A csodák birodalmában

Egyébként valóban csodálatosan megszerveztek mindent. Tokió központjától csaknem egy óra vonaton az a végállomás, ahonnan a médiadolgozót még negyven percen át viszi a busz a szaitamai stadionig. Csakhogy két megállóval előbb a kocsiból kitóduló szurkolók barátságosan integettek, szálljak ki, arcuk mintha azt fejezte volna ki, hogy menjek bátran, ők tudnak egy rövidebb utat. Rendben. Átszállás egy másik vonatra, két gyors megálló, és ismét sok ezer kék mezbe öltözött japán zúdult ki az állomásra. Köztük én, mint egy eltévedt Ázsia-utazó, aki azt sem tudja, hova keveredett, s mitévő legyen a sok mosolygós bennszülött között. Hangosan kiáltozó önkéntesek terelgették a népet az ingyenes busz felé, és közben folyamatosan mosolyogtak. Annak az arcáról sem lehetett letörölni az üdvözült mosolyt, aki közölte velem, csak érvényes jeggyel lehet felszállni a buszra, a nyakban lógó akkreditációs kártya ehhez nem elég. Menjek gyalog, másfél óra alatt ott is leszek.Én nem mosolyogtam. Tudtam, rendszerbe nem szabad belenyúlni, mert akkor a föld… És akkor megtörtént a csoda. Egy meglepő módon nem mosolygó férfiú komoly arccal intett, hogy álljak be a sorba, mehetek a busszal. A többiek nem értették, de sebaj. Mondom, a szervezés tökéletes volt. Ezek a buszok pillanatok alatt elnyelték a szüntelenül áramló szurkolókat, akik negyedórával később már a stadion bejáratánál állhattak újra sorban végtelen türelemmel és bámulatos fegyelmezettséggel. A föld talán azért sem fordult meg, mert tudta, ezen a napon hihetetlen esetek is előfordulhatnak, pusztán azért, mert ezen a különleges napon Japán házigazdaként először lép pályára a világbajnokságon, és ilyenkor a lazaságok felett is szemet lehet hunyni. Három órával a kezdés előtt kinyíltak a kapuk, és a boldog jegytulajdonosok átesve a biztonsági ellenőrzésen szépen besorjáztak a stadionba. Szinte kivétel nélkül mindenki a válogatott kék mezét hordta, a legtöbben Nakata feliratúban feszítettek, de a jelek szerint sokak kedvence Ono is. Hamarosan kékbe is borult a lelátó kétharmada, hogy aztán nem sokkal hat óra előtt most már valóban megrendüljön a föld: több mint ötvenezer torokból harsant fel ütemesen, hogy "Nippon, Nippon”.Hátborzongató volt. Az pedig megható, ahogyan ez a rengeteg ember együtt énekelte a himnuszt, majd ahogyan reagált a mérkőzés minden egyes pillanatára. Énekeltek vagy szörnyülködtek, szomorkodtak, majd ünnepeltek, ám egyet végig, folyamatosan érezni lehetett.Együtt voltak a játékosokkal. Nekik is fájt a rúgás, ők is cseleztek, lőttek, együtt lélegeztek velük. Nem történt semmi, mégis örökre emlékezetes marad a japánok bemutatkozása. Semlegesen pályán talán kikaptak volna, de így, hogy az egész ország ma csak a futballról, Nakatáról és társairól szólt, nem lehetett vereséget szenvedni. A nézők a lefújás után negyedórán keresztül tombolva ünnepelték kedvenceiket.És még a föld is alighanem megértően mosolygott.Semmi kétség, furcsa volt látni a dél-koreaiakat is. A hétfőn még hűvös, nyugodt, a világbajnokság láza ellen talán injekciót kapott nép keddre gyakorlatilag megőrült. A derék ázsiaiak kifestették magukat, többségük pirosban, fehérben és kékben pompázott, és készült az estére. Arra az estére, amelyen bemutatkozott a társrendező ország válogatottja. Végre éreztük, hogy a helyiek is felfogták: itt labdarúgó-világbajnokság zajlik, a világ egyik legfontosabb sporteseménye.Már Puszan, az itteni idő szerint esti mérkőzés helyszíne felé haladva is sejteni lehetett: valami különleges, eddig sohasem tapasztalt esemény közeledik. Korábban még nem fordult elő, hogy harminc kilométerre Dél-Korea második legnagyobb városától rendőrökbe ütközzünk, most erre is sor került. A mosolygó, integető karhatalmisták mutatták: tovább, tovább, arra van a stadion. Ott játszanak majd a kedvencek.A stadion környékén már tizenegykor nagy volt a tumultus, parkolni külön, erre feljogosító kártya nélkül már-már lehetetlen vállalkozás. Szerencsére volt már némi tapasztalatunk a puszani viszonyokat illetően, így különösebb keresgélés nélkül, némi megvesztegetés – apró magyar szuvenír – árán azonnal leállíthattuk a kocsinkat az egyik lakónegyed parkolójában. Az őrök vigyorogtak, kérték, hogy helyettük is buzdítsuk Dél-Koreát, majd utunkra engedtek bennünket. És ettől kezdve hosszú ideig a csodák birodalmában érezhettük magunkat. Csaknem kilenc óra volt még a mérkőzés kezdetéig, de a szurkolók már gyülekeztek. Gyakorolni jöttek. Néhányan az esti meccsen látott transzparenseket feszítették ki az Asiad Main Stadiumban, a többség pedig bevonult a nagy aréna mellett felhúzott, körülbelül negyvenezer férőhelyes stadionba – Magyarországon ennek sincs párja, nemhogy a vb-re felhúzott építménynek! –, és hozzáfogott a rigmusok énekléséhez.Egy üres stadionban, vezényszóra…Piros egyentrikó feszült rajtuk, sokuknál "Mi mindannyian akarjuk!” feliratú sál is volt, és tényleg remek összképet nyújtottak. Szurkolótoborzás, 2002, Dél-Korea. Megint tanultunk valamit.Azért az összkép nem volt teljesen harmonikus. Lehetett itt bármilyen rockzenekar, létesíthettek itt bármilyen standot, voltak, akiknek semmi sem nyerte el a tetszésüket. Elégedetlenkedők ugyanis mindenhol, még az egyébként roppant barátságos Dél-Koreában is vannak.Akadnak néhányan, akik rendőrállamnak tartják az országot. Nem tudni, mire alapozzák a véleményüket – mi eddig legfeljebb traffipaxot láttunk munka közben –, mindenesetre tény: a meccs előtt több százan tiltakoztak az országban tapasztalható túlságosan erőszakos rendőri fellépés ellen.Nem tudni, elérték-e, amit akartak, de azt mindenesetre sikerült kiharcolniuk, hogy a korábbiakhoz egyáltalán nem fogható rendőri készültség előzte meg az esti összecsapást. Szerencsére közbeavatkozásra már nem volt szükség.