Válogatott: 125 éve született az első magyar sztárcsatár

A karikalábú Slózi, ahogy a szurkolók becézték, a magyar futball hőskorának legendás alakja, az első világszerte ismert és elismert magyar labdarúgó volt. Tizenhat évesen lett a Ferencváros második csapatának igazolt játékosa. Három mérkőzés után már az első csapatban játszott – igaz, csak egy mérkőzésen, egy sérült csatár helyén.

A ballábas támadó három hónap után került vissza a kezdőbe a balszélső posztján, s abban az évben már bajnokságot is nyert. A következő nyolc évben hatszor volt a zöld-fehér bajnokcsapat tagja, a drukkerek ekkoriban a Fradi-pálya és a teniszpálya közti kis közt Slózi utcának nevezték. 1911. február 12-én, amikor felavatták a Ferencváros Üllői úti stadionját, az MTK elleni meccsen ő vette be először az ellenfél kapuját, csapata végül 2:1-re győzött.

Schlosser 1915-ben a nagy vetélytárs MTK játékosa lett – miután a legenda szerint a Ferencváros elnökétől egyszer a szokásoson felül még két tiszteletjegyet kért, de nem kapott. Az ezt követő vitában taknyosnak nevezték, amin úgy megsértődött, hogy azonnal távozott, és bekopogtatott a Hungária körúton. Mindez az első világháború idején történt, s annyira nagy hírnek számított, hogy még a frontról érkező jelentéseket is háttérbe szorította az újságok címlapjain.

A kék-fehéreknél az első évben 16 mérkőzésen 38 gólt rúgott, ennél jobb eredményességi mutatója magyar játékosnak azóta sincs. Az MTK-val szintén hatszor lett bajnok, ezután Svédországban és Lengyelországban vállalt edzői munkát, majd Ausztriában a Wiener AC-ben is megfordult játékos-edzőként, aktív pályafutását pedig 1926-ban a Ferencvárosnál fejezte be, az első profi magyar bajnokcsapat tagjaként.

318 magyar és osztrák bajnoki mérkőzésén 417 gólt szerzett, hétszeres gólkirály és tizenháromszoros bajnok, utóbbi vélhetőleg megdönthetetlen rekord. A magyar élvonalbeli bajnokság abszolút gólrangsorában 361 találatával harmadik Szusza Ferenc (393) és Zsengellér Gyula (387) után, az IFFHS nemzetközi örökrangsorában pedig hatodik 417 találatával – csupán Pelé, Josef Bican, Puskás Ferenc, Romário és Roberto Dinamite előzi meg.

A válogatottban húsz évig, 1906 és 1926 között, 17-től 37 éves koráig játszott (utóbbival sokáig korelnöknek számított) és 58 gólt jegyzett. Az első magyar labdarúgó volt, aki elérte az 50. válogatottságot, összességében pedig – saját adatai alapján – 75 alkalommal szerepelt a nemzeti tizenegyben (a hivatalos statisztika 68 válogatottságot tart számon). Slózi 1911-ben Svájc csapatának hat gólt rámolt be, 1912-ben Oroszország legjobbjainak ötöt lőtt, mesterhármast háromszor ért el. A címeres mezt utoljára 1955-ben a 100. magyar-osztrák mérkőzésen, a Népstadionban húzta magára, a 104 ezer fős közönség előtt ő végezte el a kezdőrúgást. A nagyszerű futballista 1959. július 19-én hunyt el.

A görbe lábaival a karikaturisták kedvencének is számító Slózi népszerűsége a mai filmsztárokéval vetekedett. Sokan vidékről csak azért utaztak fel Budapestre, hogy Schlossert játszani lássák. Az emberek nem egyszer vállukon vitték haza a csatárt vagy éppen kifogva a lovakat maguk húzták az őt szállító kocsit városszerte. Nemzeti kincsnek tekintették, versek születtek róla és hozzá, neveztek el róla cipőpasztát és versenylovat, könyveket írtak és filmet forgattak róla. Ő maga szerény, kedves ember maradt, mindenki szerette és tisztelte – jellemző, hogy halála után két kőfaragó rajongója ingyen készítette el sírkövét, amelyen ez szerepel: Slózi. 75x a hazáért.