Békesség legyen vele! – N. Pál József publicisztikája

Örvendhetnék, hogy az igazi Törőcsik András      utolsó mérkőzését élőben láttam, ám – a búcsú napján – örvendeni nem, csak emlékezni lehet. 1979. június 16. volt, s a már bajnok Újpesti Dózsa az utolsó fordulót a már benn maradt ZTE-vel játszotta Zalaegerszegen. Csúnya idő kerekedett, szitált az eső, a találkozón meg rázendített, a reflektorokat is bekapcsolták, noha nem volt este még. Gólokban gazdag (3–3) eredmény lett, volt iram is, az éberebbek „bunda, bunda” skandálása harsogott a végén, aztán jól megázva hazamentünk.

Tudott már: gólgazdag döntetlenben egyeztek meg a felek, úgy, hogy Fekete László, az Újpest harmincnál tartó gólvágója mennél többre jusson, hogy az Aranycipőért zajló versenyben legyen esélye még. Mi tagadás, zetésként is Törőcsiket figyeltem elsősorban. Nem fogták a védőink szorosan őt, ámulva néztem, ahogy a labda a lábán „zenélt”, s ahogy a tócsák közt tánclépésben közlekedett. Kétpercenként ugratta ki Feketét, aki fejét lesunyva robbant, majd az oldalhálóba, a lécre vagy a kifutó, magát jobban összehúzni képtelen Bolemányi Jánosba lőtt. (Szünet után „bekapart” egyet, s 31 gólja – a 34-et elérő holland Kees Kist mögött – az Ezüstcipőre lett elég.)

Nos, Törőcsik, aki – mert sietett a szabadságra, mondta később – nem a csapatbuszon, hanem barátja kicsi autóján igyekezett Pest felé, ekkor sérült meg súlyosan a síkos útról lecsúszva Zalacsány előtt. Vélem, hiába tért vissza '80 tavaszán, csípője (meg a lelke?) sosem lett a régi már, s ez jobban fájt, mint hogy az Argentínában fellépő világválogatottban lett volna kilenc nap múlva – '79. június 25-én – jelenése, ami így örökre elmaradt. Lehet, a sors akarta, hogy „pont oda”, az esztendővel korábbi gyötrelmes emlék színhelyére ne térjen vissza?

Szóval: a még ép Törőcsiket láttam akkor játszani, ám nem szabadulok a gyanútól, hogy labdarúgásunk számomra eddig utolsó egyértelmű zsenije adottságaihoz méltó pályájának reménye – nem szigorúan szakmai szemszögből! – már 1978. június 2-án este – nálunk 3-án éjszaka egy óra körül – odaveszett lényegében.

Tudom, senki, az eredmény-, a siker- és – újabban – a „topmániába” ragadt szurkoló nem érthet egyet azzal, amit írok, de a magyar futball jó félszázados tendenciáinak figyelőjeként hadd jegyezzem meg, hogy ezzel most nem foglalkozom. Mert emlékszem, hogy ama nap éjjelén az argentínai világbajnokságon a mieink hazaiak elleni nyitó meccse, az igazságtalannak érzett vereség, Törőcsik és Nyilasi hajrábeli kiállítása után milyen üres szemmel néztem a falum felett ragyogó csillagokat, pedig elütöttem a húszat, s futballunkra 1969 – Marseille – óta megfonnyadt lélekkel néztem már. Mert nem az 1977–78-as eredmények, hogy két távollét után kijutottunk a világ rendje helyrebillenéseként, s nem bravúrként fogtuk föl akkor. Nem is a fölhorgadt remény – hittük, hogy az Argentína, Olaszország, Franciaország, Magyarország csoportból gond nélkül továbbjuthatunk –, hanem e szőke fiatalembernek a villanásnyi csodatételei hajtották az én szívemet is, s ez a visszatérni tetsző gyermeki áhítat omlott össze újra. Az éles sípra emlékszem, a magyar kommentátor öntelten cinikusnak érzett szavaira, a leballagó játékos hátára (tudta az operatőr „ki” ő!), amiről szólva Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című könyvének 23–31. oldalát kötelező olvasmánnyá tenném mindenkinek, akit a a labdarúgás a statisztikákon meg a trófeákon túl is érdekel.

Az olaszok és a franciák elleni vereséget szinte egykedvűen néztem, majd jött a hír: az MLSZ a válogatottól Törőcsiket és Nyilasit – mert „szégyent hoztak” ránk – egy teljes évre (a kiállításért a FIFA-tól egy meccset kaptak!) eltiltotta! Az új vezetőség (Szepesi György váltotta Kutas Istvánt) a büntetést föloldotta, Törő a bénult válogatottban kevésbé, de a bajnokságban újra csillogni kezdett, ám jött '79. június 16., és minden megváltozott. A lejtőn lévő honi futballt – pedig mennyire vártunk reá! – ő sem váltotta meg tehát.

