És a sikerfilm pereghet tovább

Összecsapták a kezüket, amellyel máskor szigorú kritikát írnak a magyar labdarúgásról. De most senkinek sem jut eszébe, hogy mi volt eddig – s hogy mi lesz ezután. A pillanat mámorítónak és megismételhetetlennek tűnt ott, a Puskás Ferenc-stadion konferenciatermében, valamennyien lubickoltunk az élményben, hogy az angol kollégák ezúttal nem röhögnek bele a képünkbe. A sajtótájékoztató ezúttal nem arról szólt, hogy szegény magyarok, a külföldi tudósítók nem Puskás Ferencet vagy Albert Flóriánt emlegették vállveregetve, hogy sebaj, lesz ez jobb is.
Valóban különleges élmény volt ez, és mi, a média képviselői csak tapsoltuk Bozsikot, ahogy leült a mikrofonok mögé, és őszintén szólva még az sem zavart bennünket, hogy Sir Alex csaknem húsz percet késett. Amúgy tartalmas volt ám az a csaknem félóra "kettesben” Bozsikkal, tartalmas és felettébb jó hangulatú. Ahogy mondani szokták, együtt sírtunk és nevettünk a zalaegerszegi edzővel, most nem került szóba, hogy mikor lesz meg az A-licence, azt sem kérdezi senki, hogy vajon Ferguson úrnak megvan-e ez a papírja, mindenki csak egyet akart hallani, hogy akkor továbbjut-e a Zete, avagy sem.
Kész őrület.

Egy vidám szakember

Bozsik Péter is így érzi. A késő esti sajtótájékoztatón vidámnak, ám visszafogottnak tűnt, s másnap, csütörtök déltájban, pihenve (tessék mondani, ilyenkor tudna valaki aludni…?) egy jót a történtekre, már úgy beszélt az egészről, mint valami film főszereplője. Egy olyan filmé, amely két éve kezdődött, s amely remélhetőleg még sokáig tart, sok-sok happy enddel, a szerdaihoz hasonló, mámorító pillanattal.
Szóval a film pereg tovább…

– Mennyit aludt?

– Ha a forgolódást alvásnak lehet nevezni, akkor egy órát szunyókáltam – mondta nevetve az edző. – Képtelen voltam elaludni, egyébként is későn értem haza, s már korán reggel talpra kellett pattannom, de a köztes időben ágyban, párnák közt is ,,futballoztam”. Kusza gondolatok kergették egymást a fejemben, hol azt láttam, ahogy Koplárovics Béla egyszer csak a manchesteri hálóba pofozza a labdát, hol meg azt, hogy David Beckham tökéletesen egyedül sprintel a mi kapunk felé.

– Igazán nem akarok itt valamiféle álomfejtőszerepben tetszelegni, de nem jutott eszébe, hogy az előző bajnokság bizonyos periódusában a pokolba kívánták Zalaegerszegen, hiszen a csapatával egymás után négyszer szenvedett vereséget?

– Nehogy azt higgye, ezekre már nem emlékszem, nagyon is élénken él bennem annak a négy vereségnek az emléke, mert még akkor is eszembe jutott, amikor bajnokok lettünk, s engem meg a csapatot ünnepelte az egész város, de ugyancsak felötlött bennem mindez a Zágrábban sikerrel megvívott kupameccs után is. Tudom, hogy meg kell becsülnöm az ünnep pillanatait, mert bárhol és bármikor kudarcok érhetnek – ez hozzátartozik az edzői pályához.

– Hagyjuk is a kudarc szót, legalább most, amikor némi túlzással egy országot tett boldoggá a csapatával. Elképesztő volt látni azt a sok-sok mámoros embert magyar zászlókkal, kék-fehér Zalaegerszeg-mezben, ahogy ugráltak, csókolgatták egymást a stadion lelátóin. Ôszintén szólva megértem őket, legyenek bármilyen szurkolók: ők régen tudtak így örülni futballmeccsen, és régen lehettek büszkék arra a lelátón, hogy magyarok.

– Azt a hangulatot, amit a Puskás Ferenc-stadionban átéltem, soha sem fogom elfelejteni, azt hiszem, már ezért az egy estéért megérte, hogy valaha is kapcsolatba kerültem a labdarúgással. Néztem körbe a lelátón, és borsózott a hátam a látványtól. Köszönöm a csapat nevében is mindenkinek, hogy együtt élte meg velünk ezt a csodálatos estét. Ettől függetlenül óva intek mindenkit az esélylatolgatástól. Győztünk ugyan, de a Manchester sokkal jobb csapat nálunk, az esélyeink jóindulattal is hat százalék körül járnak.

