Talmácsi esete a gombóccal

A boxban szinte kivétel nélkül mindenki sírt. A szervizesek, a csapatfőnök, a menedzser – csak Talmácsi Gábornak volt könnytelen a szeme. Ô tudta, hogy megdolgozott ezért a sikerért. Ô tudta, hogy a Brazil Nagydíjon elért negyedik hely nem a szerencsének köszönhető, hanem a kitartó munkának. Talmácsi az elmúlt két évben felnőtt, megfontolt versenyzővé érett, aki tudja, hogy mikor kell kockáztatni és mikor kell visszafognia magát. Sokan már a legendás Drapál Jánoshoz hasonlítják, aki a magyar gyorsasági motorsport legnagyobb alakja volt. Ô azonban szeretne megmaradni annak, aki: Talmácsi Gábor, 21 éves magyar fiatalember, aki jelenleg egy Hondával szerepel a 125 köbcentis vb-mezőnyben, és történetesen az elmúlt hét végén a negyedik helyen intette le a kockás zászló.

– Tudja, hogy milyen ünnepi fogadtatás készül itthon? A hírek szerint motorosok várják majd szerdán délután a reptérről jövet.
–Hallottam, hogy sokan örültek a sikeremnek, és tapasztaltam is. Amikor átértünk Európába, húsz percen keresztül törölgettem a mobiltelefonomból a gratuláló üzeneteket, és még mindig nem volt hely az újabbak számára.
– Ön is készül valamivel?
– Természetesen – ahogyan szoktam!
– Most mondja meg őszintén: számított ilyen remek eredményre?
– Már a verseny előtt is tudtam, hogy fekszik nekem a brazil pálya és hogy a Bridgestone-gumik is jók lesznek rajta. Az első szabadedzésen még volt egy kis gond a motorral, de miután puhább rugót tettünk előre, azt csináltam a Hondával, amit csak akartam. Nem hittem el, hogy olyan sebességgel még be lehet fordulni a kanyarokba, amilyennel befordultam.
– De mégis valóság volt, hiszen negyedik lett az első időmérésen.
– És akkor még nem voltam a topon. Másnap reggel ugyanis Poggialival ketten megjavítottuk a pályacsúcsot. A szabadedzés után nagyon fáradtnak éreztem magam, de ez valószínűleg azért volt, mert az új ruhámban motoroztam, amely még nem volt tökéletesen "betörve”. Délután már sokkal könnyebben jött a jó időeredmény, és még egy másodpercet javultam. Életemben először a harmadik helyről várhattam a rajtot.
– Ne lépjünk túl ilyen hamar az időmérésen! A legjobb köridőit Poggiali mögött motorozva érte el. Normális az, hogy egy aranyesélyes pilóta hagyja, hogy a szélárnyékában valaki ennyire jó időeremdényt érjen el?
– Neki én nem számítottam, csak az, hogy a lehető legtávolabb legyen a legfőbb riválisától, Vincent-tól. Én meg direkt arra törekedtem, hogy mindig vele együtt menjek ki a pályára. Megfigyeltem, hogy mindig utolsónak megy ki, fut egy laza kört, majd két-három gyorsat. Ezeket az időszakokat kellett kihasználnom. Ô a legritkább esetben néz hátra, mert általában senki sem tudja tartani vele a tempót.
–Önnek hogy sikerült?
– A többiek nem tudnak ilyen gyorsan ritmust váltani. Én úgy vagyok, hogy állok a boxkijáratnál, felteszem a kezem, hogy menjen, aztán berobbanok mögé. Az ellenfeleknek kell három-négy kanyar, hogy felvegyék a ritmust, én azonban rögtön tudok alkalmazkodni. A tréningeken egyébként Poggialival mind a ketten úgy közlekedtünk, mint az őrültek. Többször kimentem a fűre, mondták is a depóban, hogy nem vagyok normális. Az adrenalinszintem az egekig szökött, és erre még rátett egy lapáttal, amikor láttam a táblán, hogy második vagyok. Utóbb Vincent még bejött elém, de nem bántam, hiszen ő a vébéarany egyik esélyese, én meg eddig még sohasem indultam az első sorból.
