Éljen a sportok királynője!

Az amatőr szóra roppant nagy hangsúlyt fektettek akkoriban. Ennek érzékeltetésére legyen elég az idevágó példa: az 1912-es ötkarikás játékok tízpróbában (és az 1924 óta már nem megrendezett ötpróbában) győztes versenyzőjét, az indián származású amerikai atlétát, Jim Thorpe-ot egy évvel később megfosztották olimpiai aranyérmétől, és élete végéig megvonták tőle az amatőr státust. Ugyanis kiderült róla, hogy gyerekkorában 60 dollárért baseballozott, tehát profi volt. A sors és a NOB csak jóval halála után szolgáltatott igazságot annak az embernek, akit V. Gusztáv svéd király a világ legnagyobb atlétájának nevezett az ünnepélyes díjátadáson – teljes joggal. Thorpe 8412 pontot szerzett, 688 egységgel megelőzve a második helyezettet.Az elmúlt 90 év történelmét ki ismerné jobban, mint Gyulai István. A magyar sportdiplomata 1964-ben olimpiai résztvevő volt, majd pályafutása befejeztével televíziós kommentátorként figyelte a sportág történéseit. A riporterállást 1991-ben cserélte fel a nemzetközi szövetség főtitkári székével – bár azóta is közvetít –, és most éppen a jamaicai Kingstone-ban ünnepel a junior-világbajnokság résztvevőivel. A megnyitó előtt készséggel válaszolt kérdéseinkre.

– A nemzetközi szövetség jókora utat tett meg Jim Thorpe örökös eltiltásától a Golden League-sorozat ötvenkilónyi aranyáig.
– Ezért nem szabad elítélni az akkori sportvezetőket. A korabeli közgondolkodás nem tette lehetővé, hogy másként ítéljék meg Thorpe esetét.

Nebiolo színre lép

– Az ellenpélda – már hetven évvel később – Primo Nebiolo színre lépésével kezdődött. A prezidente érdemei elvitathatatlanok, ha a mai atlétika értékeiről beszélünk.
– Kétségtelen. De az is biztos, hogy az időnek meg kellett érnie arra, hogy a néhai zseniális elnök zseniális elgondolásait elfogadja a világ. A hatvanas években a televíziós közvetítésekkel már megindult egy folyamat. A nagy sportszergyártó cégek felismerték a reklám lehetőségét a sportágban. Például a magyar váltó kegyeiért is két cég küzdött. Mi meg boldogok voltunk, hogy az akkori csúcstechnológiát ingyen megkaptuk. Ez persze nagyon messze volt még a profizmustól, de ezzel indult el a sportág egy visszafordíthatatlan úton. A hetvenes években már – igaz, asztal alatt – akkor komolynak számító díjak vándoroltak az atlétákhoz. Egy olimpiai bajnok rajtpénze akkoriban ezer dollár volt. Nebiolo nem csinált mást, mint tiszta vizet öntött a pohárba, amikor azt mondta: uraim, elég volt a képmutatásból. De még egyszer mondom, ő jókor volt jó helyen, a társadalmi megítélés már elfogadta ezt a szemléletet.
– Kizárólag ő volt a változás záloga?
– Nem hinném, hiszen a világ kitermeli a maga Nebiolóit. De az kétségtelen, hogy ő maximálisan kihasználta a sportágban rejlő lehetőségeket.