– Igen, ezt mondta a sajtótájékoztató után is, és úgy látom, ebből nem enged. Pedig nem veheti el a szurkolók álmait, még a lehető legreálisabb mondataival sem. A nép most már azt akarja, hogy mint a hős egri vár védői, vonjanak áttörhetetlen falat, ostromzárat Ilics kapuja elé, amelyen még a csodafegyver, David Beckham sem tud átlőni.

– Most mondjam azt, hogy már ezen az átvirrasztott, rövid éjszakán is azon járt az eszem, hogyan kellene kibekkelnünk a manchesteri rohamokat? Persze hogy tovább akarunk jutni, csakhogy előfordulhat: Manchesterben jól elvernek bennünket, kapunk egy hármast vagy tudom is én mennyit. Mindez Budapesten is előfordulhatott volna, ha Ole-Gunnar Solskjaer nem a kapufát találja telibe rögtön a meccs elején, ha az a lövés bemegy, lehet, hogy megszórnak minket az angolok. Bármi előfordulhat a visszavágón, még akkor is, ha az előny most már nálunk van. Ezt ne felejtsük el.

Aki nem akart elhízni

– Volt szerda este egy számomra elképesztő pillanat. Alex Ferguson, aki jókora késéssel jött a sajtótájékoztatóra, kedélyesen válaszolt az őt faggató rosszkedvű angol újságíróknak, aztán egyszer csak ön felé fordult, és azt mondta: ,,El kell ismernem, hogy Bozsik úr csapata egyelőre jobban áll, mint az enyém”. Mondja, fel lehet fogni mindezt? A világ egyik legjobb edzője elismeri, hogy Bozsik Péter jobban áll nála…

– Nemcsak ez a szerda este, de az elmúlt két év is sokszor felfoghatatlan a számomra. Olykor úgy érzem, mintha valami film főszereplője lennék, mintha minden pörögne körülöttem, és csak kapkodom a fejem a rengeteg élmény hatására. Két évvel ezelőtt még békés kispolgár voltam, cipőket, sportszereket árultam, aki a Pénzügyőr-pályán sportol egy kicsit az elhízás, eltunyulás ellen. Aztán egyszerre ott ültem a Vasas kispadján, előbb Mezey György mellett, majd már afféle főnökként, hogy meg se álljak Zalaegerszegig, a bajnoki címig, most meg a Manchester legyőzéséig. Hát lehet ezt követni?

– Büszke lehet arra, amit elért ennyi idő alatt.

– Büszke is vagyok. Elsősorban persze arra, hogy ma már nemcsak azt mondják rám, tessék, itt van a Bozsik Cucu fia, hanem úgy beszélnek rólam, hogy íme, Bozsik Péter, a Zalaegerszeg bajnokcsapatának az edzője.

– Volt a temetőben?

– Igen. Most egyszerűen kötelességemnek éreztem, hogy felmenjek édesapám sírjához, és beszéljek hozzá. Negyed hétkor keltem, ha a csatári asszonyok láttak volna, most aligha neveznek a falu legvonzóbb férfijának, de sebaj, összeszedtem magam, s elmentem a Nap TV-be Gyárfás Tamáshoz, beszélgettünk egy jót, majd hazafelé bementem Farkasrétre, apuhoz. Sajnos régen voltam nála, mostanában egyszerűen nem jutott időm rá. Most viszont sok mindent megbeszéltünk, ha érti, mire gondolok. Boldog voltam, nagyon is boldog, s ezt apámnak is éreznie kellett.

– Mondja, mit csinált a játékosaival, hogy ilyen felszabadultan tudtak futballozni? Néha úgy tűnt, mintha nem is a Manchesterrel, hanem a Sopronkőhidával játszanának edzőmeccset, Vincze Ottó például olyan cseleket, trükköket engedett meg magának, amitől Roy Keane, Juan Sebastian Verón, Laurent Blanc meg a többi megasztár is meglepődött.

– Semmi különös nem történt, egyszerűen a játékosaim bebizonyították, amit én eddig is tudtam, vagyis hogy tudnak futballozni. Ilyen egyszerű az egész.

– De most nem a Siófokot, hanem a Manchestert verték 1–0-ra, ami nem elhanyagolható különbség.

