Nyergelj, fordulj! – Ballai Attila publicisztikája

Megint a három Dárdai. Egyszer, 2023 augusztusában már írtam róluk e hasábokon, Családi kör címmel. Nem is három, hanem négy főszereplőről, a három fiú mellett az édesapáról, aki akkoriban a Bundesliga egyből éppen kieső és a másodosztályban két vereséggel rajtoló Hertha vezetőedzője volt. E minőségében egyszersmind három gyermeke trénere, és ezzel kapcsolatos fenntartásaimnak, aggályaimnak adtam hangot.

Azt taglaltam, hogy mivel a (futball)világ az egyénekre, egyedi jelenségekre lebontható kudarcok, azaz bűnbakok logikája mentén működik, e családi vállalkozásban nagy kockázatot látok. Elsősorban azt, hogy az edzőnek bármely fia egy-egy „bucskázása” az ő megítélését, szakmai és személyes presztízsét duplán apaszthatja. Apai minőségében ráadásul olyasmire is figyelmet, energiát, koncentrációt kell fordítania, amire normális esetben nem kellene. Hozzátettem, e szituáció a csapattársaknak is kényes, hiszen adódik a dilemma: hogyan viszonyuljanak a három Dárdaihoz, például ha okot adnak rá, merjék-e leüvölteni a fejüket, ahogyan más ifjonccal tennék? Felvetettem, hogy ebben a személyes száltól átszőtt, amúgy vérprofi alá-fölé rendeltségi viszonyban nincs helyes magatartásforma egyikük számára sem. Nemhogy a kivételezés, de a leghalványabb látszata is visszás, a ló másik oldala, az esetleges túlkompenzálás pedig más jellegű feszültséget szíthat.

Mindez másfél éve történt, azok az idők elmúltak. Dárdaiéknál most merőben más családi kör alakul. És elárulom, ez megmelengeti a szívemet. A három fiú megint együtt futballozhat, de a kispadon már nem az édesapa ül, hanem Marco Rossi szövetségi kapitány. A csapat ugyanis a magyar válogatott! Így a fenti, a korábbi helyzetben szerintem jogos kételyek mindegyike érvényét veszítette. A „világrekord” lehetősége ellenben megmaradt; ahogyan a nemzetközi elitben még sohasem fordult elő, hogy apa és három fia egyszerre, egy mérkőzésen egy klubot szolgált volna – a megye kettőben bizonyára, ott akár két bő rokonsági kör kiadhat egy kezdő tizenegyet –, úgy nemzeti együttesben egyazon időben családi triplára ismereteim szerint eddig egyetlen példa akadt: a 2010-es hondurasi vb-keretben a három Palacios fivér.

Kit érdekel azonban HON, amikor itt van nekünk HUN! Dárdai Palkó és Márton után a legifjabb, Bence alig egy hete jelentette be, hogy elkötelezte magát a magyar válogatott mellett. Nem állíthatjuk, hogy a némettel szemben, mert a felnőtt Nationalelfbe még nem kapott meghívót, de nem is ez a lényeg, az esélye abszolút élt rá, az U19-es garnitúrának oszlopos tagja volt – például a mieink ellen is. Mostantól őt is a „mieink” közé számíthatjuk.

Ez így kétszeresen is különleges fordulat.

Először azért, mert mindhárom fiú érdemesnek bizonyult a magyar kerettagságra. Rossi mestert nyilvánvalóan nem vezette semmiféle parciális érdek, nem akart „jó lenni” a papánál, hanem úgy találta, a három Dárdai erősítést jelenthet.

Másodszor azért, mert bár mindhárman Berlinben nevelkedtek, élnek, tanultak meg futballozni, igent mondtak a magyar futball és Magyarország hívó szavára. Ez pedig nemcsak az ő dicséretük (legalábbis innen nézve, a mi szemünkben az), hanem a szüleiké is. Sőt, elsősorban az övék.

Valószínűleg Mécs Károly minapi halálhíre és talán a Jókai-emlékév teszi, hogy kissé talán merész gondolattársítással a Kőszívű ember fiai és Baradlay Richárd huszárkapitány jutott eszembe, aki osztrák szolgálatból hazatért a magyar szabadságharc mellé. Az utolsó ösztönzést az őt meglátogató és a lelkére beszélő édesanyjától kapta, ennek hatására adta ki az új jelszót a századának: Nyergelj, fordulj! Most persze nincs se forradalom, se megdöntendő Habsburg-uralom, és Bill Shankly amúgy szelllemes aforizmáját sem osztom, amely szerint a futball nem élet-halál kérdése, hanem sokkal több annál. Másrészt viszont Dárdai Bence ugyancsak sokkal többről nyilatkozott meg, mint a labdarúgásról és egy sportoló választásáról, amikor a közösségi médiában így írt: „Németországban születtem, Németországban nőttem fel, és a Német Labdarúgó-szövetség képezett engem. (…) Minden hálám ellenére a gyökereim Magyarországon vannak, a szívem és a családom szíve is Magyarországért dobog, és nagyon örülök, hogy a magyar felnőttválogatottban játszhatok. (…) Már nagyon várom, hogy találkozzunk a Puskás Arénában.”

