Mindig a tudásod legjavát add!

A Nemzetközi Olimpiai Nap
alkalmából a MOB az Olimpiai Szoborparkban tartott emlékünnepélyt. Schmitt Pál elnök beszédében örömét fejezte ki,
hogy az eseményen számos olimpiai bajnokunk, érmesünk,
és olimpikonunk részt vett.
Mint mondta, Magyarország büszke lehet, és büszke is az elmúlt több mint száz évben elért sportsikereire, és szerencsére az elismerés nem ér véget a sportolók pályafutásának lezárásával, hiszen legjobbjaink már évek óta életjáradékot kapnak az államtól.
A hagyományok köteleznek, mondta, a lehetőség pedig adott. "Nem véletlen, hogy itt az Olimpiai Parkban hagytunk még jócskán helyet a jövő generációi számára. A márványfalon van még hely jócskán, és reméljük, hogy Athén után sok dolga lesz a vésnököknek. Mi mindenesetre a lehető legjobb feltételeket próbáljuk megteremteni legjobbjaink számára” – mondta Schmitt Pál. A megemlékezés után a küldöttség tagjai a Farkasréti temetőben megkoszorúzták
az elhunyt olimpiai bajnokok emlékfalát. Az ünnepség fényét emelte, hogy az Olimpikonok Világszövetségének elnökségi ülését is itt tartották Budapesten, így tiszteletét tette nálunk
Herb Elliott, Amadou Dia Ba,
Bill Toomey, Elizabeth Ferris,
és Liston Bochette is.

Egy nagy találkozás is létrejött így, hiszen a római olimpia 1500 méteres síkfutásának aranyérmese, a lengedás Herb Elliott, és az akkori bronzérmes, Rózsavölgyi István negyvenkét év után először találkozott. Az 1500 méteren, és egymérföldön 1956 és 1962 között 44 alkalommal induló, és veretlenségét egész pályafutása alatt megőrző ausztrál készséggel válaszolt a kérdésekre.
– Elliott úr, az ünnepség alatt szinte végig Rózsavölgyi István mellett ült, és úgy beszélgettek, mint régi barátok. Miről volt szó?
– Bármilyen hihetetlen, negyvenkét évvel ezelőtt, az olimpiai dobogón láttuk egymást utoljára. Szóval volt témánk bőven. Kettőnk kapcsolata mindig is speciális volt, szavak nélkül is. Hiszen korábban ő volt az ezerötszáz méter világcsúcstartója. Ezerkilencszázötvennyolcban aztán már én voltam a világ leggyorsabb embere ezen a távon. Na és azt az olimpiai döntőt sohasem lehet elfelejteni.
– Annak külön története van, amelyben egy sárga törülköző játszotta a főszerepet.
– Az edzőmmel, Percy Ceruttyval úgy beszéltük meg, hogy az utolsó körben, ha esélyem van a világcsúcsjavításra, vagy valaki veszélyesen közel van hozzám, ő meglengeti ezt a bizonyos törülközőt. Háromszázzal a cél előtt fölényesen vezettem, amikor megláttam őt, amint őrült módjára rázza ezt a sárga rongyot. Én a nagy izgalmak közepette, no meg a fáradtságtól már nem emlékeztem, mit is jelent ez, csak futottam, ahogy bírtam. De hogy ő hogyan került a pálya szélére, nem tudom. A nagy pillanatban ugyanis már vagy húsz rendőr lógott rajta, hiszen egy olimpián már akkor sem lehetett csak úgy a küzdőtérre rohangálni a lelátóról. Szerencsére megúszta a letartóztatást. Én pedig minden idők legnagyobb különbségű diadalát arattam ezen a távon az olimpiák történetében.
– Olyan világcsúcs lett a nagy integetés vége, amilyennel még napjainkban is labdába lehetne rúgni egy olimpián. Akkor – egyetlenegyszer pályafutása során – ha jól sejtem, képes volt legalább egy döntetlenre az edzőjével szemben.
