Életet az éveknek! – interjú a 75 éves Mészáros Lajossal

– Hatéves sem volt, amikor a magyar férfiválogatott 1955-ben megnyerte az Európa-bajnokságot a Népstadionban. Van személyes élménye?
– Nincsen, de nem sokkal később fiatalon megismerhettem számos Eb-aranyérmest. Az Apáczai Csere János Általános Iskola és Gimnáziumban Arday László és Vittek Lajos szerettették meg velem a sportágat, 1964-ben, 15 évesen kerültem a Bp. Honvéd korosztályos csapatába. Már a belépéskor fantasztikusan éreztem magam, a Klapka utcai csarnok lenyűgözött a méreteivel. Az meg pláne, hogy Simon János és Greminger János is az egyesületben játszott. Sőt! Simi már nem, de „Csőrös” ott volt még a tokiói olimpiai csapatban, mint ahogyan a többi honvédos, Bencze János, Koczka Pál vagy Saca, azaz Rácz János. Fájó kimondani, de a magyar válogatott legutóbb 1964-ben szerepelt az ötkarikás játékokon. Simonnal még pályára léphettem egy csapatban, ő visszajátszott az NB I tartalékban, én pedig ifjú titánként kerültem be. A Tüzér utcai Honvéd-fellegvárnak különleges hangulata volt. Az atlétáktól a vízilabdázókig, öttusázókig, tornászokig igazi sporttársak voltunk, a labdarúgókkal ádáz kispályás csatákat vívtunk, s bizony megálltuk a helyünket, pedig a korszak egyik legjobbja, Tichy Lajos is beszállt ellenünk.

– Gellér Sándor talán jobban futballozott, mint ahogyan kosárlabdázott…
– Kis túlzással igen, mindkét sportágat magas szinten űzte, de Losonczy Árpád sem volt ügyetlen.

– Elvileg ott lehetett volna az 1969-es olaszországi Európa-bajnokságon, ám nem lett tagja a keretnek. Miért?
– Egyszerű a válasz: felvettek a Testnevelési Főiskolára, előtte egyetemi előfelvételisként tizenegy hónapos katonai szolgálatot teljesítettem. A másik – s ez a nyomósabb érv –, hogy a játékoskarrierem kevésbé volt hangsúlyos, mint később az edzői.

Emlékezetes döntő: megették a zöld almát

– Huszonöt éves korában, elég fiatalon abbahagyta az aktív játékot.
– Amikor a TF-re kerültem, az akkori szabályok szerint a felsőoktatási intézmény együttesében, a TFSE csapatában kellett pályára lépnem. Büszke vagyok rá, hogy az 1972-ben az NB I-be feljutó csapat tagja voltam. A főiskolán 1973-ban szereztem testnevelő tanári diplomát, rá három évre edzői oklevelet. S hogy miért hagytam abba? Megszületett a fiam, Zalán, emellett eltört a sajkacsontom, de a legfontosabb ok az volt, hogy már edzősködtem 1973-tól a Honvéd utánpótlásában. De szépen fejeztem be a játékot, mert bajnokok lettünk a Honvéddal, aztán a TFSE-ben még egy idényt levezettem.

– Tudatosan készült az edzői pályára?
– Igen. A Honvédba a nevelőedzőimhez, Baranyai Lajoshoz és Kincses Lajoshoz jártam vissza edzőinasként tréninget és egyéni képzést tartani.

– Több periódusban volt a Honvéd szakvezetője, 1983 és 1986 között négy bajnokságot nyertek. Melyik a legemlékezetesebb aranyérem?
– Elláttam már a szakvezetői feladatokat 1979-ben is, amikor Ránky Mátyás amerikai tanulmányúton volt – az én közreműködésem is kellett a bajnoki címhez. De az igazán emlékezetes az 1985-ös döntő, amely két győzelemre ment a MAFC ellen. Az első mérkőzésen Gellér Sanyit állították ki, amivel automatikus eltiltás járt, a másodikon Kamarás Györgyöt. Úgyhogy a döntő találkozó előtt ott álltam irányító nélkül. Pontosabban Judik Béla töltötte be a szerepkört – egészen kiválóan. A szükségből tökéletes megoldás született. A műegyetemistáknál Glatz Árpád volt az edző, azt nyilatkozta, együttese olyan, mint a zöld alma, még érnie kell. Én meg azt mondtam: megettük a zöld almát! Rá egy évre is mi lettünk a bajnokok.

– 1986-ban a válogatott szövetségi kapitánya lett, első alkalommal 1991-ig töltötte be a tisztséget. Mit emelne ki ebből az időszakból?
– A szövetség elnöke, a MAFC-hoz ezer szállal kötődő Vilmos Endre javasolt szakvezetőnek a nemzeti csapat élére – nagyrészt annak köszönhetően, hogy 1985-ben és 1986-ban bajnoki aranyig vittem a Honvédot. A válogatottal 1987-ben a 9–12. helyen végeztünk, kiemelném, az Eb-döntő mezőnye akkoriban nyolccsapatos volt. Többek között Székely László, Berkics László, Judik, Heinrich Róbert, Kovács Attila és Hosszú István alkotta az együttest.