Egyéni, állítom, a világ legelső vonalához mérten is páratlan képességeinek miért csak töredékét „váltotta valóra”, a búcsú napján erről meditálni nem helyénvaló, de tehetsége természetéről és sorsáról lehet szót ejteni tán. Ballai Attila szava jut eszembe: Törőcsik nem hozta ki magából, ami benne volt, de megmutatta! Tán ez volt az ő futballhistóriai egyedisége, s amit „megmutatott”, azt a fociimádó lelket foglyul ejtő káprázattal mutatta meg. Fájdalom, legnagyobb pillanatairól nem maradt mozgókép igazán. Jó, a Köln elleni '83-as KEK nyolcaddöntő szemtelen dupla hintája „megvan”, de – higgye el bárki ifjabb ember – ez a mozdulatsor csak ügyes produkció volt azokhoz képest, amelyeket az igazi Törőcsik – nem sűrűn! – főleg 1976–77-ben produkált. Sejtem, az újabb évtizedek igényein fölnőttnek nehéz megérteni, mégis leírom: lehet, se gól, se helyzet nem lett e pillanatokból alkalmasint, de aki látta, annak szemébe és lelkébe égett az egész. S aki érezte is e misztériumot, hihette: maga az Isten „játszhat” így, avagy ő üzen a futball titkáról Törőcsik mozdulataival nekünk. Lássátok, örvendezzetek, s ne csak a trófeák után áhítozzatok agresszív akarással és mindenáron! Aki vagyok, most épp e gyerekben mutatom meg én, hogy gazdálkodik az ajándékkal, az az ő – meg a körötte élők – dolga ezután.

Nem tudom, „küldetésével” mennyire volt tisztában. (Az, hogy tudta, jobb minden magyarnál, nem az említett tudás egyáltalán, az csak a honi sztársághoz volt elég.) Barátja, Bendó Zsolt lejegyezte szavai azt sugallják, igen, Törőcsik számon tartotta mulasztását – utólag legalább. Ezt olvasom: „Egyet sajnálok, Zsolt, hogy nem tudtam magamból kihozni mindazt, amit a Jóistentől kaptam. Azt a kiváltságos tudást, ami az ölembe hullott, amiért meg sem kellett dolgoznom.” Ha pontosan idézte szavait a szerző, döbbenetes ön- és helyzetismeret e vallomás, s még arra is magyarázat talán, miféle fájdalmakkal élt az az ember, aki gyötrelméről sohasem beszélt – sőt, „lazasággal”, legyintéssel takarta el azt? –, mert van, amiről beszélni nem lehet.

Arról például, hogy az öntörvényű, csak (!) a játék adta öröm mámorában fickándozni szerető lélek minemű – akkor neki fölismerhetetlen – állapotokkal találkozott Magyarországon. Mert ezek hatásával szemben, szabályokat fölrúgó zseniként is, ő védtelennek bizonyult, s – nem tudva róla – önmagát kezdte pusztítani. Arról van szó, hogy a hatvanas évektől málladozó, az ő beérkezése idején meg már gyorsulva porladó magyar (nemcsak) futballetikai viszonyok közepette az új kihívásokra reflektálni képes profi hozzáállást elsajátítani fikarcnyi esélye sem lehetett, sőt, kivételes tehetsége miatt épp neki volt a legkisebb sansza erre. Élt, bele a (magyar) világba, dédelgetve, sikeresen, önmaga és közege ambivalens viszonyát nem foghatta föl, s ha jöttek a bajok, nem érthette, miért reá jönnek, s miért őt „csesztetik”. Hisz csak játszani akart, jól érezni magát, mint a legtöbb országlakó a langymeleg kádári pocsolyában, s ha jött a baj, menekült mindenki (hagyjanak békén!), de elsőül önmaga elől.

Nem állítom, hogy Törőcsik a „rendszer” áldozata lett, de azt igen, hogy sorsa – akkor, abban a közegben – szinte törvényszerűen alakult úgy, ahogy. A felelősség reá eső része persze nem tagadható, ám tudott, hogy – labdarúgásban különösen – a zseni zseniálissá csak más zsenik-zseniközeliek közt lehet, s legyen bármily tehetséges, csapatjátékban az őt is determináló állapotot a legritkább esetben haladhatja meg.

Élete tanulsága mégis példázat, hisz az emlék megmarad. Az a rész is, ami fáj, s az is, ami az örömöt idézi föl. Akkoriban nála nagyobb érzelmeket kiváltani senki sem tudott, s a futball legszebb adományát hagyta reánk. Itt járt köztünk, játéka kegyelmi pillanataival derűt csalt az arcokra, azt ültetett a szívekbe is, s most lénye belelobbant a végtelenbe. Ember volt, nagyon esendő, aztán sokat szenvedő ember, ez bizonyos, de hiszem, tisztességtelen lélek pillanatokra sem.

Halála napja, július 9. óta egyre Zrínyi Miklós döbbenetes négy sora jut eszembe, ha reá gondolok. Tán mert – 335 esztendő különbséggel – ugyanazon a napon születtek ők?

„Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Órám tisztességes csak légyen utolsó.
Akár farkas, akár emésszen meg holló,
Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.”

Békesség legyen veled, Törőcsik András!

***

Törőcsik András, az Újpest legendás labdarúgójának búcsúztatása ma 14 órakor lesz a Megyeri úti temetőben.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!