A magasság mámorában – Csinta Samu publicisztikája

A PÁRHUZAM KERESÉSE egyelőre elkerülhetetlen, de közeleg a pillanat, amikor fokozatosan okafogyottá válik. A svéd Armand „Mondo” Duplantis, a rúdugrás kétszeres világ- és olimpiai bajnoka néhány napja Clermont-Ferrand-ban a tizenegyedik világcsúcsát ugrotta, ám a 627 centis rekord mindenekelőtt arra késztetett, hogy utánanézzek: egyetlen, vele összemérhető illusztris elődje, Szerhij – akkoriban még Szergej – Bubka 1986. június 8-án Moszkvában jutott túl a ma már bagatellnek számító 601 centin, és jutott el a 11-es sorszámig. Szárnyalása 615-ig tartott, a szovjet-ukrán titán akkor harmincéves volt, a trónfosztó Duplantis viszont csak húsz, amikor 617-et ugrott 2020-ban Torunban, és elkezdte a világcsúcsok monopolizálását. Akkor mindenki nagy tétben fogadott volna, hogy a történelem alapos átírásának kezdeténél állunk. Ebből annyi máris megtörtént, hogy a léc 627-en áll, miközben a rekordtulajdonost súlyos „méltánytalanság” érte: a nemzetközi szövetség 2000 óta immár összevonva tartja nyilván a csúcsokat. A teljes képhez ugyanis hozzátartozik, hogy Bubka a szabadtéri és fedett pályás eredmények külön-külön besorolása alapján jutott el a 35-ös rekordszámig.

Armand Duplantis hat hónappal az olimpiai bajnoki címe párizsi megvédése után tért vissza Franciaországba. Az All Star Perche rúdugróverseny szíve egyik csücske lehet, miután 2018. február 26-án ezen a viadalon ugrott 588 centis U20-as világcsúcsot – a felvételek alapján nemcsak hét évvel fiatalabban, de legalább tíz kilóval kisebb izomtömeggel is. Bár lehet, hogy ezzel a feltételezésemmel vitába szállna, hiszen az egyik vele készült interjúban úgy fogalmazott, a rúdugró egyik legnagyobb erénye a rövid távú memória fejlettsége lehet. Akár a golfozó esetében, akinek azonnal törölnie kell az elvégzett mozdulatot, és csak a következő ütésre – rúdugrásban értelemszerűen kísérletre – koncentrálnia. Mert az arénában a kutyát sem érdekli, mennyit ugrottál át előtte, illetve korábban hányszor sikerült átrepülnöd a hat méteren. Ott és akkor kell átvinni az aktuális magasságot.

Az azonban vitán felül áll, hogy miután Párizsban ismét olimpiai bajnok lett, Duplantis cseppet sem eresztett le, miközben figyelme egyre inkább sportága népszerűsítésére összpontosul. A Karsten Warholm elleni zürichi bulivágtát Mondo azóta is jó mókának tartja, tudhattuk meg az AFP hírügynökségnek adott friss interjúban, azt mondja, nagyobb hatást váltott ki az emberekből, amint közvetlen érintettként maga is várta volna. „Nem tudnám pontosabban megfogalmazni a tanulságot, hogy mi lenne a követendő út, de az biztos, hogy néha muszáj szórakoztatónak lennünk.” Útkeresésnek elfogadható.

Rögtön csattanna sokak válasza, miszerint annál szórakoztatóbb nincs, mint amikor világcsúcsot láthat néhány ezer ember a helyszínen, illetve milliók a képernyő előtt. De az is lehet, hogy egy sportág – esetünkben az atlétika – képviselőinek ezen túl is keményen kell dolgozniuk a minél több fiatal bevonzása érdekében. Mert a konkurencia bizony óriási, néhány nagy hagyományú sportág talpon – értsd: olimpiai kínálatban való – maradása a nézettségen, az eladhatóságon múlik. Ezt a célt pedig nemcsak az olimpia és a világbajnokság, no meg az eddigi különböző szintű nemzetközi versenysorozatok szolgálják, hanem az olyan ötletek is, mint amilyennel Michael Johnson rukkolt ki: az idén útjára indul a négy versenyből, illetve csupa futószámból álló Grand Slam Track-sorozat is.