– Tudott aludni a verseny előtti éjszaka?
–Szinte biztos volt, hogy esős futam lesz, úgyhogy egy kicsit bennem volt a legutóbbi, vizes pályán történt bukás emléke, de azért nem izgultam nagyon. A bemelegítésen kipróbáltam az új vizes gumit, és éreztem, hogy van még bennem tartalék. Magabiztos voltam. Azt gondoltam, én mindent beleadok az elején, elmegyek előre, aztán aki jön, az jön, aki meg nem, az maradjon le.
– Utolsónak állt fel a rajtrácsra.
– Reméltem, hogy az szerencsét hoz.
– Hozott is.
–Valóban jól sikerült a rajt, de Vincent is jött keményen. Ahogy lehetőségem volt, rögtön megelőztem, de versenykörülmények között Poggialival ketten már sajnos gyorsabbak voltak nálam. Aztán jött föl hátulról a többi gyári pilóta, erőszakosan támadtak engem. A végére a felszáradó pályán már teljesen elkoptak a vizes gumik, nem mertem kockáztatni, és Azuma sokkal gyorsabb volt. Olyan öngyilkos tempóban közlekedett, hogy inkább nem kezdtem harcolni vele.
– Megelégedett a negyedik helyezéssel?
– Félre ne értse, nem vettem el a gázt, de úgy gondoltam, hogy nem lehet már jobban menni. Láttam, hogy három kör van hátra, és célba akartam érni. Egyszerűen muszáj volt.
– Nem fáj, hogy lecsúszott a dobogóról?
– Egyáltalán nem, a jó szereplést ugyanis föl kell építeni. Nem úgy van az, hogy gyere gombóc, hamm bekaplak!
– Milyen visszhangja volt a sikerének a depóban?
– A szombat esti Grand Prix-partin mindenki veregette a vállamat, a MotoGP-s McCoy és Hopkins azt mondta, hogy fenomenális voltam. Szó szerint azt, hogy fenomenális! Persze, ez a helyezés a csapatnak is köszönhető. A szervizesek zseniálisak, mindig remek a hangulat a boxban, de a hülyéskedés ellenére is profik, és egyetlen hibát sem követnek el. A célba érkezés után sírtak örömükben, annyira meghatódtak.
– Ön is sírt?
– Én nem, csak hitetlenkedve ráztam a fejem és nagyon boldog voltam.
– Lehet, hogy ez az eredmény hoz majd egy komoly ajánlatot a jövő évre? Vagy ez csak pénzkérdés, ahogy eddig is?
– Most már nem biztos, hogy az anyagi háttér a legfontosabb. Nagyon sok ajánlatot kaptunk, vannak köztük pénzesek és nem pénzesek is. Nagyon fontos, hogy ezúttal ne kapkodjunk el semmit és jól döntsünk. Meg kell nézni, hogy milyen a gumi, milyen a motor, milyen a szervizcsapat, mert én már nem szeretnék még egy évet szenvedni. Érdekesség, hogy Fabio Barchitta, a Honda HRC egyik európai vezetője odajött hozzánk a rajt előtt és megkérdezte, hogy A-kittel (vagyis a top motorral) megyek-e. Amikor megtudta, hogy egy privát erőforrással, elakadt a szava. A hét végén elmegyünk a szuperbike vb-futamra Imolába, ahol a Honda-csapat vendégei leszünk, és tárgyalni is fogunk.
– A következő viadal Japánban lesz, ahol tavaly a legjobb volt. Mire számít?
– Optimista vagyok. A Bridgestone nagyon jó ott, hiszen azon a pályán fejleszti az abroncsait, és nekem is tetszik a pálya. Ráadásul ezen az egy versenyen a csapat tagja lesz a japán Aoyama, akinek a pályaismerete sokat segíthet majd az edzéseken.
– És a versenyen? Ha lehetőség adódik rá, kockáztat majd a dobogós hely érdekében?
– Még az is lehet. Brazíliában bizonyítottam, hogy gyors vagyok és tudok hideg fejjel motorozni, Japánban talán belefér egy kis vagányság is.