Puskás Ferencet ünnepelték

Együtt építették a fiúk a Népstadiont, méghozzá úgy, olyan lelkesen, hogy az angyali mosolyú Rákosi Mátyás is elégedetten bólogatott a kopasz fejével. Furcsa időket élt akkor a nép, még az is belefért a kommunizmus építésébe, hogy a mi aranylábú gyerekeinket is munkára vezényelték. Mindez az ötvenes évek elején történt, azzal a célzattal, hogy majd itt, ebben a monumentális arénában rendezik meg az 1960-as olimpiát. Amiből aztán nem lett semmi, mert a világ dolgai másként fordultak…
Drága jó Öcsi bácsi, ha most újra fiatal lenne… Vagy ha legalább emlékezne rá, mi is történt vele hosszú-hosszú éveken át. Hiszen róla szólt minden, még a pártkonferenciák is, hogy aztán világgá menjen, hogy nemkívánatos személlyé váljon a szocializmus felé araszolgató Magyarországon. Öcsi bácsi beteg sajnos, tudja ezt mindenki, és bizony az emlékezete olykor-olykor kihagy. Gyaníthatóan nem emlékszik már a lapátolás, a csákányozás, a malterozás semmivel össze nem hasonlítható pillanataira, és talán arra sem emlékszik, hogy 49 esztendővel ezelőtt csaknem napra pontosan, 1953. augusztus 20-án már nem svájcisapkában, munkásbakancsban, hanem a Budapesti Honvéd gyönyörű piros-fehér szerelésében és futballcsukában jelent meg a Népstadionban. Soha nem felejthető kilencven perc volt az, az első igazi derbi a mi kedvenc böhöm nagy arénánkban. Természetesen a nagy testvér, a Szovjetunió küldte ide a fiait, a Szpartak Moszkva csapatát, hogy aztán a Puskás Ferenc által vezérelt Honvéd 3:2-re győzzön. És attól kezdve nem volt megállás, Öcsi bácsi élete összeforrt a Népstadionnal. Természetesen a pályára lépett az első itt megrendezett válogatott találkozón is, a svédek elleni 2:2-n, csakúgy, mint az első győztes (mit győztes, diadalittas!) összecsapáson, amikor is az angolok – ki ne tudná – egy hétre jöttek, és 7:1-gyel távoztak Budapestről. De a legendás tízes ugyancsak ott volt a gyepen a századik magyar–osztrák, azaz sógor–koma randevún 1955. október 16-án, amelyen aztán soha nem látott nézőcsúcsot regisztráltak Budapesten: 104 ezren sem azelőtt, sem azután nem néztek futballmeccset.
Hosszú-hosszú szünet telt el a következő, Budapesten bemutatott Puskás-cselig. Zaklatott esztendők voltak mögöttünk, az ország Kádár János puha diktatúrájában élt. Olyannyira puha volt már ez, hogy a sokáig nemkívánatos személynek, a szocializmus ellenségének titulált Puskás Ferenc is hazatérhetett. Akkor is zsúfolt lelátók fogadták, s huszonöt esztendei távollét után hazatérve az emigrációból egy öregfiúk-mérkőzésen pocakosan is bemutatott sok-sok flikkflakkot, és tapsra ragadtatta, sőt meg is ríkatta a nagyérdeműt.
Legalább most is olyan állapotban lenne, mint akkor! De az élet olykor kegyetlen, még azokkal is, akiket a legeslegjobban szeret a nép. A leghíresebb magyar már elmúlt hetvenöt esztendős, az embernek a lelke szakad belé, ahogy látta őt ezen az estén kisétálni a játékoskijárón, azon az ajtón, ahol életében számtalanszor masírozott büszkén, újabb győzelmekre készülve. Most nem szerelés volt rajta, nem labda és ellenfél várta, hanem egy szürke, csillogó-villogó sportautó, benne az autósvilágban egyre elismertebbé váló pilótával, Baumgartner Zsolttal, hogy ez a szuperjárgány tiszteletkört tegyen vele a Népstadion közönsége előtt, hogy megint mindenki rá és csak rá figyeljen. Még így, betegen is.
Amúgy köszönet a Spanyol Labdarúgó-szövetségnek és Spanyolország nemzeti csapatának, hogy ingyen és bérmentve lépett pályára ezen az estén Budapesten, ezzel is tisztelegve Puskás Ferenc és az egykor verhetetlen magyar válogatott előtt. Raúl, Mendieta és a többi klasszis pontosan tudta, ki az a Puskás, ki miatt kell nekik ezen az estén a magyar fővárosban futballozniuk. De nemcsak ők, hanem Pelé is tudta. A brazil legenda, tízes számmal, több mint ezer góllal a lábában, egyszer azt mondta: "Gyerekkoromban láttam játszani Puskást a Santos ellen a Honvédban. Lenyűgöző volt, fantasztikus futballt játszottak.”
Amikor az immár hivatalosan is Puskás Ferenc nevét viselő stadion eredményjelző tábláján megjelent Öcsi bácsi arcképe és egy felirat, amely köszöntötte őt, akkor megszólaltak a fanfárok, olyan hangon, hogy még Káposztásmegyeren is hallották, és akkor megjelent Puskás Ferenc, öltönyben, nyakkendőben, zsebre tett kézzel, mosolyogva, hogy elinduljon a róla elnevezett stadion játéktere felé. És akkor mintegy varázsütésre felállt mindenki, és sok-sok ezer magyar ember mondta azt magában, hogy "soha, soha nem lesz olyan futballistánk, mint ő…” Villogtak a vakuk, kukucskált a közönség, hogy újra elraktározzon magában egy soha el nem felejthető képet Öcsi bácsiról. Odavitték tenyerükön a szürke csodaautóhoz, hogy az elinduljon vele zúgó vastapstól kísérve. A közönség őt nézte, pedig már ott sorakoztak a jelenkor sztárjai a fellépésre, bevetésre készen. Lehet itt akármilyen meccs, játsszunk mi bárkivel, Öcsi bácsi – akit kissé kifárasztott az ünneplés, ezért a kezdő rúgást köszönettel visszamondta – fontosabb mindennél és mindenkinél.