Erőss a világ tetején

– Zsolt, mindenekelőtt fogadja gratulációnkat, és egyben árulja el, mit lehet csinálni a világ tetején?– Köszönöm szépen – mosolyog a rekorder. – Én egy órát töltöttem a csúcson fotózással, az ott felállított oszlop szemrevételezésével. Gyönyörködtem a táj szépségében, bár már kezdett felhősödni, a magasabb csúcsok lenyűgöző látványt nyújtottak. Ja, és levettem az oxigénmaszkomat, úgy sétálgattam.– Eredetileg úgy tervezték, hogy a maguk erejéből jutnak fel, végül mégis be kellett álljanak a palackozott oxigént fogyasztók közé. Miért?
– Május tizenhatodikán próbálkoztunk először a csúcstámadással – mondja Ács Zoltán, az expedíció vezetője. – Előtte Zsolt felvitt egy sátrat, némi élelmet, italporokat és edényeket a nyolcezer méteres magasságra, és otthagyta. Akkor még nem volt ott senki másnak a felszerelése. A sherpák később vitték fel a többiek sátrait. Azt ugyanis tudni kell, hogy mi egy nemzetközi mászócsoport tagjai voltunk. Aztán amikor a többiek – még előttünk – felértek erre a magasságra, nyilván azt gondolták, hogy a mi összehajtogatott felszerelésünk még egy tavalyról ottfelejtett cucc, így például elvitték a lábosunkat.

Életveszélyes félreértés

– Ezt Budapesten bárki elintézi egy bosszús kézlegyintéssel. Ott fönt viszont az életüket veszélyeztették.
– Pontosan. Hiszen a srácoknak a legnagyobb szükségük arra lett volna, hogy meleg folyadékhoz, teához jussanak – mondja Mezey László, aki ekkor már kiszállt a küzdelemből, mert bevérzett a szeme a nagy magasságban. – Ha az emberi test folyadékháztartása tengerszinten három százalékkal csökken, jelentős teljesítmény-viszszaesés következik be. El lehet képzelni, mit jelent ez nyolcezer méteres magasságban… Havat meg nem ehettünk, hiszen pillanatok alatt kihűltünk volna. Mégis nekivágtunk a csúcsnak, mert már nagyon közel kerültünk hozzá.
– A távolságot tekintve kétségtelenül, ám úgy tartják, hogy az utolsó nyolcszázötven méteres szintkülönbség legyőzése legalább akkora tett, mint nyolcezer méterig feljutni.
– Ezt mi is megtapasztalhattuk, hiszen már rendkívül közel jártunk, mégis vissza kellett fordulnunk. Az életünket nem kockáztathattuk, ez fő szempont volt a mászásnál – vallja Mécs László.
– Mégis majdnem baj történt.
– Nyolcezer-hatszázig jutottam maszk nélkül, amikor úgy döntöttem, visszafordulok. Akkor még nem volt semmi gondom, ám a táborba vezető út utolsó kétszáz méterét csak segítséggel tudtam megtenni, tüdőödéma lépett fel nálam. Szerencsére már jól vagyok, negatív az összes leletem – mondja Ács, akin azért látszik, hogy sokat fogyott, egész pontosan tíz kilót.
– A hírek szerint egy brit és egy amerikai hegymászó sietett a segítségére. Többen úgy gondolták, önök nem alkottak igazán egységes csapatot, és a korábbi két expedíció tagjai továbbra is egymás ellen versenyeztek. Például a csúcsra is külön-külön indultak útnak.
– Mi az utolsó táborig minden segítséget megadtunk egymásnak, igazi csapatként működtünk. De olyan magasságban már nem lehet egyszerre mozogni. Mindenkinek a saját tempóját kell elbírnia. Ha valakinek várnia kellene a másikra, azzal a saját esélyeit rontja. És a déli oldalon nincsenek veszélyes szakaszok. Csak kitartóan kell kaptatni a kiépített kötelek között a csúcsig – védi a társakat Ács Zoltán.
– Ezt a csakot gyorsan tegyük idézőjelbe. Hiszen mínusz tíz-húsz fokban, harmadannyi levegőben kell menni előre.
– És ez a hőmérséklet már melegnek számít. Mínusz tíz fok csak akkor van, ha ragyogóan süt a nap. Zolinak a levegővel gyűlt meg a baja, de még egyszer mondom, a visszafelé vezető úton nyolcezer méteres magasságig még nem volt gondja, csak az utolsó néhány száz méteres sík szakaszon, a viharos szélben segítettek neki a közelben lévők. Ezzel együtt amikor visszaértünk, már mi segítettünk neki. Viszszamentünk az alaptáborba, ő elindult lefelé, mi ketten Várkonyi Lacival pedig eldöntöttük, hogy még egyszer megpróbáljuk – mondja Erőss Zsolt.

