Egy lábbal is kiválóan megélt

Gyaníthatóan kevés olyan labdarúgó van, akinek a nevét rendszeresen kétféleképp írják világszerte. Persze mindegy, hogy egy vagy két l betűvel látjuk leírva, úgyis tudjuk, hogy ugyanarról a futballistáról, a hatvanas-hetvenes évek zseniális brazil támadójáról, Roberto Rivellinóról van szó. "A dupla elles a helyes verzió. Apám olasz származású, így a családnevünket Rivellinónak írjuk” – rántotta le a leplet a nagy titokról a Nemzeti Sportnak adott hajdani interjújában az 1970-ben világbajnoki címig jutó játékos.
Ugyancsak disputát lehetne tartani arról, hogy akadt-e a selecao történetében bal lábbal pontosabban célzó és erősebben rúgó játékos Rivellinónál. Manapság ugyebár Roberto Carlos jelenti az etalont, különösen akkor, ha megjelenik az ítészek lelki szemei előtt az 1998-as világbajnokságot megelőző mini-vb, amelyen a Real Madrid klasszisa a fizika összes törvényszerűségére fittyet hányva káprázatos gólt szerzett szabadrúgásból. De higgyék el, a korabeli tudósítások, illetve filmkockák alapján bátran állítható: Rivellino minimum rúgott úgy, mint manapság Roberto Carlos. Elég csak felidézni az 1974-es világbajnokságot, amelyen szinte "mindennapos” volt a következő jelenetsor. Szabadrúgásnál Rivellino leállította a labdát, Jairzinho eközben befészkelte magát a sorfalba, majd hasra vágta magát, amint honfitársa lövésre lendítette a bal lábát. Attól kezdve már csak a kapuson múlt, hogy mi lesz a labda sorsa…

A matekot nagyon bírta

"Csak a bal lábamra számíthatok, jobbal és fejjel nem érintem a labdát, így elég szerény képességű labdarúgónak számítok” – értékelte egyszer saját magát Rivellino. Mi tagadás – akárcsak a hasonló adottságokkal megáldott Puskás Ferenc –, elég sokra vitte!
Méghozzá úgy, hogy gyermekkorától tudatosan erre a pályára készült. Az iskolában a testnevelés (vagyis inkább a foci) mellett a matematika volt a kedvenc tantárgya – az ellenpólust a latin jelentette, méghozzá azért, mert ennek a nyelvnek saját bevallása szerint sehol sem tudta gyakorlati hasznát venni –, meglehetősen különös, ugyanakkor a futball szempontjából roppant praktikus ok miatt. "Nagyon szerettem a matekot, mert tudtam, hogy ebből egyszer majd profitálok. Nem árt, ha az ember tudja, hány gólnál jár, hány gólt kell rúgnia, hogy élre álljon és így tovább” – emlékezett vissza az iskolásévekre.
Az általános iskola elvégzése után jött a maninopolisi kollégium, majd 18 éves korában a várva várt pillanat. Gyermekkorának kedvenc csapatában, a Corinthiansban bemutatkozhatott a nagyok között. Az ígéretesen induló karrier azonban néhány héttel később majdnem végzetes törést szenvedett. A Botafogo elleni bajnokin ugyanis meglendítette a már akkor sem utolsó bal lábát, ám a labda helyett a játékvezető ülepét célozta meg – és találta el. Állítólag egy jogtalanul megadott gól volt haragjának kiváltó oka. Tálentuma már akkor is ismert volt mindenki számára, ezért hosszú hónapok helyett mindössze néhány meccset kellett kihagynia… (Itt kell megjegyezni, hogy a későbbiekben szinte kivétel nélkül sportszerűen futballozta végig az összecsapásokat.)
1966-ban szerezte meg első jelentős trófeáját, miután a Timaóval megnyerte a Rio-Sao Paulo tornát, méghozzá az akkoriban bombaerős Botafogo, Vasco, Santos (a Pelé-féle Santos!) trió előtt. A gárda azt megelőzően 1954-ben tudott jelentős sorozatban diadalmaskodni (akkor a Rio-Sao Paulo torna mellett Sao Paulo állam bajnokságában sem akadt nála jobb), és senki sem hitte, hogy ezt követően újabb 11 esztendős aszály következik. Az egy évtizedig tartó Rivellino-érában a Corinthians kiváló erőkből állt, a Ballábas Bombázó mellett elég csak Zé Mariát említeni, de azon az egy Rio-Sao Paulón kívül sehol sem tudott az élen végezni. (A gárda 1974-ben járt még nagyon közel a bravúrhoz, de az országos bajnokság döntőjében 1–0-ra kikapott a Palmeirastól, így csak ezüstérmes lett. Rivellino máig ezt tartja karrierje legfájóbb vereségének.)

