Güttler Károly Athénig folytatja

– Örülök a japán rekordjának, akárhogy is nézzük, a kétszáz mell tíz éven keresztül nem sokat fejlődött – mondja Güttler Károly. – Sok emberben benne volt a csúcs lehetősége, ám egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Kitadzsima úszta meg. A japán úszók nagyon felkészültek, technikailag kiválóak. Szerintem a jövő évi, barcelonai világbajnokságon ismét csúcs lesz, talán éppen Kitadzsima farag rajta.
– Soha nem érezte úgy korábban, hogy kétszázon is megdöntheti a világcsúcsot?
– Még kilecvenkettőben, a barcelonai olimpia előtt áprilisban a Komjádi uszodában 2:12.16-ot úsztam, az volt a legjobbam. Emlékszem, egy évre rá, a sheffieldi Európa-bajnokságon száz után Barrowman világcsúcsán belül úsztam, de a táv második felében teljesen szétestem. A válaszom tehát: nem voltam én kétszázas, a száz mindig közelebb állt hozzám.
– Ha nyáron, a berlini Európa-bajnokságon nem nyert volna bronzérmet, ma már nem úszna?
– Nem fejeztem volna be, Berlin viszont olyan lökést adott, ami az az érzésem, az athéni olimpiáig is kitart.
– Ezt komolyan mondja? Athén idején a harminchetedik életévében lesz…
– Nem érdekel a korom, csak az számít, hogy frissnek, erősnek érzem magam. És ne feledjük: Berlinben életem legjobbját nyújtottam. Ötven és száz mellen a váltóban is felülmúltam az egyéni rekordomat. Az utóbbinál pontosan öt tizeddel mentem jobbat, mint kilencvenháromban a sheffieldi Eb-n, amikor pedig tényleg kiváló formában voltam, százon világcsúccsal lettem Európa-bajnok, kétszázon pedig második. Egyszóval: üzenem a kétkedőknek, Güttler Károllyal továbbra is számolni kell. Ott akarok lenni az ötödik olimpiámon.
– Tavaly azt mondta, az athéni olimpián a még most is csak tizenhárom éves Gyurta Dániel lesz az aranyérmes kétszáz mellen. Tartja?
– Gyurta Dani nagy tehetség, ha jól tudom jelenleg hat másodpercre van a világcsúcstól. Athénig nem egészen két év van hátra, benne van a lehetőség. Eleget láttam úszni, hogy azt mondjam: ilyen szintű mellúszó nagyon ritkán születik. Elég ha csak azt említem, tavaly, tizenkét évesen jobb edzésidőket teljesített, mint én kilencvenháromban. Akkor nyertem Európa-bajnokságot.…
– Gyurta a kora miatt még nem lehet ott a jövő évi barcelonai világbajnokságon, ön viszont mint Eb-érmes, szintidő nélkül mehet Spanyolországba. Gondolom, nagy könnyebbség…
– Egyértelmű, mindez viszont nem jelenti azt, hogy lötyögni fogok, ellenben megnyugtat, végre nem kell a szintidőt hajszolnom.
– Még a koránál maradva: azt tudja, hogy nemcsak itthon, a világ élmezőnyében is ön a rangidős?
– Tudom.
– Furcsa érzés?
– Megszoktam. Utánam a német Mark Warnecke jön, a maga harminckét évével. Kisgyerek…Egyébként vele, és a szintén német Kellerrel kifejezetten jó a viszonyom, a világversenyeken mindig jókat beszélgetünk.
– Melyik az az újságírói kérdés, amitől szinte már rosszul van?
– Ha arra gondol, nem a koromra vonatkozik. A kedvencen továbbra is az: nem nyomaszt-e az a bizonyos szöuli egyszázados vereség.
– Csak azt ne mondja, hogy mostanában is önnek szegezik…
– Csalódást fogok okozni, rendszeresen felteszik. A másik pedig: milyen érzés örök másodiknak lenni. Erre mindig ugyanazt válaszolom: azért aranyat is nyertem, méghozzá világcsúccsal.
– Ilyen kérdések után gondolom, motorra pattan néhány órára. Csak azért említem, mert azt hallottam, egészen komoly gépe van.
– Valóban az, egy ezeregyszáz köbcentis Honda. Százhetven lóerős.
– A jogosítványa még a zsebében van?
– Nem megyek vele gyorsan. Nyílt nap esetén a Hungaroringre szoktam kijárni.
– Mennyi a motor végsebessége?
– Kétszázkilencven, de megnyugtatom, ennyivel még nem mentem vele…