Hatalmas nyomás

– A nemzetközi csapat tagjai miként vélekedtek önökről?
– Végig nagy nyomás volt rajtunk, hiszen rajtunk kívül mindenki maszkkal mászott. Zoli balesete után még jobban erőltették volna az oxigénpalackos mászást, ám mi kitartottunk az eredeti tervünk mellett, legalábbis a Déli-nyeregig – így Várkonyi, aki egyes internetes források szerint szintén feljutott a csúcsra.
– Önnek eszébe sem jutott, hogy ne cáfolja ezeket a híreket?
– Aki már eljut egy ilyen szintre, az nem hazudhat. A saját lelkiismeretemmel nem tudnék elszámolni – állítja Várkonyi László. – Különben is mi úgy tartjuk, hogy a hazug embert hamarabb utolérik a hegyen, mint a sánta hegymászót.
– Nyolcezer méteren miért döntöttek mégis a külső segítség mellett?
– Mert mindenképpen fel akartunk jutni, és annyira kimerültek voltunk, hogy másként nem sikerülhetett volna – mondja Erőss Zsolt. – Az alaptáborban, ötezer-háromszáz méteren pihentünk ugyan egy hetet, ám ez kevés volt. Tovább viszont már nem lehetett várni, mert a meteorológusok előrejelzése szerint a május huszonötödike tűnt alkalmasnak a csúcs meghódítására. Két nap állt a rendelkezésünkre, hogy újra felküzdjük magunkat a nyolcezres magasságba.
– Ott beléptek a palackozott oxigént használók népesebb táborába.
– Korábban rengeteg eldobott oxigénpalack volt a csúcs közelében, de hat éve elkezdődött egy akció. A sherpák komoly pénzt, tizenöt-húsz dollárt is kaptak egy palackért, ha levitték a hegyről. Szerencsére mára már megtisztították az egész csúcsot. Csak az otthagyott sátrak vannak fönt, de azokat úgyis lefújja majd a szél – szól közbe Ács, aki expedícióvezetőként nyilván a leginkább tisztában van az ilyen technikai részletekkel.
– Az önök teljesítményéről szinte mindent tudunk a híradásokból, a segítőikről, a sherpákról azonban szinte semmit. Mi az ő feladatuk?
– Ez mindig megegyezés kérdése. A főnökükkel kell megállapodni a szolgáltatásokról. Lényegében mindent felcipelnek, ez csak pénz kérdése. Nekünk szerencsére nem volt túl sok cuccunk, így kevés segítséget kellett kérnünk tőlük. De voltak, akiket szinte ők vittek föl a csúcsra.

Vissza akarnak menni

– Az utóbbi időben hallani arról, hogy ez már egyfajta turizmus, ami egyre nagyobb méreteket ölt.
– Így van. Május közepén, amikor mi sikertelenül próbálkoztunk, egyetlen nap alatt ötvenöten jártak fenn. Volt köztük egy hatvanhárom éves nagymama is. A sherpák nélkül soha nem jutott volna föl. Vitték a használaton kívüli, még bevetésre váró oxigénpalackjait, húzták-vonták, sokszor a lábát is ők tették előrébb. A sherpáknak semmi sem lehetetlen, ők ebből élnek már generációk óta. Annyi előnyük van velünk, nyugatiakkal szemben, hogy négyezer méter magasan születtek, és az egész életüket ott élték le. Persze velük is előfordulnak tragédiák, közöttük is vannak kiváló hegyivezetők és egyszerű földművesek, akik bár vállalják a veszélyt, tudják, hogy az életükkel játszanak.
– A palackos mászásnak mennyi a sportértéke?
– Kevesebb, mint a palack nélkülinek, hiszen az ezt használóknak nem kell megküzdeniük a magashegyi levegővel. Ezzel együtt ebben is vannak fokozatok, attól függően, ki mennyi segítséget vesz igénybe. Mi szinte mindent magunk csináltunk. Nem véletlen, hogy a mi teljesítményünket külön kategóriában értékelték. Az elmúlt években nem sokan jutottak olyan magasra palack nélkül, mint mi, hiszen összesen nyolcvannégyen jutottak fel oxigén nélkül a csúcsra tavalyig – mondja büszkén Erőss.
– A rekord megdönthetetlen. Mimotiválja még önöket?
– A palack nélküli csúcsmászás. Ez nem lezárása, sokkal inkább kezdete valaminek. Remélem, hogy mostantól évente indul magyar expedíció a Himalájára, és egyszer valamelyikünknek, talán nekem sikerül feljutni úgy, mint Reinhold Meissnernek: csak saját erőből – reménykedik a magyar rekorder.