Úgy tartom, azokban a mondatokban, szövegekben, amelyekben szerepel a de kötőszó, az azt megelőző rész jelentőségét veszti, már-már törlendő, és a fentiekben az „ellenére” a de-vel egyenértékű. Ám itt a bevezetés sem felesleges, hanem kötelező és korrekt tiszteletkör, ráadásul természetesen tökéletes németséggel megfogalmazva. Ami viszont utána jön! Nincs mese, öregszem, ennek egyértelmű jele, hogy ha ilyesmit olvasok, picit elhomályosul a tekintetem. Aki ezt tizenévesen képes leírni, kimondani, az Baradlay kapitány huszárjai között is az első sorban lovagolt volna.

Sokáig ugyanoda, az első sorba helyeztem magamban Dárdai Pált, az édesapát is. Labdarúgóként is, fazonként is, később szövetési kapitányként is. Úgy leginkább. Amint 2014 őszén odakerült válogatottunk élére, harminchárom év után mindjárt pontot szereztünk a románoktól, méghozzá Bukarestben. Amikor pedig 2015 kora nyarán Helsinkiben 1–0-ra megvertük a finneket, az Eb-selejtezőre hangolódva, az öltözőben olyan beszédet mondott, amilyet hosszú ideig se előtte, se azóta, utána senki. És nem csak azért, mert ehhez közös anyanyelv kell, mert a lélek mélyéig hatolni, igazi erőt, hitet, tartást adni csak így lehet. A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón pedig a következőkkel állt elő: „Le a kalappal a csapat, a média és a stáb előtt, mert ha összefogunk, akkor az ilyen meccseket így lehet megnyerni, ez az 1–0 Magyarország győzelme.” Akkor azt hittem, végre újra van olyan vezérünk, aki a daliás elődök, Baróti, Mezey nyomdokaiba léphet. De aztán választásra kényszerült a Hertha és a mi csapatunk között – és előbbi mellett voksolt. Szakemberként, családfőként, édesapaként bizonyára logikus döntést hozott. Szíve joga volt. Az én szívem joga meg az volt, hogy ettől kicsit összefacsarodjon.

Majdnem egy évtized múltán meg örömmel, megnyugvással, magam felé némi furcsa elégtétellel nyugtázom, hogy lám, minden rendben lehet Dárdaiéknál. Nagyon rendben. Szögezzük le, semmiféle garancia sincs arra, hogy a három fiú egyszerre játsszon a válogatottban, még arra sincs, hogy mindannyian bekerüljenek akár márciusban a törökök elleni, akár ősszel a vb-selejtezős keretbe. Ettől a kötelező kockázati elemtől azonban még karakánabb, még méltánylandóbb a döntésük. Amelynek Dárdai Pál nem edzőként, szakemberként, hanem szülőként a részese, és meggyőződésem, hogy élsportoló gyermekek esetében ez a legfelemelőbb, legfelelősségteljesebb minőség.

Elegendő csak Szoboszlai Dominik, Sallai Roland, Szalai Attila pályáját és abban a felmenők szerepét említeni. Nem véletlen, hogy a tehetségeket nem iszonyatos mennyiségben ontó akadémiákkal szemben fel is bukkant egy új kifejezés, az „apadémia”.

Ami Dárdaiék esetében akár „nagyapadémiára” bővíthető. Hiszen az idősebb, az 1951-ben született és 2017-ben elhunyt Dárdai Pál sem volt akárki, sőt; az 1974–1975-ös bajnokság tavaszi rajtján a PMSC színeiben középpályásként rámolt be négy gólt a címvédő és addig tizennégy fordulón át veretlen Újpesti Dózsa hálójába. A 4–2-es diadal után a Népsport a szenzációszámba menő tízes osztályzattal értékelte e korszakos bravúrt. Történt mindez 1975. február 22-én, egy híján napra pontosan fél évszázaddal azelőtt, hogy az unoka, Dárdai Bence megírta ama bizonyos üzenetet. Ami remélhetőleg valamilyen, idelenn ismeretlen módon eljutott a nagypapáig is.

Úgyhogy a legidősebb Dárdai békében nyugodhat – egészen addig, amíg, ha a sors és Marco Rossi úgy akarja, a három srác magyar címeres dressz­ben kifut a pályára. Mert akkor azért jöhet némi, büszkeséggel átitatott nyugtalanság.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!