Nem volt felhőtlen a búcsúja a Honvédtól

– Az 1991-es visszatérése a Honvédhoz is hozott két aranyérmet, 1993-ban és rá egy évre.
– Ez már a rendszerváltoztatást követő időszak, Tungsram-Honvéd, majd Danone-Honvéd néven futottunk többek között Viktor Kuzminnal, Boros Zoltánnal, Nagy Zoltánnal, Orosz Lászlóval, Heinrich Róberttel, a fiammal, Zalánnal és nem utolsósorban Dávid Kornéllal…

– Az 1994-es bajnoki cím ellenére nem volt felhőtlen a búcsúja a Honvédtól…
– A ZTE az egyik csapat harmadik győzelméig tartó fináléban már kettő nullára vezetett, s egy kicsit összekülönböztünk a szakosztály-vezetőséggel. Kijelentettem, az idény végén távozom, de a döntőben még maradok a kispadon. Elégtételt jelentett, hogy megfordítottuk az állást, és a mienk lett a bajnoki cím.

– Említette Dávid Kornélt, aki egyedüli magyarként eljutott az NBA-be.
– Ha megenged egy közbevetést: számos válogatott játékosnak nem csupán a felnőttek között voltam a trénere, hanem a nevelőedzője is. Kornél is közéjük tartozik. Mit mondhatok? Büszke vagyok, hogy eljutott a legmagasabb szintre.

– Egy sportoló felépítése összetett munkát igényel egy nevelőedzőtől.
– Természetesen. Folyamatosan képeztem magam, sőt, talán nem hangzik nagyképűen: jelenleg is tanulok, képzem magam.

– Második időszaka a válogatottnál sikertörténet: harminc év után jutott ki az Eb-re az együttes.
– Már szóba került az 1969-es nápolyi kontinensbajnokság, ahová játékosként nem jutottam ki, majd kapitányként velem kerültünk be a franciaországi 16 csapatos mezőnybe. 

– És ha nem kapunk ki az oroszoktól, a nyolc között vagyunk…
– A sportban nyilván nincsen feltételes mód, de a spanyoloktól kilenc, az 1998-ban világbajnoki döntőt játszó oroszoktól egy, a szlovénoktól hat ponttal kaptunk ki. Pedig mindenre odafigyeltünk Rezák László edzőtársammal, Budavári Ágota sportpszichológussal és Téglássy György csapatorvossal. Nagyobb koncentráció és egy kis szerencse hiányzott.

– Keletkezett abból konfliktus, hogy a fia, Zalán trénere volt?
– A MAFC korábbi legendájával, Kangyal Tiborral is beszélgettem erről, ő Gergő fiát edzette. Abban maradtunk, a többiekhez képest a srácoknak majdnem duplán kellett teljesíteniük, hogy pályára léphessenek. Ebben az olasz klasszis, Dino Meneghin is megerősített bennünket, akinek a fia szintén válogatott játékos volt. Előfordult, hogy Zalán csapattársa, Bencze Tamás szólt, ne legyek már olyan kemény a gyerekkel. Hozzáteszem, otthon – ebben az időszakban – szándékosan nem került szóba a kosárlabdázás. Utólag azt mondom, ez talán hiba volt.

– Kevesen tudják, a sokszoros válogatott Zalán mellett még két gyermeke van, Áron és Réka.
– Ha már szóba hozta: Áron Szolnokon volt NB I-es kosaras, Réka világkupagyőztes, kétszeres Európa-bajnok aerobikos. De ami a legfontosabb, mindig is hangsúlyoztam, hogy a sport mellett lehet, sőt kell tanulni. Nem véletlen, hogy valamennyien több diplomát szereztek. Erre talán büszkébb vagyok, mint a sportolói múltjukra.

Kerékpározik, síel, a borlovagrend tagja

– A kétezres évek elejétől betöltötte a honi szövetség szakmai alelnöki posztját, tavalyig az MKOSZ szakmai és utánpótlás bizottsága elnökeként tevékenykedett, 2010 óta a Magyar Edzők Társasága elnökségi tagja, amelybe tavaly negyedik alkalommal választották be, nem mellesleg a kinevezésekről döntő mesteredzői kollégium kilenc tagjának egyike, egy időben a MOB sportági vezetője volt, hetente nemegyszer megfordul a szövetségben. Miként látja ezt a negyedszázadot?
– Talán nem hangzik nagyképűen, mindig képviseltem az edzői szakmát, azon voltam, vagyok, hogy a szakmabeliek egyre képzettebbek legyenek. De ez a negyedszázad legfrappánsabban így foglalható össze: a munkám a hivatásom és a szenvedélyem.

– Három évtizede Velencén, illetve Nadapon él, néhány éve, műtétje után azt nyilatkozta, kívülről-belülről átalakította az életét. Ezt hogy kell érteni?
– Ami „kívülről” is látszik: kerékpározom, síelek, úszom, kocogok, de inkább a rendszeresség a fontos, mint a tempó. Belül pedig annyit változtattam, hogy visszavettem a tempóból, kerülöm a stresszt.

– Úgy tudom, a borokkal is közelebbi kapcsolatba kerül – nem csak úgy, hogy issza… 
– A Velencei-tavi Szent Benedictus Borlovagrend és a Magyarországi Borrendek Országos Szövetségének felügyelőbizottsági tagja vagyok. Ez elsősorban társadalmi szerepvállalás, olyasmi, mint a jelenlét a Magyar Edzők Társaságában.

– Hogyan foglalható össze a hetvenöt év?
– Háromnegyed évszázadosan az életről való hitvallásomat Abraham Lincoln fogalmazta meg, pontosabban az ő szavait tettem magamévá: „A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt az életedben, hanem hogy mennyi élet volt az éveidben.” Remélem, ezt majd százévesen is elmondhatom!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. november 16-i lapszámában jelent meg)