Rivaldo már futballozott is

Az első, a török elleni meccsen még nem alkotott maradandót. Helyesebben nem a játékával alkotott maradandót. Nagyszerű színészi teljesítményének köszönhetően – térden rúgták a labdával, mire ő a fejét fogva csuklott össze – elérte, hogy Hakan Ünsalt kiállítsa a játékvezető, így a hajrában semmi veszély sem fenyegette a brazilok ajándékba kapott sikerét. Amely mellesleg éppen az ő tizenegyesgóljának köszönhetően született meg.
Rivaldo a második, a Kína elleni összecsapáson már megmutatta, miért is tartják őt a világ egyik legjobb futballistájának. Remek támadás végén gólt lőtt, jól osztogatott, és még arra is hajlandó volt, hogy ifjú csapattársa, Ronaldinho javára lemondjon egy büntető elvégzéséről. És egy biztosnak tűnő gólról, ami éppenséggel jól jöhetett volna neki a mesterlövészek versengésében.
Talán ezzel a gesztussal sikerül közelebb férkőznie a brazil szurkolókhoz, akik nem feltétlenül rajonganak érte. Intelligens, csodálatosan átlátja a pályán zajló eseményeket, ugyanakkor hajlamos az egyénieskedésre, ha nem tetszik neki a taktika, akkor nem hajlandó alávetni magát az edző elképzeléseinek – erről Louis van Gaal, a Barcelona régi-új mestere tudna rengeteget mesélni –, mindemellett ki is mondja, ami a lelkét nyomja. Szambaországban ez nem mindenkinek tetszik.
Ráadásul Rivaldónak arrafelé némi "priusza” is van. Ismert, a világon egyedüliként négy világbajnoki aranyat begyűjtő selecao gyűjteményéből mindössze az olimpiai bajnoki cím hiányzik, sokak szerint ebben a Barca futballistája is ludas. 1996-ban ugyanis sohasem látott nekibuzdulás előzte meg a dél-amerikai országban az olimpiai játékokat, a legjobb fiatalok utazhattak Atlantába, kiegészítve három túlkorossal – köztük Rivaldóval –, ahol az elődöntőig minden nagyszerűen ment. Ott azonban bejött a hibapont, a későbbi győztes Nigéria legyőzte az arany-zöldeket, akik kénytelenek voltak beérni a bronzéremmel. Többek között azért, mert a "szuper sasok” ellen Rivaldo finoman fogalmazva is felejthetőt alakított.
Bánta ezt, hogyne bánta volna, hiszen előtte jobbára csak csalódást hozott neki a válogatott, amelyben már 1993-ban debütált. Carlos Alberto Parreira kapitány azonban nem vitte magával az 1994-es világbajnokságra (mínusz egy arany), majd ki kellett hagynia az 1995-ös Copa Américát is. Remélte, majd az olimpián villanhat, ám nem járt sikerrel. Olyannyira nem, hogy Atlanta után másfél évre elfelejthette a selecaót. A bűnbocsánatra 1997 decemberéig kellett várnia…
A franciaországi vébé már róla is szólt, szerzett három gólt – ebből kettőt Peter Schmeichelnek rúgott –, remekül irányította a favoritnak tartott együttest, és beválasztották a torna All Star-csapatába is.
Csak az arany, az nem jött össze neki ismét…
A válogatottal mindössze két tornán tudott csúcsra jutni, a Konföderációs Kupa komolyságáról megoszlanak a vélemények, így maradjunk annyiban, hogy a Copa América-elsősége az egyetlen jelentős diadala a selecaóval.
Mondhatnánk, a klubsikerei kárpótolják a válogatottbeli kudarcokért, de ez az utóbbi időben messze nincs így. A Barcelonában hiába nyújt kiemelkedőt, amikor egészséges – az utóbbi időben többet volt beteg, mint fitt –, a csapatnak egyszerűen nem megy. A katalán sztárgárda 1999-ben tudott utoljára jelentős serleget nyerni, azóta sehol semmi.
Az idén sem.
Rivaldo most abban bízhat, hogy legalább a válogatottal sikerül valami nagyot alakítania.