, mert az amúgy rossz formában lévő világsztár csoportriválisok ellen a mieinktől a hősies védekezés, a szervezett, akaratos futball felvillanyozta a drukkereket, de a velünk azonos erejű csapatok ellen megmutatkozott, nincs elképzelésünk a támadójátékról. Iramot követni tudunk, diktálni nem. Az Eb-szereplés nem a magyar futball utánpótlásában zajló munkára épült: Gulácsi Péter, Szalai Attila, Szalai Ádám külföldön pallérozódott, Nagy Ádámot eltanácsolták a sportágtól, Lovrencsics Gergő, a franciák ellen gólt szerző Fiola Attila egy percet sem töltött akadémián, Willi Orbán és Loic Nego a magyar utánpótlástól távol nőtt fel. Sallai Roland (jelenleg Freiburg), Kleinheisler László (Osijek), Botka Endre (FTC), Holender Filip (Partizan), Schäfer András (DAC), Schön Szabolcs (Dallas) és Bolla Bendegúz (Wolverhampton, kölcsönben Grasshoppers) jutott el akadémiáról az Eb-re, és legyünk őszinték: az utánpótlásra fordított pénz célja aligha az, hogy a horvát bajnokságra alkalmas labdarúgót neveljünk. A sikeres szereplésnek nem voltak meg a szilárd alapjai.

„Mintha Magyarországon nehézséget jelentene a nemzetközi szintű futballisták kinevelése.”

Zajlanak az U21-es selejtezők, túl vagyunk egy lehangoló, részben hazai rendezésű U21-es Eb-n, és bár az U19-es válogatott továbblépett, a kapitány meglátása igaznak tetszik. Amikor leginkább forráshiányos volt a magyar futball, a 2000-es évek elején, Király Gábor, Gera Zoltán, Halmosi Péter, Torghelle Sándor, Buzsáky Ákos a Premier League-ben, Vadócz Krisztián a La Ligában futballozott – ma a topligákban Sallai Roland játszik mint egykori akadémista. Leszűrhető, az utóbbi tíz évben az utánpótlásra költött milliárdokat rosszul használták fel. Mondják, egy MLSZ-ben készített statisztika szerint az akadémián nevelkedők döntő többsége az NB III-ban futballozik, vagy 25 éves kora előtt végleg abbahagyja a labdarúgást – vagyis még a nemzetközi szinten nem jegyzett NB I-ig, NB II-ig sem jut el.

Kívülről úgy tűnik, a nevelésre minden a rendelkezésre áll, de nincs számonkérés, nem hallottunk olyanról, hogy egy klub vagy akadémia támogatását megvonták volna, mert a felnőttcsapata csak légiósokat alkalmaz, vagy mert nem adott egyetlen játékost sem a magyar labdarúgásnak. A mérések alapján az erőnlét rendben van, futni a magyar játékosok is tudnak, de az már a futballtudás része, hogy mikor és hova. És az is, futás közben mennyire magabiztos a labdakezelés és a passzolás. A labdajáratás sebessége volt fájdalmasan lassú az albánok ellen is...

A mai válogatott meghatározó alakja Szalai Ádám, a következő generációból Szalai Attila, az Eb hőse Fiola Attila volt – talán az ő példájuk illusztrálja leginkább, a mai modern futballban a képesség, a technikai tudás mellett a mentális erő, az alázatos munka vezethet sikerre. Vajon milyen mentalitású gyerek jön ki az akadémiáról, aki 16 évesen többet keres, mint a szülei összesen vagy éppen a tanára – elvárható-e tőle, hogy dolgozzon többet, amikor a legjobbak helye garantált az ificsapatban? Mitől tanulna meg küzdeni? A korosztályos válogatottak mérkőzéseit figyelve ugyanaz tűnik fel, mint tíz és húsz éve: a felnőttkorhoz közelítve egyre jobban leszakad, lemarad a magyar csapat a riválisok mögött. A 2009-es vb-bronzérmes U20-as válogatott sokszor hivatkozási alap: jól menedzselt, jól versenyeztetett korosztály sikere volt az, jól összerakott csapat – az ellenfelek már akkor is az egyéneket képezték, mi ificsapatot építettünk.

A magyar labdarúgás a százmilliárdokban mérhető állami támogatás révén történelmi lehetőséghez jutott: minden feltétel adva van a minőségi munkára. Az infrastruktúra kiváló, a körülmények rendezettek, már csak az éveken át tartó szakszerű munkát kell ehhez hozzátenni. Mégis negyedikek vagyunk a csoportban, ugyanúgy, mint amikor nem volt pénz a gyerekfociban – persze az is igaz, hogy a Nemzetek Ligájában a válogatottnak sikerült feljutnia az A-divízióba. Ezzel együtt a történelmi eséllyel a magyar labdarúgás eddig nem tudott élni, az MLSZ sem vitt végig konzekvensen egyetlen koncepciót sem, hiába világított rá a Double Pass-jelentés a képzés terén mutatkozó hiányosságokra. Az a realitás, hogy az összes magyar akadémiáról évente egy játékos közepes európai (az osztrák, a holland, a belga) bajnokságba jusson el, ám az öt topligáról egyelőre ne is álmodjunk.

„Mintha Magyarországon nehézséget jelentene a nemzetközi szintű futballisták kinevelése.”

Az Eb óta Marco Rossi is követett el hibákat, de ebben sajnos nyilvánvalóan igaza van.