Aki megragadta a lehetőséget

Magyar vágtázó legutóbb 1987-ben volt képes ilyen eredményre. Akkor Kovács Attila lett ötödik a római világbajnokság 100 méteres döntőjében. Nem véletlen, hogy ezzel a felvetéssel kezdtük beszélgetésünket a soproni sprinterrel.

– Megtisztelő, hogy több fórumon is úgy beszéltek rólam, mint az idei esztendő leggyorsabb fehér embere, de ez így, ebben a formában nem igaz.
– Világversenyen nem futott önnél gyorsabban senki.
– De más versenyeken igen. A dél-afrikai Morne Nagel, a görög Panajotisz Szarrisz, a kazah Gyennagyij Csernovol és az ausztrál Matt Shirvington is jobb időt ért el az idén.
– Csakhogy ön akkor és ott hozta magát, amikor és ahol a legjobban kellett.
– Ennek örülök a legjobban. A négy futás során tizenegyszer rajtoltunk, és én mind a tizenegyszer jól jöttem ki a rajtgépből. Egyszer sem ugrottam ki, egyszer sem ragadtam bent.
– Nem véletlen, hogy az Eurosport angol nyelvű kommentátora rendkívül jó starterként emlegette önt.
– Ez az egyik erősségem, ez tény. Hogy mást ne mondjak, az elmúlt négy évben egyetlenegyszer lőtték vissza miattam a futamot. És "elaludni” sem szoktam. Talán csak néha a hazai versenyeken, és ott is csak magamhoz képest. De, és ezt ne vegye szerénytelenségnek, ez itthon belefér.
– És a táv többi része?
– A közepe nálam mindig viszonylag gyengébb. A müncheni döntőben magamhoz képest jól ment, de a vége nem volt olyan jó, mint korábban. Persze ennek megvan a maga oka.
– Ha jól sejtem, a korábbi sérüléseire céloz. Volt belőlük bőven…
– Egy porckorongsérv és két Achilles-ín-operáció egy év alatt.
– Más ezek után egy életre hátat fordítana a pályának.
– Igazából azokkal a panaszokkal, amelyek nálam jelentkeztek, vidáman lehetett volna élni. Még futni is, csak nem azon a szinten, amelyiken én szerettem volna. És hát a műtétek után az ember sokkal óvatosabb, mint korábban. Az erősítőmunkát bizony át kellett alakítanunk, egyelőre nem dolgozom akkora súlyokkal, mint három éve. Bár próbálkozom, csak nagyon óvatosan. Ugyanis a fájdalom korábban hirtelen jelentkezett, és akkor már nem volt mit tenni. Ez az oka, hogy nem vagyok anynyira erős, mint 1999-ben, amikor az országos csúcsomat futottam.

– A tíz egész nyolc százados futása után Kovács Attila azt mondta önről, hogy a világ egyik legelszántabban készülő sprintere.
– Ennek köszönhetem az eredményeimet. De a sérüléseket is. Én ugyanis mindent a saját bőrömön kísérleteztem ki. De elfogadtam, hogy ez ezzel jár. Túl egyszerű is volna, ha valaki csak megmondaná, mit kell tennem, én meg egyszerűen megcsinálnám. Ez adja a varázsát az egésznek. Persze jó volna megint úgy edzeni, hogy nem fáj semmim. Talán majd jövőre!
– Mire lehet képes még az idén?
– Tíz egész tizenöt századra, jó körülmények között. De ehhez meleg időre és egy kis hátszélre lenne szükség. Münchenben egyikből sem sok volt.
– Mégis kihozta magából a maximumot, vagy nem?
– De, azt gondolom, igen. A minimális célom az elődöntő volt. Ott aztán nagyon izgultam, de végül sikerült a legjobb nyolc közé kerülnöm.
– Egy századon múlt mindössze…
– Ez egy ilyen sport. A sevillai vébén a középfutamból századra azonos idővel nem kerültem tovább. Most nekem jött össze, és más szomorkodott.
– Képesnek tartja-e magát a vébédöntőre?
– Különben nem is csinálnám tovább. Nem kell hozzá semmi extra, csak egy ennél valamivel jobb átlagforma. Ha az ember stabilan tud 10.10 és 10.20 között futni, nem jelenthet problémát a vébédöntő. Na jó, egy kis szerencse azért kell hozzá, ezt nem tagadom. Ha jövőre nem azon gondolkozom az edzések alatt, hogy vajon kibírom-e az éppen most következő gyakorlatot, meg tudom csinálni. A döntőben meg már bármi előfordulhat. Engem az ilyen lehetőségek mindig feldobnak. Győzni nem fogok, és érmet sem nyerhetek Párizsban, de egy jó helyet elcsíphetek ott is, mint Münchenben.
– A hírek szerint Ausztráliában egy üzletember egymillió dollárt ajánlott Matt Shirvingtonnak, ha tíz másodpercen belül fut. Ez mennyire izgatja a fantáziáját?
– Engem még senki sem keresett meg ilyen ajánlattal, de a tíz másodperc természetesen érdekel. Bár nagyon kemény dió. Olyan ez, mint a Himalája. Az utolsó 848 méter legalább olyan nehéz, mint az első 8000. Hogy valaha sikerül-e, nem tudom, de ha sérülésmentesen tudok készülni, megjavítom még az országos csúcsot. A kérdés csak az, mennyivel.