Két héten innen és túl – Malonyai Péter publicisztikája

Nem tisztem meghatározni, hogy mi a népbetegség, mi nem, mindenesetre megdöbbentő, hogy egyre több a hír azokról a világklasszisokról, akiket depresszió sújt.

Olyan nagyságokról beszélek, akik elkápráztatták a világot, értelemszerűen előkerül a nevük, ha a sportágukról van szó. Miközben a depresszió esetén a mozgást az elsők között ajánlják a leküzdéséhez, márpedig ők aztán edzenek eleget – a végtelenségig. Más kérdés, hogy életük – hála (hála?) a virtuális térnek – a nyilvánosság előtt zajlik, nincs hova bújniuk, az oly korszerű háló fogságba taszítja őket.
Ott van például Gianluigi Buffon. Az olaszok legendás futballkapusáról kiderült, hogy 25 esztendősen a Juventus egyik bajnokija előtt pánikrohamot kapott, kapusedzője felajánlotta, hogy hagyja ki a meccset, ám erőt vett magán. Ahogy egyébként is igyekezett túljutni a bajon, a gyógyszerezést visszautasította, félve, hogy függővé válik, ám rátalált a festészetre. Szerencsésen.

A spanyol Álvaro Morata néha olyan mélyre került, hogy a cipőjét sem volt ereje felvenni, előfordult, hogy hirtelen hazarohant, mert fulladozni kezdett, homályosan látott. Magyarázata általánosítható: „Igen, mi vagyunk azok is, akiket a tévében és a csatornákon látsz, de sokszor ez nem a valóság, mert egy bizonyos képet kell mutatnod magadról.”

A francia Thierry Henry elmagyarázta, hogy gyakran jött rá hirtelen a sírás, maguktól folytak a könnyei. Csak lassan jött rá a baj eredetére, arra, hogy kisgyerek korától kezdve rengeteget küzdött, és csak azért, hogy megfeleljen apja óriási igényeinek. Mindhiába.

De a nemrég visszavonult Andrés Iniestát is utolérte a depresszió, barátja és csapattársa, Daniel Jarque halála volt az oka. Jarque-val 2002-ben a 19 évesek Európa-bajnokságát együtt nyerték meg spanyol színekben, nagyon szoros volt a kapcsolatuk. „Még mindig terápiára járok” – említette két éve, s azért szólalt meg, hogy segítsen azoknak, akik hasonló cipőben járnak.

Hasonló okból volt őszinte minden idők egyik legjobb úszója, az amerikai Michael Phelps. Csak az olimpiákról 23 aranyérme van, 2016-ban fejezte be a pályafutását, majd olyan súlyos lett az állapota, hogy többször megfordult a fejében: öngyilkos lesz. „Volt olyan pont, amikor nem akartam már élni. Olimpikonként négy évig a nagy pillanatra készülsz. Aztán amikor túl vagy rajta, elveszíted a fonalat” – mondta.

A debreceni futballikon, Dombi Tibor negyvenéves is elmúlt, amikor abbahagyta a játékot. Mert félt a visszavonulástól. „Rettegtem, hogy jön a depresszió meg minden ilyen mocsokság. A játék volt az életem, mi lesz velem nélküle?” – tette föl a kérdést, ám a válasz esetében pozitív, hiszen a baj elkerülte, ma is a klub kötelékébe tartozik, pályaedző.

Aki tehát megszólal, segítő szándékkal teszi, pedig az a korszerű módi, hogy a lelkünk, hát még a bajai, nem tartoznak a külvilágra. Jobb eltitkolni, elrejteni a bajokat. Olvasva a különféle oldalak gyalázkodó, kárörvendő véleményeit, védhető álláspont, ám segítség nélkül senki sem juthat az egyről a kettőre.

Még támogatással is nehéz, hiszen már ott megakad a tudomány, hogy mi is a definíció. Általánosságban zavaró érzelem, amely több mint két hétig tartó lehangoltsággal jár – olvasom. Hogy miért éppen két hét, ne kérdezzék, ahogy azt sem, hogy egy-egy esetben mi az oka. Az őszintébb hozzáértők szerint ismeretlen, mert legfeljebb annyit tudni, hogy genetikai, környezeti és pszichológiai tényezők kombinációja. Tessék választani! – vagyok cinikus, mindenesetre akad, aki szerint a rizikófaktor 40 százalékban a genetikában rejlik.

A depresszióról már az ókorban is tudtak. A görögök melankóliának nevezték, azaz fekete epének, a tünetek a Hippokratész által leírt négy testnedv (vér, sárga epe, fekete epe, nyál) egyensúlyának felborulására utalnak. Hippokratész szerint a melankólia a fekete epe túltermelődése miatt alakul ki.