– Ne felejtse el, hogy a legtöbb magyar csapat itthon egymás közt egészen másként játszik, mint amikor kilép a nemzetközi porondra. Ami elég itthon, az szánalmasnak tűnhet a kupatalálkozókon. A Manchester által diktált tempót egyszerűen muszáj volt felvennünk, a futballisták rá voltak kényszerítve a rengeteg futásra, a gyors döntésekre. Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy minél több ilyen találkozóra lenne szükség, s akkor talán valóban megmozdulna valami a magyar futballban. De nézze csak meg az én Manchester-verő játékosaimat Dunaújvárosban. Már előre tudom, hogy a szerdainak csak a töredékét nyújtja majd a csapatom. Bár azt kívánom persze, ne legyen igazam…

– Hát ez szép. Máris elkönyveli a dunaújvárosi vereséget éppen most?

– Nem könyvelek én el semmit, csak tisztában vagyok azzal, hogy három nap múlva képtelenség lesz újra ilyen teljesítménnyel előrukkolni. De ez nem csak a magyar játékosokra igaz, emlékezzen a világbajnokságra, ott is látszott, hogy a kifacsart sztárok képtelenek újra és újra felpörögni. Azon sem csodálkoztam, hogy David Beckham ilyen visszafogott teljesítményt nyújtott ellenünk. Rengeteg meccs van mögötte, s annál is több teher van rajta. Ettől függetlenül világklasszis, s tartok tőle, hogy Manchesterben mindezt be is bizonyítja nekünk. De ne foglalkozzunk most az angolokkal, inkább azt írja le, hogy Babati Ferenc élete legnagyobb játékát nyújtotta szerdán, Urbán Flórián hatvan percig vezéregyéniség volt a pályán, Darko Ljubojevicstől szinte nem tudták elvenni a labdát, Vincze Ottó klasszis teljesítményt nyújtott, Csóka Zsolt meg a többiek elismerésre méltó produkcióval rukkoltak ki. Ez a lényeg, hogy hittek magukban, és amit elterveztünk, azt tökéletesen megvalósították. Sok-sok oldalpassz, a játék lassítása, aztán ebből ritmusváltás.

– Gyanítom, a hatvanadik perc táján szívesen beszólt volna a német bírónak, hogy: ,,Spori, fújja már le…”

– Megfordult a fejemben, és bizony amikor láttam, hogy fáradni kezdünk, kevés esélyt adtam a győzelemre, de szerencsére sikerült úgy átszerveznem a középpályássorunkat, hogy az stabilabbá vált, a védekezésünk ezáltal biztonságosabbnak tűnt, s amikor beküldtem Koplárovics Bélát, csak annyit kértem tőle, induljon be az üres területekre, mutassa magát, és érjen oda a kapuhoz, ha meglesz erre a lehetősége.

Csak a sprintre emlékezik

– Megvolt… Körülbelül el lehet képzelni, mit érzett, amikor az ifjú Koplárovics a Manchester kapujába talált. Tudja, azért ez is hihetetlen, hogy az ön kispadján ott ült ez a Koplárovics gyerek, aki tavasszal még a Hévíz színeiben a Bük meg a Százhalombatta kapuját rohamozta, néhány méterrel odébb pedig a uruguayi válogatott egyik erőssége, David Forlan vagy az angol válogatott Nicky Butt vagy éppen Paul Scholes várt bevetésre. Aztán tessék, Béla beköszönt.…

– Hogy mit éreztem a gólunknál? Arra emlékszem, hogy egy rövid sprintet vágtam le, és óriási lendülettel megkerültem a manchesteri kispadot. Valami hasonló földöntúli élmény volt ez, mint amikor Radu Sabo bevette a Ferencváros hálóját, és azzal bajnokok lettünk. Ugye hogy olyan ez az egész, mint egy film? Kíváncsi leszek, a következő jelenetekben, a Dunaújváros és az MTK elleni bajnoki meccsünkön milyen szerepet szán nekem a sors.

– Történjen bármi, a főszerepet ebben a filmben már senki sem veheti el öntől. Hát még, ha…

– Ne folytassa. Maradjunk a hat százaléknál, ennyi az esélyünk, s akkor sem leszek csalódott, ha az UEFA-kupában megyünk még egy-két fordulót, s azzal újabb örömet szerzünk a szurkolóknak. Vagy ez így túl realista film lenne…?