Nem kiabáltak egymással

– Látva, hogy a tavaszi MTK-ban lejátszott hét meccse nem éppen a briliánskategóriába sorolható, nem bánta meg, hogy hazajött Bulgáriából?– Ott még rosszabb lett volna a helyzetem… – mondta Ferenczi István, a télen a Levszki Szófiához igazolt csatár, aki áprilisban visszatért a Hidegkuti-stadionba, és bizony a visszatérése meglehetősen gyászosra sikeredett, hiszen a bajnokság végén a csapat vele együtt alaposan leszerepelt… – Elvégre az MTK-ban legalább játszottam, még ha nem is jól, de a Levszkiben esélyem sem lett volna a csapat közelébe kerülni. Ráadásul ha ott maradok még erre a néhány hónapra, akkor a bolgárok leigazolhattak volna újabb két évre, és akkor még nagyon sokáig ülök a kispadon.– Pedig úgy rémlik, arról számolt be: jól kezdte szófiai karrierjét, gólt szerzett, és jól játszott az első találkozón.– …és, bevallom, ezzel nagyjából fel is sorolta a pozitívumokat. Szokványos a történet: az edzőváltásig valóban nem volt baj, jól ment nekem is a futball, nagyszerű volt több tízezer szurkoló előtt játszani, de az új szakvezető már a saját embereiben bízott, és így gyorsan kikerültem a csapatból.– Aztán gyorsan bekerült, mert alighogy hazatért Bulgáriából, másnap már Szombathelyen játszott az MTK-val. Legalább aklimatizálódott volna a magyarországi hangulathoz…– Nem a másnapi játékkal volt a gond, hanem a szerencsémmel. Pontosabban a balszerencsémmel, mert egyből kifordult a bokám. Részleges szalagszakás lett az eset vége. Bizonyítani viszont nagyon akartam, ezért nem érdekelt ez a sérülés, és nem kéredzkedtem ki a csapatból.– Nem lehet, hogy a bukdácsoló MTK-nak, mondjuk, felsőbb parancsra mindenáron szüksége volt egy, akár félig sérült Ferenczire is?– Csak rajtam múlt, hogy futballozom vagy sem, és én a játék mellett döntöttem. Ez az én felelősségem volt, de szó sincs arról, hogy a sérülésemmel akarnám magyarázni a gyenge formát. Egyszerűen a többiekhez hasonlóan én is rossz passzban voltam.– De miért? Kikerülhetetlen a kérdés, hogy mi történt tavasszal a korábban még fantasztikusan játszó és hét mérföldes előnnyel vezető MTK-val, hogyan sikerült Guinness-rekordokba illően elbukni az aranyat.– Ez tényleg döbbenet. Elsősorban azt említhetném, hogy nem volt elég kemény a téli felkészülés. Nekem az volt Szófiában, ezért is bíztam abban, hogy tudok segíteni a csapaton, aztán látja, mi lett belőle… Másfelől pedig az egész ősz és tél arról szólt, hogy az MTK a bajnok. Márpedig az, aki tízpercenként hallja ezt, az végül maga is elhiszi. Így a játékosok is elkönyvelhették magukban az aranyat. A nagy baj viszont az volt, hogy a kijózanító vereségek után sem sikerült felrázni a csapatot, pedig az ellenfelek is botlottak, így még akkor is volt sanszunk a bajnoki címre, amikor igazából már nem is érdemeltük volna meg.– Hát, tavaszi tizenkettedik helyezésük okán tényleg nem érdemelték meg. De ha már megjegyezte a téli, nem túl keménynek ítélt felkészülést: azt még Bognár Györggyel végezte az MTK, a szombathelyi vereség után viszont Popovics Sándor ült a kispadra. Utólag okoskodva természetesen nem érte meg a váltás, hiszen ezt az eredményt bármelyik játékos nagymamája hozta volna – de ön szerint a Haladás elleni nulla–három után jogos volt Bognár György távozása?– Szerintem elhamarkodott volt. Bár nem tudom, a szombathelyi meccsig mi történt az MTK-val, de nekem akkor is korainak tűnt az edzőcsere. Aztán jött Popovics Sándor, aki más stílust képviselt, de sajnos vele sem sikerült feltámadnunk.– Sőt… Megnéztem az ön osztályzatait, a hét meccsen a több hármasnak és az Újpest elleni kettesnek köszönhetően 3,8 az átlaga. Ezt nem is érdemes minősíteni.– De, tegyük meg: valóban nagyon rossz. Igaz, már az ősszel is hozzászoktam, hogy az újságírók sokszor túl kritikusak velem szemben, de ennek ellenére természetesen elfogadom a véleményüket.– Higgye el, nem pikkelünk önre, csupán arról lehet szó, hogy Ferenczi István a legjobb játékosok egyike az MTK-ban, és a legjobb játékosoktól mindenki többet vár.– Nincs is ebből semmi gond. Tudom, vannak előnyei is, ha valaki ismertebb az átlagnál, és a tényekkel amúgy is fölösleges vitatkozni. Az én feladatom a góllövés volt, és ezt csak a Videoton ellen sikerült teljesítenem. A többi meccsen nem tudtam érvényesülni, így tényleg elmondhatjuk, hogy nagyon rossz idényt zártam Szófiában és Budapesten egyaránt.– Pedig a vége még jó lehetett volna, ha legyőzik a kupagyőzelem óta elkényelmesedő Újpestet. Vagy nem akarták elrontani a három villamosmegállóval odébb készülődő fiestát..?– Gondolja, hogy önként lemondunk az UEFA-kupa-indulásért járó igen komoly prémiumról, csakhogy a Fradi legyen a második? Ugyan már! Nem mondta nekünk senki, hogy kapjunk ki, és mi sem akartunk kikapni. Az a helyzet, hogy egy rossz szezon egyik legrosszabb meccsét sikerült produkálnunk, és tényleg megköszönhetjük az Újpestnek, hogy az eredményt tekintve nem alázott meg bennünket. Holott a meccs nem úgy indult, hiszen az elején nekünk is voltak helyzeteink.– Az egyiket nem könnyű elfelejteni…– Nekem sem. Hét-nyolc méterre álltam az üres kaputól, amikor jött a labda, és ha egyből ellövöm, biztos gól. Ám mivel kicsit erős volt a beadás, lekezeltem a labdát, hogy utána nyugodtan beguríthassam, de mire lőttem volna, az újpestiek már rég leszereltek. Hatalmasat hibáztam, ám azért szomorú is vagyok, hogy a társak közül senki nem szólt: vigyázzak, mert mögöttem egy védő.– Nocsak, már nem is beszélnek egymással?– Ráhibázott. Nem arról van szó, hogy utálnánk egymást vagy ilyesmi, csupán megváltozott a hangulat. Ôsszel még kiabáltunk, tanácsokat adtunk a másiknak, szidtunk, ha kellett, de most már semmi. Sem szavakkal, sem tettekkel nem segítettük egymást.– Akkor visszamegy Bulgáriába? Ilyen segítőkész környezet biztos akad ott is…– Na, azért a kettőt nem lehet összemérni. Úgy fest, maradok az MTK-ban, bár egy-két halvány ajánlatot már kaptam. Meglátjuk. Azt mindenesetre nagyon sajnálom, hogy lemaradtunk a nemzetközi kupaindulásról. Nagyon szeretnénk jövőre a joggal dühös szurkolóinkat kiengesztelni. Szóval sokkal jobb idényt várok. Igaz, ezt a mostanit nem lesz nehéz felülmúlni…