A középkorban egyenesen bűnnek tartották, kiváltó okának pedig a hit hiányát vagy démoni megszállottságot. A gyógymód változatos volt, enyhébb esetben imákból, böjtölésből, vallási rituálékból állt, de a testi fenyítés vagy ördögűzés is előkerülhetett.

A 18-19. században jött a fordulat, egyre inkább orvosi, pszichológiai szemlélettel tekintettek a depresszióra, ma pedig már tudatosan figyelnek rá, legalábbis amennyire hagyja magát. A sportban sokáig, a kilencvenes évekig leginkább tabu volt a téma (sport = erő, egészség…), a kifejezést sem a mai, tudományos értelemben használták. Miközben a depresszió mindig is jelen volt az élsportban, de a róla való nyílt beszéd, a felismerés csak a közelmúltban vált gyakorlattá. Már akinél, mert ugyebár, amiről nem beszélünk, az nincs. Mintha gyerekkori orvosbarátom gyakorlati tapasztalatokból eredő bonmot-ja élne: „Más kárán tanul a hiszékeny, sajátján az okos.” Persze, itt is csak akkor okos, ha tényleg tanul.

Faludi Viktória sportpszichológus tavaly februárban Képes Sport-mellékletünkben Mohai Dominik kollégámnak beszélt a témáról, megállapítva, hogy manapság meglehetősen hamar jön a baj. „Egyre hamarabb jelentkeznek a kiégésre utaló jelek. Néhány labdarúgó-páciensemnél huszonkét-huszonhárom éves korban jelentkeznek a tünetek, ami ijesztő. A biológiai működés nem ehhez az ingeráradathoz és gyorsasághoz alkalmazkodott, ennek egyszerűbb belső kezelésére akár száz-kétszáz évet is várnia kell az emberi fajnak„ – érvelt okosan, hozzátéve: „Itt is sokkal könnyebb a megelőzés, mint a baj kezelése. A kötelező tanterv részét kellene képeznie a mentális felkészítésnek, és akkor a sportolóknak sem lenne szükségük rá később.”

Nem lehet vitatkozni Faludi Viktóriával, és az sem véletlen, hogy a megelőzésre szakosodott amerikai USPSTF (United States Preventive Services Task Force) erősen ajánlja a depresszió 12 éves kortól való vizsgálatát.

Mert a kezelés nem egyszerű, a gyógyszerek és a pszichoterápia áll a középpontban, ám egyik sem veszélytelen. A terápiánál nem mindegy, kihez kerül a sportoló, tudok olyan szakemberről, aki arra utazik, hogy felmentse páciensét még az önvizsgálat alól is, másokra hárít minden felelősséget, az antidepresszánsok pedig gyakran csupán a tüneteket orvosolják. Ráadásul egy hosszabb kúra megszüntetheti az ember érzelemvilágát. A rossz érzések esetleg elmúlnak, ám nem jön a helyükre semmi pozitív, egyfajta sztoikus, érzelmileg közömbös állapot alakul ki.
Ha a hozzáértők is bizonytalanok, akkor sem lenne alapom megoldást tanácsolni, ha lenne ötletem. Ahány ember, annyiféle, hát még a lélek. Hozzátehetem, hogy az elitsport másik titokzatos területe (amiről nem beszélünk, az nincs…), a teljesítményfokozók használata csak ráerősíthet a depresszióra, hiszen vannak kimutatások arról, hogy nemcsak a szívverést fokozza, nemcsak görcsöket vált ki, hányingert, olykor eszméletlenséget okoz, hanem idegösszeroppanáshoz is vezethet. Kevés eset került napvilágra a témában, mindenesetre az első, a hétszeres kerékpáros terepvilágbajnoké, a belga Eric De Vlaemincké már lassan fél évszázados, ám azóta sem jött el a megváltás.

Hogy közelebb hozzam a témát a hétköznapokhoz, említhetem a szerelmi bánatot, ami – nálam – szintén depresszió. Érvem formális: ha valódi, ez is tovább tart két hétnél, a gyógyulás nem megy egyik napról a másikra. A mindent tudó kívülállók türelmet javasolnak, elfogadását annak, hogy ez a fájdalom része az életnek, de nem tart örökké.

Ahogy a sportpályafutás sem – ez is kulcsa a témánknak.

A klasszikus színházi módi szerint akkor nagy a sikere egy-egy színésznek, ha jó az „abgangja”, úgy távozik a színpadról, hogy felcsattan a taps.

Ilyennel ezúttal nem szolgálhatok. Eszembe sincs, mert szerintem baj van.

A látszatnál jóval nagyobb.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!