– A mesterem mindig is különös figura volt. A nagy versenyeim előtt futott előttem négy kört – akár egy parkban, akár a pályán. Bár hatvanéves jócskán elmúlt már, korát meghazudtoló tempóban rohant, és amikor célba ért, odahúzta a fejemet az övéhez, és öt centiről üvöltötte: "lehet, hogy gyorsabban tudsz futni nálam, de keményebben soha!” majd félrevonult elájulni. Rómában olyan kemény voltam, mint ő.
– Pedig az edzéseik forradalmian újnak számítottak abban az időben. Már-már fanatikusan spártainak.
– Igen, Ceruttynak rendkívül kemény módszerei voltak. De ez nemcsak edzésmódszer volt, hanem életszemlélet is egyben. "Stotanizm”, ahogy ő hívta. Arra tanított bennünket, hogy mindent rezzenéstelen arccal viseljünk, sztoikus nyugalommal. A példabeszéde szerint egy spártainak egyszer egy rókát kellett lopnia, azonban az ellenség lefülelte. Ô a ruhája alá rejtette azt, és hangtalanul tűrte, amint az állat kiharapja a hasát. Mi is így viseltük azokat a kínokat, amelyeket a homokdűnékre felfutva kellett kiállnunk.
– A sikerért szinte mindent elvisel az ember, vagy nem?
– Látja, ez érdekes. A mester, amikor felkerestem, és azt mondtam, vele akarok edzeni, azt kérdezte, miért. Mert én akarok a leggyorsabb lenni, mondtam. Ennek semmi értelme, válaszolta. Ha az edzéseken kilépve a kényelmi zónádból, nap nap után megszenvedve a sikerért megedzed a jellemedet, gyorsabb is leszel, megtanulsz győzni, de közben jobb ember is válik belőled. És ez a sport lényege. Az öreg zseniális filozófus volt. Platónt, és a Bibliát olvastatta velünk, rengeteget jártunk vele templomba. Ô az egész életet egy harmonikus egységnek tartotta. Azt mondta, mindig a tudásod legjavát add, és sikerre viszed! Igaza lett, hiszen a futás után az életben is ugyanúgy megálltam a helyem.
– Tényleg, miért hagyta abba a versenyzést, mindössze huszonnégy évesen?
– Nem maradt már motiváció a számomra. Hiszen soha, egyetlen alkalommal sem győzött le senki a pályafutásom során. Az edzések pedig rettenetesen kemények voltak. Így aztán továbbléptem. Kezdetben a Puma cég ausztrál leányvállalatát vezettem, később pedig ennél a cégnél az észak-amerikai divízió vezetője lettem.
– A siker titka önnél egyértelműen a kemény munka volt. Ám érdekes módon tizennyolc éves koráig sportágak egész sorát próbálta ki a futás mellett.
– Természetesen, hiszen imádtam mozogni. Ausztrál fociban, és gyeplabdában is az iskolaválogatott tagja voltam, de indultam lövészversenyeken, próbára tettem magam mezeifutásban, és az evezéssel is kacérkodtam egy kicsit. De ez így is van rendjén. Azóta is azt vallom, hogy a fiataloknak minnél több mozgásformát meg kell ismerniük, és nem szabad őket túl hamar versenyzésre kényszeríteni, mert hamar kiégnek. A győzni vágyás, a labda birtoklása éppen elég motivációt jelent egy óvodás számára is ahhoz, hogy kiélje ilyen irányú szenvedélyét. A tehetség adott, azt már csak akkor érdemes kiaknázni, amikor annak eljött az ideje. Nyolc-tíz éves kőkemény munkánál többet nehezen visel el az emberi szervezet, ennyi pedig kell ahhoz, hogy a csúcsra érjen valaki. De ha a motiváció elszáll, sürgősen abba kell hagyni, és más szórakozás után nézni. Mint mondtam, nekem ebben is szerencsém volt, és szent meggyőződésem, hogy a sport nélkül nem sikerülhetett volna.