Kardoskodik emellett épp egy olyan atléta, mint a svéd hétpróbázó-válogatott anyukától, Helena Hedlundtól és amerikai rúdugró apától, Greg Duplantistól származó Armand, a négy Duplantis fióka egyike. Testvéreivel együtt sohasem illett bele a mai gyerekekről alkotott általános képbe: nem kellett kicsavarni a kezükből az okostelefont vagy a játékkonzolt, egész nap a kert végében felállított trambulinon ugráltak, a rúdugrás izgalmait próbálgatták. A gének és az egymással való versengés megtette a hatását: valamennyien sportolók, sőt, rúdugrók lettek, csak a másodszülött Antoine lett hűtlen az örökséghez, ő ugyan 14 évesen már 396 centit tudott, végül azonban a baseballnál kötött ki. Armandnak a legnagyobb báty, Andreas volt a példakép, aki svéd válogatottként ifjúsági vb-részvételek után, 542 centis eredménnyel a háta mögött 2015-ben abbahagyta a versenyszerű atletizálást. Nem tudom, keressünk-e bármilyen összefüggést azzal, hogy Mondo Armand nem egészen 16 évesen épp abban az évben jelent meg a nagyvilág előtt megnyerve a Caliban rendezett U18-as világbajnokság rúdugrószámát. „Akkor tudatosult bennem, hogy micsoda potenciál rejtőzik benne” – mondta utólag Helena, aki azóta is fia szakmai és lelki támasza. Akkoriban került a gyerek szobájának falára egy autogrammal ellátott Renaud Lavillenie-poszter is – a svéd suhanc épp a franciától hódította el később a világcsúcsot. „Tizenhét évesen versenyeztem ellene első alkalommal, nem voltam több tehetséges kölyöknél, akiből még bármi lehet, de akár el is tűnhet a süllyesztőben” – így napjaink egyik legelismertebb sportolója.

Azt állítja, a 2019-es világbajnokság elveszítése – Dohában „csak” ezüstérmes lett – nélkül aligha következett volna be első, 2020. februári világcsúcsjavítása Torunban (617), majd a folytatás egy hét múlva Glasgow-ban (618). „Lavillenie rekordja annak esett »áldozatul«, hogy elképesztő módon akartam győzni, elsősorban magamnak bizonyítani, hogy én vagyok a legjobb, hogy Doha csak szerencsétlen baleset volt.” A tokiói olimpia előtti utolsó versenyen, a stockholmi Gyémánt Liga-viadalon mindenki jelen volt, aki fontos neki: a családja, a barátnője családja, a barátai. „Világcsúcstartóként még sohasem versenyeztem előttük. Hogyan okozhattam volna csalódást annyi embernek, aki szeret engem?” – idézte fel a pillanatot. Hazai pályán szerzett világcsúcs ugyan nem lett belőle, útravalónak azonban kitűnőnek bizonyult az őt körülhömpölygő szeretet.

Számmisztikai szempontból mégsem hagyható figyelmen kívül az a bizonyos stockholmi viadal: a 21. verseny volt, amelyen Duplantis hat méter fölötti eredménnyel diadalmaskodott – 2021-ben, 21 évesen. Azóta megjavíthatatlanul „elromlott” a produkció íve, az ugyancsak 602 centivel aratott tokiói olimpiai győzelmet követően a svéd már nem tudott 605 alá kerülni, a 2022-es sorozat pedig bámulatosra sikerült. Előbb márciusban Belgrádban két hét leforgása alatt ugrott két világcsúcsot fedett pályán (619, majd 620), aztán június 30-án Stockholmban – hol máshol? – megjavította saját szabadtéri legjobbját. Az akkor elért 616 centis teljesítménye csak néhány napot élt, a eugene-i vb-n teljesített 621 már világrekordnak számított.

Ugorgyunk, mondhatnánk a klasszikus idézettel, amúgy sem lehet minden meghódított centiméter mellé közlekedési rendőrt állítani. Duplantis minapi 627 centis világcsúcsa nemcsak az egyszerű halandó számára van szinte felfoghatatlan magasságban, egyelőre a rúdugrómezőny többsége is szédül tőle. Bár e tekintetben is változni látszanak a dolgok, a Clermont-Ferrand-ban második Emmanuil Karalisz 602 centivel Görögországot is a hat méteren túli tartományba költöztette. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy Mondo Duplantis motivációja egyelőre nem csökken. Idei célja a 630 elérése. „Attól, hogy elérsz dolgokat, nem veszíted el a motivációdat. Sőt, ahogy megízleled a sikert, még tovább nő benned a lelkesedés. Ráadásul ha jó vagy valamiben, fölöttébb élvezed is” – idézte őt a France Press. A látszat is ezt támasztja alá, Duplantisszal minden rúdugróverseny egyben jó buli is.

Maszek számítások alapján már nehezen állhat elő ahhoz a bizonyos 21-21-21-es számsorhoz hasonló homogenitás. Legfeljebb a világcsúcsok terén kínálkozik némi pálya: például 2028-ban 28 évesen a 28. világrekordot jegyezhetjük a neve mellé. Nem esélytelen vállalkozás... 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!