Sztrájk a bronzmeccs előtt

A viszonylagos sikertelenség ellenére Rivellino kitörölhetetlen emlékeket hagyott maga után Sao Paulóban, amit jelez, hogy szinte az összes brazil lap szinte az összes szavazásán helyet szorított neki a Corinthians álomtizenegyében.
Talán a kudarcok, talán a beígért csillagászati összegű fizetés hatására Rivellino 1975-ben klubot, valamint államot váltott, és a riói Fluminense alkalmazottja lett. A Flu dúsgazdag elnöke, Francisco Horta szupercsapatot akart felépíteni, amelynek "alapkövéül” Rivellinót szánta. A bombázó mellett olyan játékosok futballoztak az akkoriban Máquina Tricolornak becézett alakulatban, mint Edinho, Dirceu, Gil és Rodrigues Nieto. Csoda, hogy ez a társulat egymás után kétszer nyerte meg a carioca bajnokságot?
Az álomgárda azonban gyorsan szétszéledt, a bomlási folyamatot éppen hősünk indította el azzal, hogy elment levezetni a szaúdi el-Hilalba. Anyagilag biztos, hogy megtalálta a számítását, sportszakmailag nem feltétlenül, de utóbbi aligha érdekelte a harminc felett járó sztárt…
Adott ő korábban annyit ennek a játéknak, hogy azt a néhány gondtalan évet megérdemelte. Különösen akkor, ha felfedjük, hogy miközben a klubcsapataival visszafogottan szállította az eredményeket, addig a brazil válogatottal bizony végrehajtott egyet s mást. Elég csak annyit írni előzetesen, hogy három világbajnokságon vett részt, és vele a selecao mindig eljutott a legjobb négyig!

Az aranysárga-zöld mezt először 1968. június 9-én, kétszeresen is hazai pályán, Sao Paulóban öltötte magára. Debütálása alkalmával Brazília 2–0-ra megverte Uruguayt. A nemzeti tizenegyben a harmadik meccsén, Lengyelország ellen volt először eredményes, méghozzá rögvest kétszer. Az 1970-es mexikói vb-ig sikerült megszilárdítania a helyét a selejtezők során még Joao Saldanha által dirigált együttesben, a tornán azonban már Mário Zagallo tette be őt a csapatba, miután a szövetség a sikerrel megvívott kvalifikációs sorozat után "Lobót” nevezte ki Saldanha helyére. Zagallo – egy másik halhatatlan, akinek nevében szintén nagy a bizonytalanság az l betűk körül – aztán összerakta minden idők legjobb olyan brazil nemzeti tizenegyét, amely világbajnokságot tudott nyerni ("a” brazil válogatottaknál sohasem szabad elfelejteni az 1982-es, az olasz Paolo Rossi által "elgáncsolt” gárdát!). Rivellino szerint az egyéni képességek tekintetében az 1962-es gárda felette állt a ’70-esnek, viszont csapatként a Félix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo, Clodoaldo, Gerson, Jairzinho, Tostao, Pelé, Rivellino összetételű tizenegy jobban funkcionált.
Pedig a vb meglehetősen rosszul kezdődött a nagy favorit számára, hiszen a nyitó meccsén Csehszlovákia Petras góljával már az első negyedórában megszerezte ellene a vezetést. Az igazán nagy művészek – Pelé, Tostao és a torna minden meccsén eredményes Jairzinho – helyett a nagy bombázó, Rivellino lökte meg a brazilok szekerét, majd jöttek a többiek is, és 4–1-gyel ki lehetett pipálni az első ütközetet.
A csoportban az angolok és a románok (Rivellino ezt a csatát kihagyta) sem jelentettek akadályt, a negyeddöntőben Peru is behódolt (Rivellino szerezte az első gólt), az elődöntőben Uruguay is fejet hajtott (itt meg az utolsó volt az övé), majd következett az olaszok elleni finálé. Pelé már a 20. percben megszerezte a brazilok 100. gólját a világbajnokságok történetében, Boninsegna erre még felelni tudott, de Gerson, Jairzinho, majd Carlos Alberto találata Dél-Amerikába "költöztette” a Rimet-kupát.
Négy esztendővel később már Rivellino volt a csapat egyik legnagyobb sztárja, de saját bevallása szerint az 1974-es selecao csak a világ negyedik legjobb alakulata volt. A végeredmény hűen tükrözte az igazát! Persze, Rivellinónak sikerült maradandó emléket hagynia az utókornak: a keletnémeteknek rúgta élete talán legnagyobb szabadrúgásgólját, majd a bronzmeccs előtt "sztrájkba lépett”. Csalódott volt, mert a csapat nem jutott döntőbe, emiatt – Jairzinhóval együtt – ki akarta hagyni a lengyelek elleni bronzmeccset. Zagallo végül meggyőzte a két klasszist, mindketten játszottak – feledhetően.

Íróként is bemutatkozott

1978-ban újra aranyesélyes csapata volt Brazíliának, újra ott volt benne Rivellino is, igaz, már nem elsőhegedűsként. Ha csak a pályán lett volna küzdelem, akkor a támadó másodszor is célba érhetett volna, a vb azonban Argentínában zajlott, és a katonai junta mindent megtett a hazaiak végső sikeréért. Feltűnő bírói bakik (erről a magyar válogatott tagjai is tudnának mesélni!), a közönség és az ellenfelek is segítették az albiceleste előrejutását. Ez a középdöntőben csúcsosodott ki. Miután a hazaiak – Palotai Károly példamutató bíráskodása mellett – ikszeltek a brazilokkal, erősen bundagyanús meccsen hatot vágtak az addig szenzációsan szereplő peruiaknak (az "inkák” kapusa, az argentínai születésű Quiroga "lepkevadászaton” járt), és a nagy- helyett a kisdöntőbe küldték a brazilokat. Rivellinónak másodszorra összejött a bronzérem, és az olaszok elleni, Buenos Aires-i ütközettel lezárta válogatottbeli karrierjét, talán nem túlzás, pályafutása érdemi részét.
Azóta hol íróként – az angol fordításban Get off The Streets címet viselő művére a legbüszkébb –, hol televíziós kommentátorként, hol tanárként – három futballiskolája van! –, hol pedig különböző múltidéző összefoglalókban találkozunk vele. Tudják, azokon a képkockákon, amelyeken azt látjuk, hogy Jairzinho hasra vágja magát, mert nem akart öngyilkos lenni!