Egy álom valóra vált

– Mit jelent Dél-Korea számára a 2002-es világbajnokság?
– Hogy mit jelent? Elsősorban reklámot. Az egész ország megmutathatja magát a világnak. Talán ez a legfontosabb. Emellett a futballunknak is jót tehet, akárcsak Ázsia labdarúgásának. Emelni kell a térség futballjának színvonalát, ha ez sikerül, akkor már megérte megrendezni a tornát.
– Meglepte, hogy annak idején Dél-Korea nem egyedül, hanem az ősi ellenséggel, Japánnal közösen nyerte el a rendezés jogát?
– Kétségtelen, hogy mindkét ország saját maga szerette volna lebonyolítani a tornát, de a közös rendezésnek is megvannak a maga előnyei. Japán és Dél-Korea korábban nem igazán állt kapcsolatban egymással, de a világbajnokságnak köszönhetően gyakoribbak lettek a találkozók. Érthetően. Bizonyos értelemben egymásra vagyunk utalva. De a közös munka is lehet jó, ha jól csinálják. Megértést, együttműködést szül, amelyből a későbbiekben is profitálhatunk.
– Mit vár a tornától?
– Ha megengedni, pontokba szedem. A viadal előtt az első és legfontosabb pont az volt, hogy mindenáron nyernünk kell egy mérkőzést. Ezt a célt szerencsére már a lengyelek elleni találkozón elértük. Másodsorban szeretnénk bejutni a legjobb tizenhat közé. Talán most már mindenki ezt várja a csapattól.
– Elégedett a válogatottal?
– Nagyon is. A csapatunk pillanatnyilag nagyon együtt van. Jó a hangulat, a játékkal sincs semmi baj. Már a világbajnokság előtt is érződött, hogy együtt van a társaság, két remek edzőmeccset játszott Anglia, illetve Franciaország ellen, ezt pedig a lengyelek elleni előadás követte. Megszereztük az első győzelmünket, ami mindenkinek a legfőbb vágya volt. Ez egyszerűen szuper!
– Milyen érzés volt, amikor kommentátorként azt kellett tolmácsolnia, hogy fia, Csa Du Ri pályára lép a dél-koreai válogatottban?
– Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy felejthetetlen. Du Ri tehetséges futballista, kitűnőek az adottságai, tényleg mindene megvan ahhoz, hogy kiváló játékos váljon belőle. De még tanulnia kell. Időre van szüksége, tapasztalatokat kell szereznie, és semmit sem szabad elkapkodnia.
– De már most egy világbajnoki győzelemmel többet számlál, mint az édesapja.
– Ebben kétségtelenül megelőzött, de még csak ebben. Tudja, a mi időnkben sokkal nehezebb dolgunk volt, az ázsiai labdarúgás túlságosan is fejletlen volt egy ilyen sikerhez. Most viszont hazai pályán szerepelhet a dél-koreai és a japán válogatott is. Ráadásul mindkét országban rengeteget fejlődött a labdarúgás. Éppen ezért itt volt az ideje az első győzelemnek.
– Az egyéni eredményeket tekintve azonban még jócskán a fia előtt jár. Ön az első dél-koreai, aki Európában is sikereket könyvelhetett el, a Bundesliga történetének egyik legeredményesebb külföldi játékosa, nemzetközi kupasikerei vannak, gondolom, csodás emlékeket őriz erről az időszakról.
– Nagyon szép éveket töltöttem el Németországban, bármikor szívesen gondolok vissza erre az időszakra. Remélem, egyszer, ha lehetőségem lesz rá, akkor visszaküldhetem Du Rit Németországba, ahol jó futballistát faragnak belőle. Két fiam is Németországban született, nagyszerű játékosok között, nagyszerű futballban lehetett részem, sohasem bánom meg, hogy belevágtam abba a kalandba. Két évvel ezelőtt éppen német mintára építettem fel a futballiskolámat, ahol szeretném átadni a fiataloknak mindazt, amit Németországban tanultam. Mert ezt is megértettem a németeknél: törődnünk kell az utánunk következő generációkkal.
– Mi volt a legnagyobb sikere?
– Talán a két UEFA-kupa-győzelem. Egyszer az Eintracht Frankfurttal, egyszer pedig a Bayer Leverkusennel nyertem. Háromszáznyolcvan mérkőzésen kilencvennyolc gólt szereztem Németországban, azt hiszem, erre büszke lehetek.
– Olyannyira, hogy az idegenlégiósok német góllövőlistáján csak Elber és Chapuisat előzi meg.
– Ha nem túl későn, nem huszonhat éves koromban igazolok Németországba, akkor valószínűleg átléptem volna a százas határt, és talán még mindig én vezetném az említett rangsort. A többi külföldi játékos sokkal fiatalabban került ki a Bundesligába, ők előnyben voltak, vannak és lesznek velem szemben. Tíz évet húztam le az élvonalban, de így is csak eddig jutottam el.
– Milyen üzenetet küldene a dél-koreai utánpótlásnak?
– Azt, hogy sohase adják fel. Ez az, amit Németországban megtanultam. Hogy küzdeni kell. Egyébként az utánpótlás területén még rengeteg a tennivalónk. A képzés nincs túl jól megszervezve, gyenge a kiválasztási rendszer és még sorolhatnám. Ha nem csinálunk semmit, akkor nem igazán világos a jövőképünk. De ha úgy tetszik, akkor sötét…