Házi feladat – Morvai Katalin publicisztikája

AMIÓTA NOVEMBER ELEJÉN olvastam egy kiváló cikket a Nemzeti Sportban, amelyben Horváth Dávid, az MTK NB I-es labdarúgócsapatának vezetőedzője az együttes remek szereplése kapcsán arról beszélt, hogy „a győzelem jó pedagógus”, lesem, várom a hasonló megnyilvánulásokat. Ez ugyanis olyan üdítően hatott rám, mintha valami új felfedezésről osztotta volna meg a gondolatait a szakember, akinek az irányításával tíz év után a legjobb rajtot vették a kék-fehérek, s jelenleg a negyedik helyen állnak a tabellán.

Konkrétan ezt válaszolta Cserháti András kollégának a felvetésre, hogy a két veretes múltú, sokáig idegenlégiós válogatott játékosa, Németh Krisztián és Stieber Zoltán nem sértődnek-e meg, amikor nem teszi be őket a kezdőbe: „Jó karakterű játékosokról és emberekről beszélünk, akik persze minél több időt akarnak a pályán tölteni. Ám tudjuk, a győzelem jó pedagógus… Nem volt abból feszültség, hogy az utóbbi időben a kispadról szállnak be, hiszen tudják, ez korábban másképp volt, és lesz a bajnokságnak olyan szakasza, amikor megint a kezdőbe kerülnek. Profi gondolkodású futballisták.”

Sajnos az olyan megnyilvánulások, amelyek a siker receptjével foglalkoznának, ritkaságszámba mennek. Hiába hallgatom szinte minden reggel a Nemzeti Sportkrónikát, az interjúk – amennyiben győztes mérkőzésről szólnak – sportágtól függetlenül inkább csak afféle derűs óvatossággal rögzítik a tényt, hogy ez vagy az a játékelem jól sikerült, és tényleg jó, hogy a befektetett munka végre kijött. Ellenben vesztes találkozókat követően maradnak a „tanulunk a hibáinkból…, megyünk tovább” típusú, unásig ismételt, önszuggeráló szófordulatok.

Köztudott, hogy a hibákból lehet tanulni. Abraham Lincoln, az Amerikai Egyesült Államok 16., egyben első republikánus elnöke mondta anno, hogy: „Nem érdemes a hibáinkat elkövetni, ha nem tanulunk belőlük.” Az élsportban is sokan gondolnak a hibákra úgy, mint tanulási lehetőségre. Az edzők, a szakmai stábok, videóelemzők mindent megtesznek, hogy elsősorban a csapatsportágakban (ahol a hibázási lehetőségeknek – éppen a variációs lehetőségek miatt – se szeri, se száma) a következő megméretésen ne forduljon elő ugyanaz a rossz megoldás, mint legutóbb. Erre az angol Bertrand Russell irodalmi Nobel-díjas matematikusnak, filozófusnak is van egy frappáns mondása: „Soha ne kövesd el ugyanazt a butaságot kétszer, hiszen elég nagy a választék!”

Szóval az élsportban mindenki azon van, hogy tanuljon a vereségből, a hibából. Minden elbukott küzdelem után az a házi feladat, hogy kijavítsuk a hibákat. Hozzám azonban közelebb áll az a megoldás, amelyben elsősorban a sikerekből, a jól megoldott helyzetekből, a megnyert meccsekből tanulunk. Örülnék, ha legalább a szándék meglenne rá, hogy többet elemezzük, mi működött jól, mi vált be az elképzeléseink közül, ki és hogyan lendítette át a holtpontokon a versenyzőt, a csapatot, miképpen lett a különböző egyéni képességű játékosokból CSAPAT?!

Röviden szólva, szerintem üdvös lenne, ha nem azt keresnénk, mi volt a rossz, hanem azt, hogy mi volt a jó. A jót, a sikert kellene szem előtt tartani. Felteszem, a sportpszichológusok az ilyen hozzáállástól a kezüket dörzsölnék.

A hetvenes évek elején sok ez irányú gondolattal még aligha találkozhatott az edzőm, a MAFC ­magasugróinak trénere, ám Kismartoni Karcsi bácsinak mégis volt annyi józan esze, hogy sose engedte rontott kísérlettel befejezni az edzést. Nem számított, mennyire vagyunk fáradtak, milyen magasságon „törtük ki a derekunk” a kemény lécet magunk alá gyűrve, addig kellett kísérleteznünk (végső soron akár lejjebb helyezett léccel), amíg sikeres ugrást nem produkáltunk. A válogatott atléta Rudolf Erika és Mátay Andrea is ezzel zárta a technikai edzést, és én is. A sikert kell bevésni, arra kell emlékezni, mondta pofonegyszerű magyarázatként a mester – és az eredmények őt igazolták.

