Kötelező győzelmi gyakorlat

Az olaszok ígéretükhöz híven nem énekelték a himnuszukat, csupán a szokásos, réveteg tekintettel megejtett összekapaszkodást "produkálták” – az ecuadoriak bezzeg teli tüdőből fújták a sajátjukat, látszott rajtuk, el vannak varázsolva, lebegnek a föld fölött, hogy itt vannak, hogy itt lehetnek.

A lelki attitűdök közötti különbség aztán a pályán is visszaköszönt, mégpedig igencsak hamar. Öt perc röpke ismerkedést követően a világbajnoki atmoszférától kissé megrészegedett latin-amerikaiak csupán nézték, amint Vieri a 7. perc elején kilépett Tommasi pazar átadásával – a vetélytársak megbolondítása egy szédületes Totti-labdaátvétellel indult –, ám egy picit hosszan tette maga elé a labdát, így túl közel került az amúgy is remek ütemben kirontó Cevalloshoz, nem is tudta áttenni a vetődő kapus felett a labdát. A figyelmeztetés azonban nem térítette magukhoz az ecuadoriakat: harminc másodperc telt el, amikor Totti a tizenhatos jobb oldalán robbant, levitte a labdát az alapvonalig, jobbal, bokából visszatette – a passzban benne volt Itália két és fél ezer éves civilizációjának minden intelligenciája –, a rössel érkező Vieri pedig másodjára nem tévesztett: ballal a léc alá vágta a labdát. Az ütemezés tökéletességéről mindent elmond, hogy belsővel küldte rá tizenöt méterről – mégis olyan sebességre gyorsult fel a Fevernova (alkalmasint igazolva a kísérleti eredményeket: azaz hogy példátlanul gyorsan hagyja el a cipőt a labda), hogy Cevallosnak esélye sem lehetett.

Szédelegtek Delgadóék, az első negyedórában alig találkoztak a labdával: szerencséjükre az "érintők” között ott volt Cevallos, aki Totti huszonnyolcról elengedett bombáját tolta ki nagy vetődéssel. Az első fertályóra végén Vieri szabadrúgása pattant veszélyesen (Porozo porozta meg Di Biagio bokáját hátulról, nektár helyett sárgát kapott), a labda végül mellékocogott. Ezután kezdtek némiképp magukra találni az Egyenlítő-környékiek, de az egyenlítés meglehetősen távolinak tetszett, még ha a De La Cruz fémjelezte jobb oldal aktivizálta is magát. A taljánok ugyanakkor be-betörögettek a résekbe, a 24. percben Zambrotta tette futtából keresztbe a labdát, az azonban gyorsabban érkezett a kelleténél, Vieri már nem tudta normálisan kapura irányítani. Más kérdés, hogy az óriás csatár ezen a szapporói estén a "minden másodikat berúgom” elv alapján kapcsolódott be az akciókba: egy szokványosan tesze-tosza ecuadori akció elfojtása után Di Biagio a megszerzett labdát egy tolás után a meglóduló Vieri elé ívelte – csekélység: negyven méterről! –, utóbbi lepattintotta magáról a védőjét, balról betört a tizenhatoson belülre, és bár tizenkét méteres lövésébe Cevallos belerakta a lábát, a labda átpattant a cipőjén, Vieri meg lendületből megkerülte a kapust, és a gólvonalról a hálóba bikázott.
Félóra telt el, mire a dél-amerikaiak is hozzászóltak a partihoz, ekkor Mendez próbálkozott, majdnem eljutott az ötösig, csakhogy Tommasi belecsúszott a lövésbe, amely így az oldalhálóban halt el. Később egy Totti-bomba érdemelt említést (Cevallos kissé zavartan tolta ki a középre zúduló labdát), a hajrában pedig Mendez passzírozása – örömet elsősorban Buffonnak okozott, aki "érdemben” vetődhetett végre.

Néhány nyegle passz jelezte, az olaszok kissé visszafogottabban kezdték a második félidőt: biztos vezetésnél ez azért érthető. Ettől még Zambrotta az 51. percben gyönyörűen elsuhant a jobb szélen, beadására Totti szépen rádőlt, kapáslövése azonban levágódott a belső védőkről. A túloldalon Mendez oldott ki egy rakétát tizenhétről, ami bőven mellészállt, Tommasi hasonló távolságról megeresztett lövésénél viszont Cevallosnak kellett kesztyűznie. Nem sokkal később a kapus kapott egy embereset Donitól, aki a labdát a léc közreműködésével fölé, Cevallos fejét viszont lerúgta nyújtott lábbal egy szöglet után. Minthogy Cevallos e megrázkódtatás előtt is bizonytalankodott, Vieri úgy vélte, az oldalvonal tájékáról is tesztelheti: kemény tekerintését megint csak kiütötte a kapus. Egy-egy kósza korner illusztrálta, hogy az ecuadoriak is próbálkoznak, de túl jól zárt a talján védelem, úgy tetszett, veretes mázli szükségeltetik ahhoz, hogy Mendezék betaláljanak.

Ehhez viszont erő kellett volna, az pedig fogyóban volt itt – ott meg úgy vélték, minek rohanni. Kissé le is ült a találkozó, sőt megkockáztatható, a félidő közepére le is feküdt, a stadionba csupán Del Piero becserélése költöztetett némi életet, az is elsősorban a lelátóra. Egy-egy jó becsúszás, a légtér korlátlan uralása, továbbá szükség szerint apróbb faultocskák fojtották meg az ecuadori próbálkozásokat – már-már úgy festett, az utolsó húsz perc erős mezőnyözésbe fullad. A 89.-ben aztán Maldini tett arról, hogy kissé hörögjön a nép: csúnyán beragadt, Delgado így kiléphetett egy leperdülő labdával a bal oldalon, tizenháromról tüzelt is, ahogy a csövön kifért, Buffon azonban szenzációs vetődéssel szögletre tolta a bal alsó sarokra zúduló labdát. Ekkor kellett egyedül izgulnia Olaszországnak – a squadra azzurra amúgy rendkívül magabiztosan mutatta be a "kötelezőket”: azon a napon, amelyen a többi meccs piros lappal körített tizenegyessel dőlt el, ez minimum megsüvegelendő teljesítmény.