Több millió dolláros üzletek

– Erre a legjobb példa a szöuli olimpia százméteres döntője volt, amelyen a szövetség húszmillió dollárt keresett.
– Nyolcvannyolcban az elnök tökéletesen használta ki a kezében lévő adukat. Amikor megkeresték a rendezők, hogy szeretnék a Ben Johnson–Carl Lewis párviadalt délben megrendezni, rájött, mi az oka ennek. Az amerikaiaknál ez éppen a főműsoridő volt. A tengerentúliak irdatlan mennyiségű reklámbevételre számíthattak, ha sikerül keresztülvinniük a tervüket. Nebiolo egy kis gondolkodás után azt mondta, hogy rendben, de lenne egy alapítványunk, amelyet szeretnénk, ha egy "szerény” összeggel támogatnának. Megadták neki…
– Mint ahogy az Eurovízió is megadta az 1988–91-es hatmillió svájci frank sokszorosát a következő négy év közvetítési jogaiért. De pontosan mennyit is?
– Az elnök – bár minden tanácsadója kétszeres díjemelést javasolt neki – tizennyolcszoros pénzt kért a tévétársaságoktól! Hónapokig ment az alkudozás, mire végre mindenki legnagyobb megdöbbenésére beleegyeztek ebbe. Csakhogy az utolsó utáni határidőt is túllépték. Az Eurovízió faxa háromnegyed órás késéssel jött meg Monte-Carlóba. Nebiolót ez annyira feldühítette, hogy azt mondta, vele ezt nem lehet megcsinálni. Visszaüzent, hogy egy nap gondolkodási időt ad, és huszonkétszeres pénzt kér. Megadták neki…
– A szövetségnek szerencséje is volt, hiszen abban az időben olyan világklasszisok voltak pályájuk csúcsán, mint Carl Lewis, Szergej Bubka, Edwin Moses – hogy csak a legnagyobbakat említsük.
– De az atlétikának minden időben megvoltak a maga sztárjai. Jim Thorpe-tól Nurmin, Owensen, Elliotton, Zátopeken, Beamanon, Coe-n keresztül a már említettekig. De most is ugyanúgy tudok mondani három-négy nevet. Maurice Greene-re, Marion Jonesra, Hicham el-Guerroujra mindenki kíváncsi szerte a világon. Az atlétika önmagában akkora értékek hordozója, ami hihetetlenül versenyképessé teszi más sportágakkal szemben. Az olimpiákon az atlétika vitán felül a legelső a sportágak között. Az embereknek hősök kellenek, és ezek a versenyzők nagyon jól eladható hősök.
– Olyannyira, hogy ők is hatalmas pénzeket kérnek egy-egy fellépésért.
– Ez természetes. De a pénzdíjak bevezetése és az összegek folyamatos emelése elkerülhetetlen volt. Ez a túlélésért folytatott harc része. Azt akartuk, hogy a tehetségeinket ne vigyék el a teniszezők vagy a labdarúgók. Lépést kellett tartanunk a vetélytársakkal.
– És a versenyzők igényeivel is.
– A stuttgarti (1993, a szerk.) vébé előtt újabb válaszút elé értünk. Mivel a Grand Prix-viadalokon hatalmas pénzeket kerestek a legjobbak, ők már nem nagyon akartak indulni a világbajnokságon. Bár közülünk többen úgy érveltek, hogy egy bajnoki cím jócskán emeli egy sportoló rajtpénzét, Noureddine Morcelit ez már nem nagyon hozta lázba, hiszen már megnyerte az első aranyát.
– És akkor jöttek a győzelemért járó Mercedesek.
– Még Göteborgban (1995) is ez a rendszer élt. Athénban (1997) és Sevillában (1999) már az első három kapott pénzdíjat. Tavaly Edmontonban minden döntős, tehát még a nyolcadik is több ezer dollárt vihetett haza. Ma már ott tartunk, hogy évente tizennégy különböző világversenyt rendezünk, egy felnőtt világbajnoki cím hatvanezer dollárt ér, a Golden League fődíja jövőre egymillió dollár lesz. Ezekért az emberek bekapcsolják a tévékészüléket.

Hosszú távú fejlesztések

– Eddig jobbára a sportág anyagi helyzetéről beszéltünk. A pénz mindenekelőtt?
– Erről szó sincs. Igaz, megkerülhetetlen kérdés, de a bevételekből a lehető legtöbbet próbáljuk meg visszaforgatni a sportágba. A hosszú távú fejlesztési programunknak éppen ez a lényege. Igaz, hogy Európában szinte kimerítettük a lehetőségeinket, a világ más tájain viszont még bőven van tennivalónk. Dakarban, Nairobiban, Kairóban, San Juánban, Adelaide-ben, Santa Fében, Moszkvában, Jakartában és Pekingben is létrehoztunk egy-egy fejleszési centrumot. Ezeken a helyeken a tehetségesnek ítélt fiatalokat a nemzetközi szövetség anyagi támogatásával egészen addig segítik, nevelik, amíg azok saját számukban el nem érik a ranglista huszadik helyét. Attól kezdve már ők is boldogulnak.
– Ennek eddigi legnagyobb sikerét Amy Mbacke Thiam világbajnoki címe jelentette.
– A női négyszáz tavalyi győztese a dakari központ egyik felfedezettje volt, egyenesen onnan érkezett Edmontonba. De ezeken a központokon felül úgynevezett high performance training centereket is létrehozunk.
– Az egyik legújabban megnyílt Szombathelyen működik.
– Ha a Mal-kupa eredményeit megnézzük, elmondhatjuk, hogy kiválóan. Persze ez egy hosszabb folyamat eredménye. Hogy egy kicsit hazabeszéljek, a tavaly szenzációsan megrendezett ifjúsági vébé után Debrecen is igen jó eséllyel pályázik erre a státusra. De van még ilyen Mauritiuson, Manausban, a brazil őserdők közepén és Thaiföldön is.
– Merre feljődik majd tovább az atlétika?
– Az előbb említett helyek felé terjeszkedünk. Bőven van még tennivalónk az elkövetkező évszázadban is. És ez még akkor is igaz, ha a Nemzetközi Atlétikai Szövetség – amelynek nevéből kivettük az amatőr szót a tavalyi kongresszuson – a világ legtöbb tagot tömörítő szervezete. Kétszáztíz ország versenyzői vannak jelen a világbajnokságokon. Több tagországunk van, mint az ENSZ-nek, a FIFA-nak vagy akár a NOB-nak. Kétségtelen, hogy büszkék lehetünk arra, amit eddig elértünk, de tudjuk, merre kell továbblépnünk a fejlődéshez. Tökéletesen tudatos döntés volt, hogy az alapítás helyszínén, Stockholmban éppen július tizenhatodikán rendezzenek Grand Prix-versenyt. Mint ahogy az is tudatos politika volt, hogy Jamaicába hozzuk a juniorvébét. Hiszen a karibi ország szövetsége az idén hetvenéves, az egyik legnagyobb futójuk, a helsinki olimpia négyszer négyszázon győztes jamaicai váltójának tagja, Herb McKenley pedig a napokban tölti be nyolcvanadik évét. Számukra ez a rendezés az ország eddigi eredményeinek óriási elismerése. Mint mondtam, mi nemcsak arra törekszünk, hogy jó üzletpolitikát folytassunk, hanem hogy az így keletkező nyereséget a lehető legjobban osszuk szét a tagok között.