Manapság azonban világszerte a hibakeresésnek van kultusza. Pesszimista esetben a bűnbakkeresésnek, optimistább hozzáállás esetén a rontásokból tanulásnak. Pedig létezik egy irányzat a vállalati csapat­építő kultúrában, amely azzal foglalkozik, mi vezet sikerre. A német Stephan Schmidt népszerű könyvet írt arról, hogy mi a problémamegoldás kulcsa, mi a céges műszaki vezérigazgatók sikerének titka, s milyen szemlélettel lehet fejleszteni és üzemeltetni egy vállalatot. Megállapításai az élsportra is érvényesnek tűnnek. Az amazingcto.com weboldalon azt írja „A sikerből tanulj, ne a hibákból” című cikkében, hogy a hibák és a hibakeresés a mai társadalomban túl vannak értékelve. Mindenki a másik hibájából szeretne tanulni. S bár ezen példák felsorolásával nagyon érdekfeszítő előadásokat lehet tartani a céges csapatépítőkön, a valóságban kevés haszna van annak, hogy mások mit rontottak el.

Egy friss sportpéldával hadd szolgáljak. A műkorcsolya és jégtánc Grand Prix kínai állomásán szombaton a női kűrben a versenyzők közül sokan hibáztak. Ugrást, de szimpla lépéssort vagy hétköznapinak tűnő mozdulatot is. Mégis életszerűtlen azt gondolni, hogy a versenyben dobogón végző amerikai Amber Glenn vagy a japán Csiba Mone edzői azt elemezgetnék a tanítványaikkal, hogy a többiek miből és miért estek el. Az amerikai karrierje legjobb eredményével (215.54 pont) zárt, és a kis termetű japán lány – aki közismerten stabil, biztos ugró – is csak egyet hibázott. Azt sem ugrásból, hanem egy olyan lépéssorban, amit álmából felkelve is tud. Szóval akkor mi a tanulság? Mármint a hibákból levonható tanulság? Mondhatni, semmi. A mások hibáiból meg dupla semmi.

Visszatérve Schmidt írására, olyan dolgokra világít rá, amelyeket nem árt tudni. Mint például, hogy a sikerhez kevés út vezet, miközben a hibák száma végtelen. Ha sikeresek akarunk lenni, a jól elvégzett gyakorlatokat, teendőket kell ismételnünk, begyakorolnunk. Tulajdonképpen mások sikerét is megpróbálhatjuk utánozni. Az is sokkal hasznosabb, mintha elvesznénk annak gyötrelmei között, hogy mit nem csináltunk jól eleddig egyénileg és/vagy csapatban. „Néha az emberek megkérdezik, hogyan lehetnének sikeresebbek. A tanácsom ilyenkor az: csinálj többet azokból a dolgokból, amelyek a múltban sikeressé tettek. Játssz az erősségeiddel, ne a kudarcokra koncentrálj” – zárja le gondolatait a szerző.

Szerintem ez igazán megfontolandó az élsportban is. És a nemzetközi profi labdarúgásban biztos, hogy működik is. Ezért van az, hogy a nagynevű, sikeres edzőknek stílusuk van. Bárhová kerülnek is a nemzetközi porondon, még egy alapvetően eltérő játékosállománnyal is szeretik ugyanazt a focit játszatni. Majdhogynem azt lehet mondani, a jó szeműek már a csapat játékáról meg tudják mondani, hogy Pep Guardiola, Alex Ferguson, Jürgen Klopp vagy Carlo Ancelotti irányítja-e az együttest. Ők azt ismétlik, ami korábban jól ment, amiben hisznek, ami működött. Egyértelmű, hogy sikerben gondolkoznak. (Ez persze nem zárja ki, hogy az esetleges hibáikat elemezgessék, korrigálják. E téren, sorozatban öt elbukott Manchester City-meccs után Guardiolának azért most van teendője…)

„Nem értem azt a kulturális bűvöletet, amely szerint a kudarc a levonható tanulságok forrása – írja Jason Fried, az ismert chicagói techguru. – Mert mit is tanultál? Megtanultad, mi nem működött. Most már nem követed el ugyanazt a hibát kétszer, valószínű, hogy legközelebb mást rontasz el. Abból, hogy tudod, mi nem működik, még mindig nem tudod, mi az, ami igen. Hát ez nem sok tanulság. Ehelyett a legtöbb energiát szenteld a sikerek tanulmányozásának. Mit csináltál jól? Mi működött? Miért sikerült? Hogyan tudod megismételni? Lehetne-e a jót még jobbá tenni?”

Fried ugyan nem a sport világából jött, de nyilvánvaló, hogy arra is érvényes a mondandója. A nagy meglátások globálisak, igazak az élet minden területén. Szóval csak bizakodom, hogy a Nemzeti Sportkrónikában vagy más médiában egyre többször köszön majd vissza a tanulunk a sikereinkből mentalitás.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!