Az elátkozott újvárosi kastély

Mintha elvarázsolt kastély épült volna a dunaújvárosi stadion helyén. Aki ide belép, bizony nem tudhatja, mi vár rá ott bent, a vadonatúj betonpillérek között: kivégzés avagy könnyed kiruccanás. Nem mindegy ez. S ami fokozza a hely titokzatosságát: még maguk a helyiek sincsenek tisztában vele, mi történik velük a felújított létesítményben. Próbálkoznának ők a futással, a góllövéssel, a közönségszórakoztatással, úgy, mint korábban, csak hát az istennek sem megy. Bezzeg a régi pályán! Most kivételesen ne menjünk vissza a kőkorszakig, egészen addig, amikor még Sztálinváros legendás csapata futott ki hétről hétre a hepehupás városi pályára, a kapuban Zugéberrel, a balhalf posztján Krasznaival, centerként pedig Lovásszal. Dicsőséges évek voltak, annyi szent, aki látta Koltai Róbert filmjét, a Csocsót, pontosan tudja, micsoda sportélet zajlott Sztálinvárosban, és a nép nemcsak május elsején, hanem a bajnoki találkozók napján is ünnepelt, sok-sok lufival és még több éhezéssel.Sztálinvárosról már csak a történelemkönyvekben, no meg a sportkalendáriumokban olvasni, lett belőle Dunaújváros, majd a kilencvenes években afféle sportfőváros. Nem túlzás ez, a kohászsportolók szinte minden szinten a legjobbak közé emelkedtek, akár korcsolyával, akár vászon tornadorkóval a lábukon. A Dunaferr Sportegyesület nemcsak egy lelkendező cikket, hanem egy szép vaskos regényt is megérdemelne, igazán tanulságos sikertörténet ez, amelyben ott rejtőzik a kulcs – hogyan is kell Magyarországon eredményes versenysportot életre hívni.
Viszont most mintha gondok lennének.
Nem újkeletű hír ez, nem is a hétfő szenzációja, írtak, írtunk erről már korábban is, a Dunaferr hetente változó vezetése hol kisebb, hol nagyobb lendülettel fordult a sport ellen. Húzta hangos nyögdécseléssel a nadrágszíjat, és mondott egy-két hajrát és számtalan ejnyebejnyét. Jó magyar szokáshoz híven újra meg újra átvizsgálták a vállalat költségvetését, hol itt derült ki apró bibi, hol meg ott, aztán persze, hogy a sporton próbáltak, próbálnak spórolni. Ez valahol érthető, hiszen egy dunaújvárosi nyugdíjasotthon vagy a város hajléktalanokból álló citerazenekara inkább rá van szorulva a támogatásra, mint az elegáns autókkal közlekedő sportolók.
Csakhogy.

Az egykori Sztálinvárosban ma is rajongva szeretik a kézilabdát, a jégkorongot, sőt, a vízilabdát (női bajnoki cím ugye…), a röplabdát és természetesen a labdarúgást is. Csoda-e, ha az emberek ragaszkodnak kedvenc hét végi időtöltésükhöz. S ha már kiballagnak vagy elkerékpároznak a futballpályára vagy a megszámlálhatatlan sok sikert megért sportcsarnokba, akkor bizony szeretnének hazai sikereket látni. A futballcsapat mindenesetre úgy siklik lefelé a lejtőn, mint Alberto Tomba, csakhogy a labdarúgók útját nem sikoltozó, ünneplő tömeg kíséri. A legutóbbi meccsen is mindössze háromezren ültek a vadonatúj, ám még most is enyhén torz stadion nézőterén, és akik ott voltak, azok is szentségeltek, talán megfogadták, hogy akkor jönnek ki újra, ha megint Zugéber lesz a kapus.
De nem, Zugéber sporttárssal már nem számolhatunk.
Itt van helyette a jelenlegi játékoskeret, amely hazai szinten erősnek tűnik, akár még dobogóra esélyesnek is, de most mégis szenved, és nem találja a helyét, sem az új pályán, sem idegenben. Mintha elátkozott kastély épült volna az újvárosi stadion helyére, pedig aligha a létesítménnyel van baj. Hétfőn például, a Kispesttől elszenvedett vereség után két nappal sokan már biztosra vették, hogy edzőváltás lesz. Az meg majd megold mindent.

De nem ez történt, Szabó József klubelnök egészen másfajta hírrel szolgált.
"Éppen most fejeztük be a megbeszélést, nálunk nem téma az edzőváltás, Tornyi Barnabás továbbra is élvezi a klubvezetés bizalmát – mondta a klubelnök. – Magunk is érezzük, hogy valami nem stimmel, hogy változtatni kell, de ez a változás nem a kispadon következik be. Kedd délelőtt játékosértekezletet tartunk, ahol mindenki megtudja, mire számíthat. Egyelőre nem akarok erről beszélni, nem lenne jó, ha a futballistáink az újságból értesülnének bármiről. Azt is szeretném tisztázni, hogy a sportegyesületünket egyetlen labdarúgó sem jelentette fel, sem Balaskó Iván, sem Sowunmi Thomas, sem más. A média kapta fel egy kicsit jobban ezt az ügyet, mint ahogy kellett volna. Egyszerűen arról van szó, a játékosok szeretnék biztosítva látni, hogy megkapják a pénzüket, ami végül is érthető. Ugyancsak fontos hangsúlyozni, hogy nincs csődhelyzet nálunk, a gondok nem nagyobbak, mint fél vagy akár egy évvel ezelőtt. Ne felejtse el senki, hogy egy esztendő leforgása alatt három vezérigazgató került a Dunaferr élére, és ez befolyással volt a sportra is. Elárulom, jövő héten a profiliga revizort küld hozzánk, aki majd kivizsgálja az anyagi helyzetünket, ami egyértelműen megnyugtathat mindenkit.”
Nos, mindehhez annyit: Szabó József abban bizony tévedett, hogy egyetlen játékos sem jelentette volna fel a Dunaferrt. A profiliga képviselője ugyanis a Telesport hétfői adásában személyesen is megerősítette, hogy az MLL-hez megérkezett Balaskó Iván beadványa, amiben a futballista szerződésszegéssel vádolja a dunaújvárosi labdarúgócsapatot működtető kft.-t…
Edzőváltás viszont tényleg nincs, és – az elnök szerint – nincs csődhelyzet sem, van, lesz viszont büntetés. Nem nehéz kitalálni, az elnök arra célzott, hogy Tornyi Barnabással együtt a futballisták is pontosan annak megfelelően lesznek fizetve, ahogy eddig teljesítettek. Sztálinvárosban ezt még könynyebben oldották meg: ha Zugéber potyagólt kapott, ha Krasznai rendszeresen a közeli kukoricásba ívelte a lasztit, és ha Lovász az ötösről taccsra durrantott, hát nem kaptak kolbászt, jóféle szalonnát. Régi szép idők. Igaz, akkor még álom volt egy új stadion – még ha elátkozott kastély is lett belőle.